Valamikor a hetvenes évek végén, süvölvény újságíró koromban a Szabad Földműves szerkesztőségében a lapkiadó vezetése összeterelte minden munkatársát, szerkesztőtől a takarítónőig, hogy aláírásával ítélje el a Charta ´77-et. A buzgó többség alá is írta, néhányan kértük, mutassák meg, mi ellen is kellene tiltakoznunk.
Nem sokkal később találkoztam először Duray Miklós nevével, aki azon kevesek közé tartozott, akik nyíltan merték kritizálni az elnyomó rendszert. Függetlenül a következményektől. Később, nyomdai száműzetésem idején magam is gépeltem sok más, névtelenségben maradt társammal együtt Nyugatra csempészett kéziratát, amelyben a világ előtt panaszolta el sanyarú sorsunkat. Profánul szólva, írhattam volna verset ahelyett, hogy politikai pamflet szövegét kopácsoljuk a feleségemmel. De tudtuk, jó ügyet szolgálunk valamennyien, akiknek a létezéséről talán csak a szorgos besúgóknak vagy Danás elvtársnak lehetett némi sejtése. Különös élmény volt akkoriban ismeretlenül is Duray Miklós közelében lenni.
A következményeket ismerjük: Miklóst bevitték a pozsonyi „oroszlános rendőrségre”, ahol ítélet nélkül, tizenöt hónapig tartották fogva. Kiállni érte csak egy maroknyi magyar író mert Budapestről. Ő lett az egyetlen felvidéki magyar, aki a jogtalanság elleni karakán kiállásért a börtönt is vállalta, ráadásul a legcsekélyebb remény nélkül, hogy annak az orwelli sötétségnek egyszer vége szakad.
Ilyenre csak a megszállottak vagy azok képesek, akik tudatosan választják a küldetésüket. Ettől kezdve hiteltelenségre ítéltetett minden kísérlet, amely őt kisebbíteni, besározni, lejáratni próbálta. Bár az utóbbi évtizedben úgy tűnhetett, győzött a sok lúd, és Duray egyre növekvő szkepszissel volt kénytelen elviselni, hogyan züllik körülötte a tartás, a szellemiség, a becsület és a barátság.
A példa kisugárzása azonban reményeink szerint erősebbnek bizonyul.
A rendszerváltozáskor mindenki azt várta, hogy Miklós miniszter lesz az új csehszlovák kormányban. A hatalmukat átmentő kommunisták és a „magyarbarát” szlovák nacionalisták ezt megakadályozták. Visszagondolva jó is, hogy így történt, hiszen megalapíthatta az Együttélés politikai mozgalmat, amelynek magja, többszöri átlényegülés után, ma is az egyre morzsolódó felvidéki magyarság fő politikai ereje. A sok elpackázott, elszabotált lehetőség dacára is. De a felvidéki magyar politikai képviselet csak akkor lesz ismét meghatározó erő, ha olyan önfeláldozó, ha kell, a közös ügyért lemondásra is képes politikusok alkotják a gerincét, amilyen Duray Miklós volt. Aki megvetette a gerinctelen lakájokat.
„Azt a magyar embert személyesítette meg, amilyenek mi is szerettünk volna lenni: a holnaplátót” – írtad, Miklós, hat évvel ezelőtt a harcostárs költő, Csoóri Sándor halálára. Mintha önmagadról szóltál volna. „Mert (Csoóri) a nemzet szellemiekben lehetséges meglényegülésének tiszta alakja volt, egy felszabadult ember, aki köntörfalazás nélkül fejezte ki gondolatait, a kommunista rendszer erkölcsöt züllesztő és értékeket romboló handabandázása közepette is.” Mennyire illik rád is, amit megfogalmaztál! S mennyire nincs igaza az egyébként korrekt szlovák értékelőnek, aki azt írja rólad, nem voltál entellektüel, inkább pragmatikus. Mekkora tévedés! Duray Miklós „pragmatizmusa” csak eszköz volt a nemzetét védő entellektüel fegyvertárában.
Kedves Miklós, távozásoddal úgy zártad le ezt az évet, hogy minden nyitva maradt. Ablak, ajtó, kapu. Amiken ki lehet nézni erre a széteső világra, de amelyeken be is lehet jönni, és körbe lehet ülni azt a nagy, képzeletbeli asztalt, amelynél a világ magyarsága a szomszédokkal együtt foglal helyet.
Ahol lehet társnemzeti státusról szót váltani, ahol nincs helye a megbélyegző lózungoknak, hanem értelmes, becsületes emberek próbálják őszintén megérteni egymást. Ahol a Kárpát-haza, a szülőföld egy és oszthatatlan, bármilyen nyelven dicsérjék az emberek az Urat. Ahogy azt Esterházy János, nagy elődöd is elképzelte. S talán nem hangzik túl fellengzősen: Esterházy folytatója, Duray Miklós.
Szilveszter éjszakáján, amikor ezt írom, odakint, az egykori koronázóvárosban durrognak a petárdák. A fiatal szlovák állam önfeledten ünnepli születésének a harmincadik évfordulóját. Ránk, felvidéki, az utódállamokban és szerte a világban élő, szétszabdalt magyarságra pedig ismét – mint annyiszor – kérdések özöne zúdul, és kétségek fogalmazódnak meg bennünk: hogyan tovább? Leereszkedik-e az a bizonyos illyési haza a magasból, s befogad-e mindannyiunkat? Itt, a földön is? De főleg: bírják-e az utánad-utánunk jövő fiatalok szusszal, értelemmel, szívvel és lélekkel végigjárni azt az utat, amelyen – hiába próbáltak annyian a pálya szélére taszigálni – te voltál az iránytű? Mi a módja a megmaradásunknak, az utánunk jövő nemzedékek boldogulásának?
Mi lesz veletek, felvidéki magyarok?
Az általad megfogalmazott kérdés továbbra is érvényes, egyre kínzóbban aktuális: nagy álmod, a nemzet virtuális egyesülése ugyan haladgat, és az anyaország egy nemzetközi présben vergődve is erőn felül próbál helytállni, de vajon „felépül-e egy olyan új nemzedék, amely követheti a huszadik századi nagyokat”? Lesznek-e folytatói álmaidnak?
Életutad nyitott könyv, nem fogom sorolni az állomásait. Egy nagy köszönettel azonban tartozunk neked, mert példát mutattál emberségből, barátságból, önzetlenségből. Hiányozni fog a mosolyod, a telefonod, a szarkasztikus humorod. Köszönjük, Miklós, hogy velünk voltál!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/1. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
