Kedves Sepsiszentgyörgyiek! Tisztelt Ünneplő Közösség! Szeretettel üdvözlöm Önöket a székely-magyar nemzet főterén, itt, Sepsiszentgyörgyön!
175 esztendeje minden évben van egy nap, amely a szabadságról szól a magyar emberek számára. Nem először és bizonyára nem is utoljára vallom meg Önöknek, hogy március 15-e közösségi vezetőként számomra a legfontosabb ünnep: szeretett városunk talán ilyenkor a legszebb, hiszen díszruhába burkolózik minden és mindenki, ünneplőt ölt a szívünk is, és ilyenkor érezzük talán leginkább magunkénak a várost és a földet is, amelyen járunk.
Minden évben van egy nap a magyar emberek életében, amelyből erőt és bátorságot merítünk küzdelmeinkhez. És ez a nap, március 15-e örök mementó számunkra: arra emlékeztet, hogy milyen drága kincs a szabadság…
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A forradalom és a szabadságharc kapcsán leggyakrabban a férfiak hőstetteiről beszélünk, és sokszor megfeledkezünk azokról a nőkről, akik a férfiakkal vállvetve, az otthoni tűzhely frontján küzdötték át a háborúk vészterhes napjait. Azokra a háromszéki nőkre gondolok, akik odaadták az utolsó kanalat is, hogy segítsenek Gábor Áronnak ágyút önteni, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból. Azokra a nőkre, akik eltemették szeretteiket, akik megözvegyülten és ugyanúgy a forradalom áldozataiként keserves életet éltek, akik egyedül nevelték árván maradt gyermekeiket, és akik a jövő nemzedékei számára, így számunkra is, átmentették a szabadságszeretet nemes eszméjét. Ők voltak azok, akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy megőrizzük szívünkben a szabadság iránti ragaszkodást. Ma is vannak ilyen nők, ilyen asszonyok… Tisztelettel köszönöm az áldozatukat, és köszöntöm őket ma itt!
Külön szeretném üdvözölni kiemelt meghívottunkat is, aki, bár nem a szó szerinti lőtéren, de nagyon gyakran golyózáporban védi és óvja Magyarországot és a Kárpát-medence-szerte élő magyar emberek érdekeit a brüsszeli bürokratákkal szemben: itt van velünk Magyarország igazságügyi minisztere, Varga Judit. Isten hozta Székelyföldön! (…) Mielőtt átadnám a szót, szeretnék azokról az emberekről beszélni, akik közel állnak a szívünkhöz, és akiknek háború dúlja fel az életüket. Mert nem volt elég tanulságnak az a sok feláldozott emberélet és borzalmas sors az elmúlt századokban, a könyörtelen vérontás ma is folytatódik: tűz lett a parázsból, és ég, immár egy éve ég a világ a határainkon, és Kárpátalján ma nincs szabadság, nincs béke és nincs biztonság.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Kárpát-medencében egy a nyelvünk, egy a kultúránk, ezer év köt össze bennünket 15 millió szállal. Olyan ez a vidék, mint egy emberi test, és egy-egy régió, mint a Felvidék, a Vajdaság vagy Erdély a keze, a lába ennek a testnek, mi, magyar emberek pedig, éljünk bármelyik pontján, egy-egy sejt vagyunk benne. Egy testként lélegzünk.
Érezzük, ha szellő libben a magyar ugaron, vagy ha fúj, zordan fúj a Nemere. Innen is látjuk, hogyan ölelik körül a büszke fenyvesek Szent Anna tavát. Élesen látni az ezeréves határt fent, a Gyimesek végén, de a falut is, ahol a nap kétszer kel fel. Bőszen tárul elénk Dobó István vára, s alázattal a tihanyi apátság a Balaton tükrében. Csak amúgy ámulunk a Szent Koronán az Országházban, és megpihenünk, gyakran megpihenünk a Margitsziget lábánál a nemzet fővárosában. Mintha idáig hallanánk Mátyás igazságát Erdély fővárosából, Kolozsvárról, mintha idáig hallanánk a Szent Erzsébet-dóm harangját is Kassáról s a Szinevéri Nemzeti Park csöndjét Kárpátalján.
Ennek a csodálatos, ezeréves testnek ma a szíve Kárpátalja – s a csönd, amit ott hallgattunk eddig, most dübörög: minden egyes dobbanásban érezzük, mindannyian érezzük a fájdalmat, beleborzongunk minden ágyúlövésbe, minden tank átgyalogol rajtunk is. A kárpátaljai magyar testvéreink ma vérüket adják azért az országért, amely nem tiszteli őket. Azért az országért, amely NEM TISZTELI ŐKET.
Hölgyeim és Uraim!
Itt volt ez a sok borzalmat felmutató XX. század. A világégés utáni békével új államok jöttek létre: Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió, Románia. De majdnem az összes szétesett, mert nem tisztelték egymást az ott élő emberek. Tudom, hogy erős mondat, bajom is lehet belőle, de akkor is ki kell mondani: az, hogy Románia még egyben van, a mi érdemünk is, mert nem akartunk konfliktust, nem akartunk véráldozatot, nem akartunk árva gyermekeket, magukra maradott anyákat! Mi nem az ellenségeskedést, hanem a demokratikus utat választottuk. Mert a jogérvényesítésnek több eszköze lehet: van, ahol háborúval és konfliktusokkal próbálják megoldani a kisebbségi kérdést, van, ahol a párbeszédet választják. Ahogyan mi is. És ezt is vártuk, várjuk cserébe egy évszázadon át: tiszteletet és a minket megillető jogokat! Mit kaptunk mégis? Dan Tanasăt. Mert lássunk tisztán: ő nemcsak egy rosszindulatú, frusztrált bajkeverő, nemcsak egy megélhetési provokátor, hanem egy láthatatlan rendszer látható arca. Minden mögött, amit ő tesz, ott van mecénásként a román állam egyik része: ez a rész, ez a rossz farkas a múltban él és nem a békében érdekelt. De nekünk nem velük kell viaskodnunk, hanem partnereket kell találnunk, hogy legyőzzük őket – ha úgy tetszik, a jó farkast kell etetnünk, hogy legyőzhessük a rosszat. Mi nem a rombolásban, hanem az építkezésben, egymás tiszteletében, a békés együttélésben vagyunk érdekeltek. Tehát világosan ki kell mondanunk, hogy nem engedünk a ’48-ból, világosan ki kell mondanunk, hogy tiszteletet várunk el ettől az országtól!
Mert a magyar nyelv használatáért büntetni, az nem a sokszínűség értékelése, azaz nem Égalité, az nem egymás tisztelete, azaz nem Fraternité, az nem Európa, az nem az a jövő, amit elképzeltünk, amiért harcoltak és harcolunk. Ez nem szabadság és nem biztonság, azaz nem Liberté: ahol nem beszélhetsz anyanyelveden, az nem haza.
Annyi mindennel lehetne ebben az országban foglalkozni, hogy Románia ne az emberkereskedelemben, a kiskorú édesanyák számában vagy a csecsemőhalandóság riasztó mértékében tűnjön ki. De nekik az a legfontosabb, hogy hol szerepel a magyar felirat a színház épületén… Tudom, hogy sokan unják már a zászlócirkuszt és a feliratok körüli hercehurcát. Én is unom. Rengeteg kreatív energiát emészt fel. De egyvalami biztos: ha ma lemondunk egy zászlóról és holnap egy magyar feliratról, akkor ne lepődjünk meg, ha holnapután csak románul tanulhatnak a gyerekeink az iskolában. És emlékszünk még, biztosan emlékszünk, hisz nem volt olyan régen, hogy milyen volt az, amikor csak álmodni és sírni lehetett magyarul…
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Arra kell gondolnunk, hogy ez a sok zaklatás, ez a „szőnyegbombázás” azt jelzi, hogy erősek és fontosak vagyunk, mert ha gyengék és jelentéktelenek lennénk, a kutya sem foglalkozna velünk. Nekünk pedig, ha a szívünk néha nehezen is, a vállunk – mert a terhet együtt visszük – elbírja!
Magyar ember tudja: sárkány ellen sárkányfű szükséges! És nekünk van bőven a tarsolyunkban. Ha pedig az nem volna elég, sárkányölő lovagunk, védőszentünk is van, hiszen ránk Szent György vigyáz! Úgyhogy lehet, hogy most egyet léptünk hátra, de ígérem, hogy holnap kettőt fogunk lépni előre! Visszaállítjuk a mai színház eredeti homlokzatát, és úgy, ahogy a Mikó feliratot visszahelyeztük, úgy fogjuk visszahelyezni az eredeti Városháza feliratot is az épület homlokzatára! Ha nem tetszett a két felirat egymás mellett, akkor csak magyarul lesz kiírva. Mert ez a Főtér nem egy akármilyen város főtere, hanem a székely-magyar nemzet Főtere!
Ha hűek akarunk maradni eszméinkhez és szolidárisak kárpátaljai testvéreinkkel, ha valamit tanultunk a ’48-as forradalmároktól, nőktől és férfiaktól egyaránt, akkor az az, hogy nekünk most nem meghátrálni kell, nem visszavonulót fújni, hanem erősnek lenni: ütésre keményedni, s ha el kell esni, ha ebbe a harcba bele kell halni, vagy legalábbis belezavarodni, ám legyen! Mert tisztelt hölgyeim és uraim, előttünk nincs más út… Mi nem adjuk fel soha! Erdély, Székelyföld, Szentgyörgy az otthonunk: anyanyelvünk magyar, hitünk az Istené, a szívünk pedig a szabadságé: mindennap meg fogunk küzdeni érte és megvédjük, mert szeretjük szülőföldünket. Nem kicsit. Nagyon!
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
