Kisgyerekként Peruban éltem 3 évet.
Abban az életkorban, amikor az ember megtanulja a saját anyanyelvét. Emiatt én spanyol anyanyelvű is voltam akkoriban. Más kérdés, hogy 6 évesen elkerültem a spanyol nyelvterületről, ami miatt teljesen elfelejtettem spanyolul. Alig 1 év alatt sikerült eljutnom a totális nyelvvesztés állapotába, 7 évesen már csak a spanyol számokra emlékeztem 1-től 15-ig (fene érti miért pont 15-ig), meg kb. 5-6 szóra, pl. “málna”, “barát”, “mackó”.
Annyi maradt, hogy Budapesten első osztályosként logopédushoz járattak, mert spanyol hanglejtéssel és pár spanyolos kiejtési sajátossággal beszéltem magyarul, ami miatt a szüleimet leszámítva senki se értett. (Pl. a magyar “v” hangot bilabiálisan ejtettem, ami magyarul amolyan “így beszélnek a részegek” stílus. Magyarul a “v” ejtése erős légárammal zajlik az ajak és a fogak majdnem érintésével, míg spanyolul gyenge légárammal, a két ajak egymáshoz közelítésével.)
Amikor 12 évesen ismét spanyol nyelvterületre kerültem, nulláról tanultam újra a nyelvet. S persze már sose jutottam el újra az anyanyelvi szintig.
Abban az időben, a II. vh. idejétől a 80-as évek végéig az volt a perui helyzetkép politikailag, hogy az amerikapárti jobboldal harcolt a nacionalista baloldallal, az elit és a középosztály az előbbiek bázisa, az utóbbiaké meg mindenki más. Ezt fűszerezte aztán a kommunista felkelés és az indián felkelés. A kommunista felkelés 20 éven keresztül ment, a harcosok nagy része indián volt, bár a főnök egy színfehér, baszk szérmazású filozófiaprofesszor volt, aki a kommunista eszme maoista verziójáért lelkesedett, Az indián felkelésnek is volt egy kommunista szárnya, de a nagyobb része mérsékeltebb volt, s – ellentétben a maoistákkal – szinte sose támadtak civileket.
A perui hadsereg fontos politikai tényező volt, S ellentétben több környező országgal, a perui hadsereg inkább nacionalista volt, azaz baloldali. Amikor mi kimentünk, az éppen az egyik katonai puccs – 1968 – után volt, melynek hatására Peru megerősítette kapcsolatait a szovjet tömbbel, azaz Magyarországgal is. Az akkori magyar kereskedelmi kirendeltségen 3 tisztviselő volt, ami abszolút rekord, az átlagos akkoriban az volt, hogy a régióban a magyar Külker csak egyszemélyes képviseleteket tartott fenn: ez a nagy szám tehát az ország fontosságát jelezte.
Aztán egyébként 1975.ben megromlottak a kapcsolatok, mert egy másik katonai frakció megdöntötte az előzőt, s az újak mérsékeltebbek voltak, többet között javítani akarták a kapcsolatokat az USA-val.
De ez most csak a háttér érzékeltetésére.
Az ország úgy néz ki, hogy van 3 régió: a Csendes-óceáni partvidék, az Andok, s az Andok “mögötti” – attól keletre fekvő – Amazonasz-vidék. A partvidék az ország kevesebb, mint 10 %-a, de ott él a lakosság 60 %-a.
A partvidék fajilag fehér és fehér-indián keverék. Országos szinten a fehérek a lakosság kb. 10 %-a, a fehér-indián keverék kb. 60 %. S a partvidék jellemzően spanyol nyelvű, a fehér-indián keverék emberek rendszerint csak spanyolul tudnak.
Az indián lakosság aránya országosan 25 %, s a hegyvidéken és az amazonaszi részen többségben vannak. Még egy olyan kis rész is van, aki nem beszél spanyolul.
Amikor mi ott éltünk a 70-es években, még hétköznapi jelenség volt a spanyolul nem tudó indián. Ma már ez ritkaság, Az oktatás fejlődése automatikusan csökkenti az indián nyelvek szerepét.
A fejlődés mindenképpen azt jelenti, hogy az indián spanyolul kezd beszélni. Máig teljesen így van. A jogi helyzet nem számít: hivatalosan a két legnagyobb indián nyelv hivatalos a spanyol mellett, a valóságban minden spanyolul van, a két indián hivatalos nyelv – az ajmara és a kecsua – kb. olyan, mint Írországban az ír, azaz kb. foklór státuszt élveznek, mindenki nagyon büszke rájuk, de a valős .életben “magasabb” hekyzetben senki se használja őket.
Persze a kecsua még így is erős, máig a legnagyobb beszélt indián nyekv az egész amerikai kontinensen, s tényleg léteznek falvak, ahol beszélik családi szinten. S a presztízse is nagas, hiszen ez volt az Inka Birodalom hivatalos nyelve.
Viszont a kecsuának máig tartó hatása van, Az andoki spanyol nyelvjárás (Perun kívül még Ecuador és Bolívia is) területe szinte teljesen egyezik az eredeti kecsua vidékkel. A spanyolban van a ll betű, ez kísértetisen hasonlít a magyar ly-re: eredeti kiejtése “ly” (ahogy ez a magyarban volt 200 éve, ma már csak a palócban maradt meg), de ma csak a közép-spanyolországi és az andoki nyelvjárásban ejtenek “ly”-t, mindenhl máshol az “ll” és a “y” betűk azonos hangot jelentenek. S az andoki furcsaság oka: a kecseuában is van “ly” hang. Szóval míg pl. egy kubai gyerek nem tudja hallás után eldönteni mit kell írni, ll-t vagy y-t, ezt be kell magolnia, addig egy perui gyereknek ez nem probléma.
De az indián helyzet pontosan ez: a kiemelkedés egyenlő a kultúravesztéssel, s az eredeti kultúra folklorizálódik. A spanyol kultúra elutasítása meg együtt jár az írástudatlansággal.
A helyzet egyébként sokat javult. De magyar szemmel most is hihetetlen eltérések vannak. Míg Magyarországon a felső 10 % szintje az alsó 10 % szintjének kb. a 8-szorosa, addig ez Peruban 30-szoros. Fajilag kb. az mondható, hogy minden indián szegény, de a szegények zöme nem indián. S a fehérek felülreprezentáltak az elitben, bár önmagában lehet valaki fehérként szegény is.
Ma is így van, de amikor ott voltunk még inkább így volt, Gyakorlatilag párhuzamos társadalmak vannak. Ha valaki legalább középosztálybeli, már nem élhet úgy, ahogy a többség, S vannak íratlan szabályok, melyeket nem lehet nem betartani. Pl. cselédlény tartása. A középosztálynak van cselédlánya, akár kell, akár nem. Nem tartani olyan, mint öltöny nélkül menni hivatalos ünnepségre vagy belepisilni a szökőkútba. Nem veszik komolyan azt, akinek nincs legalább 1 cselédlánya.
S a latin-amerikai sajátosság: a pénz számít csak. Azaz ha egy indián meggazdagodik, simán megnyílik előtte a legelitebb klub is. Ahonnan meg a fehér koldust simán seggberúgva kidobják.
Amikor kimentünk 1970-ben, először egy emeletes házban éltünk, a portán gépfegyveres őrök voltak. Aztán kertes házba költöztünk, itt már szóltak nekünk, kell cseléd, mert komolytalan, hogy egy külföldi diplomata cseléd nélkül él. Pedig nemigen akadt sok cselédmunka, kis ház volt, A cselédlány fő dolga az volt, hogy velem beszélgetett. Én voltam 4-6 éves, ő meg 12 évvel idősebb. Egynyolcad fehér, hétnyolcad indián lány voilt – ezt ő maga hangsúlyozta “nem vagyok indián, mesztic vagyok!” -, kb, amolyan idősebb nővérként fogtam fel. Magyarul is tanítottam.
Ami a legfurcsább volt: mi mint egyszerű kelet-európaiak a peru elit részei voltunk. Annyira a helyi 80-85 %-nyi szegény réteg felett álltunk.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
