Amikor még van szabad akaratunk Kulcsár Péter2026. 08. 31., h – 19:25
Idős néni áll félre, amikor anyukámat vezetjük kifelé az otthon bejáratában. Cigire megyünk, mert ez az egyetlen, amit tőlünk kér, ha meglát, erős motivációt jelent számára, hogy rágyújthat, bár már szívni is alig tudja a bagót.
Szinte rohan kifelé az ajtón, visszafelé már olyan kimerült, hogy ketten fogjuk őt, és úgy is alig bírjuk el a tehetetlen testét. Az otthonban erős szag csapja meg az orrunkat. Egy év után már-már megszoktam, a vegyszeré és az állott vizelet keveréke ez, pedig tisztaság van odabent, és mégis… Mintha az ilyen otthonoknak, mint a kórháznak is, sajátságos atmoszférája lenne, mindegyiknek van egy tipikus szaga.
Anyu, aki hat éve egyik napról a másik napra elveszítette az identitását, mostanra alig látható, hallható, hiába a test ugyanaz, annak is lett valamilyen kifordult, önállótlan, más formája. A betegsége elvett lassan minden rá jellemzőt: néha már csak alapvető ösztöneit kielégítő kisgyereket látok. Megismer és az élettársamat is. Kérdem, melyik gyereke vagyok. Kimondja a nevem, ahogy ő szokta, a becenevem ugyanaz maradt. Boldogan fogad szót, amikor azt mondom, kap cigit az udvaron, akkor megfogja a kezem, együtt totyogunk.
Mesélek az unokákról, ki mit csinál épp. Megkérdem, mennyi van neki, felsoroltatom vele a neveket. Még tudja. A gyerekei számát is, ahogy azt is, mikor született. Levele érkezett, osztálytalálkozóra hívják. Nem mehet. A nővérem hívja fel azt, aki még emlékezhet a tizennyolc éves anyukámra. Sokáig csevegnek, sajnálkozik a kedves osztálytársnő. Anyu addig járt közéjük. Talán ha mondanám, még most is tudná, ki hívta. Csak már nem számítana neki.
Ülünk mellette, etetem a puncsos sütivel és a párommal együtt nézzük, mivé válunk egy ilyen diagnózis hatására. Miután az ágyába fektetem, megsimogatom az arcát, megkérdezem tehetek-e érte valamit, azt mondja nem, de hozzáteszi, köszönöm. Nem tudom, mit köszön, mondom neki, ahogy a fehér bőrén végigfutnak az ujjaim, hogy bár tehetnék többet érted.
Azonnal könnyes lesz a szemem. Nézem őt, próbálom még a szépet látni benne és a pillanatban is, hogy itt van, de valahogy sosem lehet ez a megbékélés állapota. Tudom, biztosan, sosem akart így élni. Ebben a testben, bezárva, lecsupaszítva az élete étkezésekre és alvásra.
Ott, ahol róla gondoskodnak, csupa olyan súlyos állapotban lévő idős van, mint ő. Csak néhány veszi fel a szemkontaktust, ha rájuk köszönök. Elvékonyodott karok és lábak. Üres tekintetek. Anyu szemében mintha még látnék valamit az értelemből, mintha ott bent, mélyen lenne még valaki.
Aki nem csak a ciginek örül. Keveset beszél, akkor viszont dicsérni kezdi a fülbevalóm, a párom papucsát, a napszemüvegét, még meg is akarná érinteni. Mosolygunk. És véget ér a látogatás.
A párommal az autóban megbeszéltük, hogy reméljük, nekünk megadatik a döntés, ami anyukámnak nem. Neki végig kell mennie a leépülés útján, ha akarja, ha nem.
Talán eljutunk egyszer oda, hogy legyen választás, mikor még önmagunk vagyunk, amikor még van szabad akaratunk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
