Múlt heti lapszámunkban a bécsi Belvedere gyűjteményét mutattuk be, ezúttal pedig, ahogy ígértük, a múzeum most látható időszaki kiállítására látogatunk el. Cézanne, Monet, Renoir – sokszor hallottuk már ezeket a neveket, de úgy látszik, nem elégszer.
A nagyközönség körében képeik a 20. század eleje óta egy cseppet sem veszítettek népszerűségükből. A bécsi Belvedere palota múzeumában most e három impresszionista festő műveit láthatjuk, és persze kortársaiktól is jó néhány kevésbé ismert alkotást.
Amint a tárlaton megtudhattuk, ez a francia impresszionista gyűjtemény a Jenny és Sidney Brown házaspár tulajdona volt. 1908-ban Svájcban kezdték megvásárolni a francia festők képeit, s egy bizonyos idő után már Európa egyik legfontosabb magángyűjteményét mondhatták a magukénak. A pár a Zürich közelében lévő Badenben építette fel azt a villát, amely manapság Museum Langmatt néven ismert. A szecessziós stílusú Villa Langmatt 1990-ben vált látogathatóvá a nagyközönség számára. Mivel a múzeumot jelenleg felújítják, s emitt ideiglenesen zárva tart, ezért gyűjteményéből most válogatás látható a bécsi alsó Belvedere palotában.
A kiállítás termeibe belépve hamar felfedezhetjük, hogy a Brownék kedvenc festője Pierre-Auguste Renoir volt, tőle származik a Langmatt Múzeumban a legtöbb kép, szám szerint huszonkettő. Az sem véletlen, hogy annak idején inkább kis méretű festményeket gyűjtött a Brown házaspár, ennek oka, hogy a villában kevés volt a hely.
A Belvedere palotában rendezett tárlaton az első kiállított kép még nem impresszionista festmény, hanem nagyon is realista: egy gyár belsejét láthatjuk, a Brown Boveri Company mannheimi turbinagyárának üzemcsarnokát, Heinrich Kley alkotását (1920). A gyár a Brown házaspár tulajdonában volt. A művész az ottani nehézgépeket és a munkásokat ábrázolja nagy részletességgel. Az ipari jelenetekre szakosodott Kley valószínűleg a BBC Mannheim, a vállalat Svájcon kívüli legnagyobb fióktelepe megbízásából festette a képet. Ezt a villamosmérnöki céget 1891-ben Svájcban alapították Sidney Brown testvérei, Charles és Walter Boveri. A vállalat generátorokat, transzformátorokat, elosztórendszereket és gőzturbinákat szállított a nagyvárosok villamosításához, s hamarosan az egyik legfontosabb nemzetközi csoporttá nőtte ki magát ezen a területen. (A Széchenyi-hegyi fogaskerekű vasút villamos berendezéseit is a Brown-Boveri cég készítette.)
A következő képen egy portrét láthatunk Jenny Brownról, a műgyűjtő házaspár női tagjáról, aki svájci iparoscsaládból származott. A festményt Max Oppenheimer készítette 1918-ban.
A következő alkotások Edgar Degas tájképei. Mintha afféle vizuális jegyzetek lennének, persze olajjal kartonra, esetenként vászonra festve. Az egyiknek ez a címe: Pillantás a Tiberis partjáról Rómára. Egy másik képén a nápolyi öblöt ábrázolja, szürkületben. A hatalmas vár hátterében a Vezúv látható. Harminc évvel korábban Camille Corot is megfestette a Vezúv látképét. Degas nagyra becsülte a mester munkáit. Hat festménye volt a tulajdonában, melyeket később a Brown család megvásárolt tőle a gyűjteményük számára.
Feltétlenül meg kell emlékeznünk Eugène Boudinről (1824–1898) is, akinek szintén több képe látható a mostani kiállításon. Monet mindig is őt tartotta mesterének, tőle kapta a legtöbb inspirációt a szabadban való festéshez. Boudin alkalmanként magával vitte a fiatal Monet-t kirándulásaira a tengerpartra, ahol mindig gyorsan kellett dolgozni, hiszen a festék hamar száradt, és még a vásznat is felkaphatta a tengeri szél. A parton sétáló emberek pedig előbb-utóbb elmozdultak, nem maradtak sokáig egy helyben, így gyorsan kellett „lekapni”, vászonra festeni őket. Boudin festményein láthatunk mosónőket a parton dolgozni, vitorlásokat himbálózni a hullámzó tengeren. Ezek a képek talán még nem is igazi impresszionista művek, de mindenképpen az előfutárai ennek a vizuális megfogalmazásnak. Monet, Renoir, Sisley és a többiek azon a vonalon haladtak tovább, amelyen Boudin és Camille Pissarro indult el.
Eugène Boudinről érdemes még megjegyezni annyit, hogy Normandiában született egy hajóskapitány gyermekeként, és festményeihez gyakran keresett témát a francia partokon. Az egyik képén halászlányokat ábrázol, akik két testes csónak mögött keresnek menedéket a szél elől. Éppen szünetet tartanak a munkában, és láthatóan elmerültek a beszélgetésben. Ruháik színe harmonikusan illeszkedik a homokos tengerparti környezethez, csak egy piros szoknya töri meg kissé a földszínű színvilágot. A Brown házaspár 1896-ban szerezte meg az első Boudin-festményét, s negyven évvel később, 1936-ban egy árverésen vásárolták meg ezt a művet.
Camille Pissarro egyszer hotelszobát bérelt a Boulevard Montmartre-on, és tizennégy tájképet festett a körút forgatagáról. Hasonló volt a célja, mint Monet-nak, aki a roueni katedrálisról készített képsorozatot, megörökítve az évszakok és napszakok változásait. Pissarro apró ecsetvonásokkal és foltokkal jelenítette meg, ahogyan a hatalmas bérházak között gyalog vagy lovas kocsikkal közlekednek az emberek Párizs széles sugárútján. Még jó néhány más Pissarro-képet is láthatunk a kiállításon, tavaszi és őszi tájképeket a földeken dolgozó asszonyokkal.
S akkor egyszer csak elérkezünk Renoir festményeihez. Egyszerűen lenyűgözőek. Színeik, mint a szivárvány, varázslatosak, gyöngyházfényűek. A mester ragyogó alkotásai senki másnak a műveivel nem téveszthetők össze. Nem csoda, hogy a műgyűjtő házaspár is beleszeretett a képeibe. Az olvasó nő című festményről csak úgy sugárzik az életöröm. Egyetlen sötét tónus vagy szín sincs a képen. Látszik, hogy Renoir örömében festett, a boldogság egyfajta megnyilvánulását láthatta az alkotásban. A kiállításon bemutatott portréi azonban nemcsak színeikkel ragadják meg a nézőt, a festő jellemábrázoló képességéről is tanúságot tesznek. A Lányportré világoskék háttér előtt című képén is leheletfinom színekkel, finom érzékkel festi meg modelljét.
A copf című csoda szép festményen egy fiatal nő fonja be hosszú haját gondolataiba merülve, kissé oldalra fordított fejjel. Úgy tűnik, készül valahová, vagy csak éppen megfürdött. Alakját sűrű bokrok keretezik. A huszonegy éves Suzanne Valadon ült modellt Renoirnak ehhez a festményhez; később maga is festő lett. Az alkotást a Renoirra jellemző realisztikus festésmód jellemzi, rendkívül tiszta formák és vonalak, határozott kompozíció, finom részletező megoldások, melyek különösen a levelek zöldjében érhetők tetten. A kép mégis impresszionista, nagyon is az. Hiszen az impresszionizmus is a realizmus talaján jött létre. Maga Cézanne, a modern művészet előfutára is azt vallotta, hogy a tervezett kompozíció elengedhetetlen a mű megalkotásakor.
A Brown-gyűjteményben van egy rendkívüli kép: Odilon Redon Velencei hajók című alkotása. Sem a témaválasztás, sem az ábrázolás módja nem jellemző a híres szimbolista festőre, aki leginkább rejtélyes, mitikus és bizarr alakokkal teli látomásairól ismert. Ez a képe teljesen más. 1908 áprilisában festette, Velencében tett látogatása után. A lagúna meleg esti fényben fürdik. A zavaros víz felett tisztulni látszik ég, a felhőfoszlányokon keresztül azúrkék színben ragyog. A kép előterében tengeri szellő feszíti a kétárbócos hajó vitorláit, míg a távolban a csónakokat és a partot vörös fénybe vonja a lenyugvó nap. A festő nézőpontja nem világos, talán maga is egy halászhajón volt, vagy a lagúna számos kis szigetének egyikén.
Az alsó Belvedere időszaki kiállításán persze sok más műalkotás is helyet kapott még. Láthatunk Gauguin- és Cézanne-műveket, ismert és kevésbé ismert művészek impresszionista festményeit. Köztük van például Mary Cassatt Gyermek kék háttérben, babakocsiban című remek alkotása is. Az amerikai festőnő élete jelentős részét Párizsban töltötte, és képein előszeretettel ábrázolt nőket, gyerekeket.
Csak ajánlani tudom a kedves olvasóknak, hogy ha lehetőségeik engedik, látogassanak el a bécsi Belvedere-palota kiállításaira az őszi-téli hónapokban.
A Cézanne, Monet, Renoir – Francia impresszionisták a Langmatt Múzeumból című kiállítás 2026. február 8-áig látható a bécsi alsó Belvedere palotában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
