Vigyázat! Uncsi történet következik. Évről-évre, nyár vége felé felbukkanó, uborkaszezonos sztori. Mondom ezt vérző szívvel, mert bármilyen közhelyes is, de a közepes fejlettség csapdájából csakis a tudás által lehet sikeres mutatvány kiverekedni magunkat.
Valójában szörnyű, hogy sokakat ásításra ingerel a téma, de tessék csak megnézni, hogy a tavalyi, státusztörvény-ellenes demonstrációk is mennyire képtelenek voltak oktatásügyileg megmozgatni a társadalmat. Gyakorlatilag semennyire.
Pedig nem csupán a joggal-jog nélkül agyonszidott ellenzéki pártok, hanem a szakszervezetek és a civil egyesületek is beleálltak a dologba.
A makacs tények sorába tartozik, hogy a Jobbik részéről arra intettük a t. politikuskollégákat – volt is belőle némi durcizás -, hogy tanúsítsanak kicsi önmérsékletet, ne telepedjenek piócaként a tiltakozásokra, s ne vigyék el a show-t. Egyébként sajnos megtette ezt néhány turbóliberális haladár, ami szokás szerint azzal a szomorú kontraproduktivitással járt, hogy a magyar pedagógustársadalom kormányzati intézkedésekkel elégedetlen, de normalitáspárti többsége inkább Piszkos Freddel barátkozott volna – Rejtő Jenő kedvelői érteni fogják, hogy mire gondolok -, minthogy velük kelljen együtt szerepelni…
A fókusz pedig a valódi problémákról (ld. pedagógushiány, elöregedett tanári kar, alacsony társadalmi presztízsű oktatók, megalázó bérhelyzet, csökkenő teljesítmény) olykor a progresszív ökörségekre irányult. Aminek a kretén portékáikkal boltolókon kívül természetesen Pintér Sándornál és Rétvári Bencénél kevesebben örültek jobban.
De vissza az elejére. Szóval a tavalyi, meg a tavalyelőtti, valamint azt megelőző évekhez hasonlatosan most is előkerülnek azok a hírek, amelyek a betöltetlen tanári álláshelyekről, fizikát tanító tesitanárokról és informatikaórán felügyelő portásbácsikról szólnak. Egyszer-egyszer, vis maior esetén nyilván belefér a helyettesítés, de ha egyes iskolákban az ilyen kényszermegoldás általánossá válik, az iszonyatosan gáz.
Elfogadhatatlan, mert a szülők már adóztak, és az állam itt-ott levette kedves anyukáról-apukáról a sápot, így Kovács úr és Szabóné joggal várná el, hogy szeretett csemetéjük kapjon is valamit mindezért cserébe.
Elfogadhatatlan, mert a tudás nagy részét mégiscsak az iskolában kellene megszerezni (közszolgáltatás vagy mifene…), de amikor a családok egy jelentős hányada a létminimum alatt vagy annak környékén él, akkor sokan nem engedhetik meg a magántanár luxusát. Pedig Pistikéből vagy Nórikából akár tök jó mérnök is lehetne. Ahhoz azonban előtte szerencsés lenne olyan ismeretekkel és képességekkel felvérteződniük, amelyek segítenek nem csak bejutni, de elvégezni is az egyetemet.
„Minek annyi diplomás, amikor megfelelő szakmunkás sincs elég?” – hangzik a menetrendszerű kritika. Tényleg nincs. Viszont nem azért, mert mindenki biológusnak meg agrármérnöknek állt, hanem azért, mert egy csomó szaki külföldre ment, hogy ott boldoguljon.
Ami pedig a diplomások számát illeti, mindössze két ország van az EU-ban, ahol a 25–34 évesek közt az a 30 százalékot sem éri el az arányuk. Az egyik Románia. De az legyen az ő bajuk. A kérdés viszont az, hogy így miként leszünk mi egy sikeres, gyarapodó, versenyképes ország…
Hát úgy, hogy egyéb erőforrás híján, kénytelenek vagyunk az emberi tőkére alapozni, s megfogadni a Széchenyinek tulajdonított mondás igazát, amely szerint egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. A mindenkori kormányzat pedig úgy alakítja a költségvetést, ahogyan egy első világháborús vereséget, károlyimihályos-kunbélás felfordulást, iszonyatos kártétellel járó román megszállást, aztán mindezt kegyetlenül betetőző trianoni diktátumot követően is képes volt hazánk.
Igaz, ehhez egy új klebelsbergi fordulatra volna szükség. Arra, hogy a legjobbakat vonzzák a tanári pályára, akiket aztán később sikerül is megtartani.
(A világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb állama, a történeti léptékkel nézve nem oly rég még holmi nyomorúságos halászfaluként vegetáló Szingapúr – ahol láss csodát, a brutális integrációs problémákkal küszködő malájok felzárkóztatását is képesek voltak megoldani – megfogadva ezt az alapelvet, annyi idő alatt katapultált a csúcsra, mint amennyit mi a rendszerváltás óta elvesztegettünk.)
Anno tényleg tökéletesen foglalta össze a lényeget még az ellenzéki elhajlással nehezen vádolható Nemzeti Pedagógus Kar is:
„Az egész ország érdeke, hogy olyan pedagógusok oktassanak és neveljenek az intézményekben, akik szakmailag felkészültek, feladatukat hivatásuknak érzik, munkájukat sikeresen végzik, továbbá munkájukért olyan bért kapnak, amely lehetővé teszi számukra, hogy értelmiségi életet éljenek.”
Az írás szerzője Ander Balázs, a Jobbik országgyűlési képviselője.
(Címlapkép: Ander Balázs/Facebook)
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
