A Sapientián találkoztunk Fehérváry Jákó bencés szerzetessel, aki az elmúlt években a budapesti szerzetesi hittudományi főiskolát vezette, idén nyáron azonban annak anyaintézménye, a római Szent Anzelm Pápai Egyetem rektorává nevezték ki. Új megbízatásáról, a liturgia jelenéről és jövőjéről, az adventi és a karácsonyi időszak számára kedves szertartásairól beszélgettünk.
– Nemrég ellátogatott az Anselmianumba XIV. Leó pápa. Milyen érzés volt, hogy nem sokkal római megbízatásának kezdete után máris a Szentatyát várják az intézményükbe?
– Valamikor nyáron jött a hír, hogy Leó pápa igen mondott erre a kérésre, mégpedig nagyon gyorsan, napokon belül. Örültem neki. A személyes életemben történt intézményváltás időben nagyjából egybeesett a pápaváltással. Kíváncsian várom, mit fog hozni Leó pápa pontifikátusa, hová kerülnek a hangsúlyok. Úgy látom, óvatosan fedi fel a lapjait, de szépen.
A pápa fogadásának megszervezésében nem vettem részt, nagyon új vagyok még az egyetemen. A tapasztaltabbak találták ki a részleteket. De mivel a házban én vagyok a harmadik ember, az érkezésekor már én is ott álltam az ajtóban. Ekkor készült a fénykép, amit az előbb néztünk: a fogadóbizottságban a sorban ott van a prímás apát, a perjel, a rektor és Baldisseri bíboros, akinek a címtemploma a Szent Anzelm-templom.
– Sokszínű, soknemzetiségű intézmény az Anselmianum?
– Igen, nyolcvanhárom országból érkezik a diákság. A tanárok között az olaszok aránya kicsit magasabb, mint a hallgatók körében, de az is nagyon nemzetközi a csapat.
– Az Anselmianum nem csak az egyetemi hallgatók intézménye, egy szerzetesi közösség is tartozik ide. Ebbe a közösségbe csöppent bele, amikor megérkezett?
– Ezt annyiban pontosítanám, hogy én továbbra is a pannonhalmi közösség tagja vagyok és maradok. Az Anselmianumot nevezzük inkább úgy, ahogyan egyébként is hívják: szerzetesi kollégium. Kicsit olyan, mint a budapesti bencés tanulmányi ház, csak ötvenszer akkora.
kifejezetten jó az intézmény atmoszférája. A kollégium élén a perjel áll, az egyetem élén a rektor. Van némi átfedés, mert a kollégiumból a csapat egy jó része erre az egyetemre jár. Osztozunk az épületen is: a kollégium foglalja el a két felső emeletet, az egyetem a földszintet és az alagsori termeket.
– A rektoron kívül van más magyar is az egyetemen?
– Simon László atya, a szentírásfordító, ő már huszonöt éve kint tanít. Illetve sikerült megnyerni az egyetemnek egy magyar származású bencés nővért is, Zátonyi Maurát, aki Bingeni Szent Hildegárd egyik legremekebb szakértője.
A hallgatók közül, ha jól tudom, hárman magyarok, az egyikük liturgiából doktorál, a másikuk szentségi teológiából licenciázik, és van egy vendéghallgató, aki egyébként a Musica Sacra Pápai Intézetben tanul, de hozzánk is áthallgat.
– Egy olyan intézmény élén áll, amelynek különösen erős oldala a liturgiatudomány. Hogyan látja a liturgia jelenét és jövőjét?
– Szerintem
Most sokan figyelik Leó pápát, hogy mit fog lépni ebből a szempontból, visszavonja-e Ferenc pápa bizonyos rendelkezéseit. XVI. Benedek nagyvonalúan engedélyezte a régi rítust, aminek aztán Ferenc pápa nagyon határozottan és világosan véget vetett. Most vannak, akik azt figyelik, hogy visszalendül-e az inga Leó pápánál.
Ferenc pápa megtapasztalta, hogy a régi rítust követők – természetesen korántsem mind, de hangos média- és gazdasági, politikai befolyással bíró köreik – a XVI. Benedek által tett engedményeket térnyerésre, hatalmi pozíciók elfoglalására használták, gyakran abszolutizálják a maguk igazságát, lenézik a többség által végzett megreformált liturgiát, az azt megalapozó egyházképet, a II. Vatikáni Zsinat által felerősített teológiai hangsúlyokat pedig elutasítják. Én a szívem mélyén egyetértettem Ferenc pápa ezzel kapcsolatos teológiai megfontolásaival: érvelése a vonatkozó dokumentumokban kristálytiszta volt.
Az látszik, hogy Leó pápa számára a béke pápasága kezdetétől fogva nagyon fontos, és valószínű, hogy ebben a kérdésben is békét akar teremteni. Úgy gondolom, hogy tiszteli Ferenc pápa törekvéseit, és az általa elindított folyamatokat fogja továbbvinni, hiszen közeli munkatársa volt, de benne talán valamivel több az érzékenység a megfontoltabb haladásra. Tett bizonyos, ha nem is hivatalos dokumentumban megjelenő gesztusokat azok felé, akik a régi rítus szerint szeretnek imádkozni: Raymond Leo Burke bíboros régi rítusú szentmisét celebrált a Szent Péter-bazilikában, Matteo Maria Zuppi bíboros pedig régi rítusú vesperást vezetett a pápa engedélyével a Szent Lőrinc-bazilikában. Ez talán békeüzenet volt Leó pápa részéről azok felé, akik a régi rítushoz való ragaszkodást nem egyházi békétlenség szítására használják.
A liturgia jövőjével kapcsolatban egyébként nagyon érdekes híreket hallani Nyugat-Európából: egymástól független helyekről, Franciaországból, Angliából és Észak-Németországból is arról értesültem, hogy újra megtelnek a templomok.
– Nem a bevándorlók miatt?
– Nemcsak a bevándorlók miatt, hanem mert van egy új keletű érdeklődés az Egyház iránt. A Communauté Saint-Martin franciaországi papi közösség konzervatív, de nem szélsőséges társaság, régi vágású, elkötelezett papok, diakónusok tartoznak ide. Egymástól függetlenül azt vették észre, hogy hamvazószerdán fiatalokkal teltek meg a templomok, akik később a TikTokon meg az Instagramon képeket tettek közzé magukról, hamuval a homlokukon. A papok nagy elmélyültséget, csendet, odafordulást tapasztaltak a liturgia alatt. Egy hamburgi pap pedig, aki Hamburg és a Szent Anzelm-egyetem között ingázik, azt mondta, ő nem aggódik, mert a városában valami ébredést érezni.
A liturgiával kapcsolatban még nagy kérdés számomra, hogyan működik a továbbadás. Lelkipásztorként megéltem, hogy a fiatalok számára már nem evidencia, ami a nagyszüleiknek még az volt, hiszen már a szüleiknek is csak félig evidencia. Nem magától értetődő például, hogy a nagyhéten elmegyünk szertartásra. Nem rosszallás van bennem emiatt, hanem inkább egy kérdés, hogy vajon mi veszett el, és hogyan lehet újra megtalálni.
A jövővel kapcsolatban az a meggyőződésem, hogy gyülekezetspecifikus liturgiákra van szükség. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell találni liturgiákat.
Újra kellene olvasni Guardinit, és megtalálni az utat a közös istentiszteletet felépítő emberi alapkövekhez. Beavatásra van szükség.
A liturgia jövője az, amit Ferenc pápa a Desiderio desideraviban leírt. Ehhez írtam is egy kommentárt, mert három évvel ezelőtt rendeztünk egy Sapientia-napot e témában. Szerintem a Szentatya ebben az apostoli levelében rátapintott arra, hogy mi a követendő irány.
– A beszélgetésünk nem sokkal karácsony előtt jelenik meg (az Új Ember ünnepi dupla száma december 17-től kapható – a szerk.). Megosztaná az olvasókkal, hogy mit jelent Önnek a karácsony? Kötődik hozzá valamilyen meghatározó emléke, akár a gyerekkorából?
– Az utóbbi években tudatosult bennem, hogy az advent sokkal fontosabb nekem, mint a karácsony. Az adventben van valami letisztult, derűs csöndesség, kialvatlansággal párosulva. S ez utóbbiból fakad egy sajátos állapot: az ember éber, mégis valami köd ül rajta… Mindig nagyon szerettem ezt: a gyertyafényes rorátékat, utánuk a közös reggelit; ez összehozott bennünket.
A karácsony a felfokozott várakozás után nagyon gyorsan elmúlik. Pannonhalmán gyönyörű az ünnepi liturgia, nagyon szeretem a karácsony meghirdetését, a vesperást, a hosszú vigíliát, amikor Izajás „karácsonyi” jövendöléseit énekeljük, meg Nagy Szent Leó pápa gyönyörű beszédeit – a karácsonyi vigílián tulajdonképpen mindent énekelünk, ez óriási élmény.
– Egy hosszú prózai beszédet énekelnek?
– Igen, de Nagy Szent Leó, aki nagy szónok volt, olyan prózát írt, aminek ritmusa, lüktetése, felépítése van, abszolút énekelhető. Egyébként a gyerekkori karácsonyokkal kapcsolatban a legszebb emlékeim az ajándékok kileséséhez kötődnek, azt hiszem.
– Kutakodtak a lakásban?
– Hogyne, és terveket szőttünk a nővéreimmel; volt egy naptár, amibe felírtuk a stratégiát, még jelszót is kitaláltunk. Pici lakásban éltünk akkoriban, de gyerekszemmel nézve az is óriásivá tud tágulni, így emlékszem vissza. És maradandó emlékem a karácsonyi asztal is. Édesanyám és édesapám nagyon hagyományos családból jöttek, ezért a menü minden évben ugyanaz volt: mákos guba, rántott hal, francia saláta, szentelmények, dió, méz, fokhagyma, alma. December 24-én ebédre halászlevet ettünk, természetesen bajai módon elkészítve, mert Szekszárd halászlé szempontjából a bajai kultúrkörhöz tartozik, és édesapám is bajai. Ez volt az egyetlen étel, amit ő főzött, a karácsonyi halászlé. A hal bontásában, tisztításában segítettem is neki.
– Vannak különösen kedves szövegrészletei is a karácsonyi ünnepkörből, az adventből?
– Az adventi idő utolsó napjaiban elhangzó Ó-antifónákat nagyon szeretem. És a zsolozsma-himnuszokat, különösen a reggeli dicséret himnuszát, az adventi vasárnapok gregorián tételeit, főleg az áldozási énekeket. Nagyon szép a Roráte, akár az egyszerű antifónás változata, akár az advent negyedik vasárnapján énekelt introitus. Fontosak számomra Izajás messiási jövendölései, amiket a gyertyagyújtásokon éneklünk. Nagyon szeretem a régi magyar adventi népénekeket is, Az Úristen Ádám atyánknak az egyik nagy kedvencem. De főleg az Ó-antifónák.
– Ez utóbbiakról szóló elmélkedését minden adventben kitesszük a Magyar Kurírra, a legolvasottabb írások egyike. De térjünk vissza kicsit az Anselmianumhoz, amelynek az egyik legfontosabb képzési területe a liturgika.
– Igen, a liturgikus intézet tulajdonképpen a húzóágazat, ebben szinte „monopolhelyzetünk” van.
– Mennyire erős napjainkban a liturgia iránti érdeklődés? Mit tükröz a jelentkezők száma?
– Ez érdekes kérdés, mert sok embert a püspöke küld, hogy akkor te leszel az én egyházmegyei liturgikus referensem, tessék elvégezni ezt a képzést. Vagy: te fogsz a szemináriumban liturgiát tanítani, végezd el ezt a képzést. Ez azt is jelenti, hogy nem mindenkiben egyformán erős az elhivatottság. A képzés maga szerintem nagyon magas színvonalú, erősen történeti szemléletű, tehát nem annyira a praktikus liturgikus kérdésekre összpontosít, hanem inkább a szövegeket, könyveket vizsgálja.
– Ön miről írta a doktori dolgozatát annak idején?
– Az én témám kilógott a sorból, mert Párizsból érkeztem, és Párizsban némileg más volt a hozzáállás: az 5-6. századi latin szerzetesség bűnbánati gyakorlatairól írtam a korabeli Egyház bűnbánati gyakorlatainak és liturgiájának kontextusában. Alapvetően szerzetesi szabályzatokat vizsgáltam, persze a szerzetesi irodalom tágabb horizontjába helyezve. A szerzetesi bűnbánattartásnak vannak olyan liturgikus vonatkozásai, amelyek segítenek mélyebben megérteni a korai Egyház szentségi teológiáját is, ha beszélhetünk ilyenről.
Fotó: Merényi Zita
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
