Hát, akkor zárjuk a hetet azzal, hogy alaposan zavarba ejtjük az antifákat és a nácikat is. Mégpedig egy hét évtizeddel ezelőtti, 1933. novemberi hírrel a „Délmagyarország” hasábjairól.
„A zsidó temetõben délelõtt 11 órakor leplezték le a zsidó hõsi halottak emlékére emelt müvet, amelyet Tardos-Tauszig Ármin fõmérnök tervezett remekbe. Százak és százak siettek már kora délelõtt a temetõ felé. (…) Az emlékmü körül helyezték el az egyesületek, testületek küldötteit, akik hatalmas koszorukkal a kezükben érkeztek az ünnepségre. A hivatalos város koszoruját diszruhás hajdu vitte, a katonaság embermagasságu nemzetiszinü hatalmas koszoruját egy diszbe öltözött altiszt tartotta.
Dr. Fränkel Jenõ rabbi lépett az impozáns emlékmü mellett felállitott emelvényre és imát mondott. Majd a zsidó templom férfikara énekelt óhéber gyászdalt. Dr. Biedl Samu, a hitközség elnöke lépett ezután a szószékre és mondott nagyhatásu beszédet. Mindössze néhány percig beszélt, de szavai lélekbemarkoltak. „A mi elhalt fiaink jól teljesitették kötelességüket hazájuk iránt – emelte fel hangját – és ha kell, az uj generáció is hasonló lelkesedéssel megy az életveszedelembe…” (…) Ujból gyászének hangzott fel a márványkoporsó oldala mellõl, majd minden szempár az altábornagy alakját kereste. Shvoy altábornagy az emlékmü elõtti dombra állott és onnan beszélt a többezer fõnyi közönséghez.
A háboru öldöklõ kegyetlensége nem ismer vallási, vagy bármilyen külömbséget [sic!]. A halálban mindannyian egyesülünk, ott nincs többé köztünk külömbség. Ez a hõsi emlékmü is azt jelzi. Tanuljunk, okuljunk ebbõl! Mi, szegedi katonák nem ismerünk az életben sem ilyen megkülönböztetést. Ezért emeltük zsidó polgártársainkkal együtt ezen emlékmüvet, amely az elsõ ilyen az országban. (…) Igy fogunk legjobban hódolni a hõsök emlékének, akik közül sokan, keresztény és zsidó, kezet fogva, egymást átölelve élték át az élet legnagyobb szenvedését, a halálfélelmet és mentek át a tulvilágra s ki tudja hányan alusszák közös sirban örök álmukat.
Az altábornagy beszédét a tömeg éljenzéssel fogadta. Az altábornagy koszoruját követte a többi. Dr. Tóth Béla fõjegyzõ a város hatósága, dr. Erdélyi László egyetemi tanár az egyetem tanácsa, tanári kara és ifjusága, vitéz Csonka János a Vitézi Szék, dr. László Adolf a törvényszék, dr. Grüner István a Frontharcos Szövetség, Nagel Manó a nyugállományu tisztek, dr. Meskó Zoltán tábornok-orvos az Orvosszövetség, dr. Biedl Samu a hitközség (…) nevében helyezett koszorut az emlékmü talapzatára.”
Tehát, akkor foglaljuk össze: az „antiszemita Horthy-korszakban” emlékművet avatnak a az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére (számos ilyen alkotás létezett egyébként országszerte). A „hazátlan zsidó” rabbi a hazáért való önfeláldozásra szólítja a zsidó fiatlokat. Magyarország miniszterelnöke ekkor már több, mint egy éve az „antiszemita” Gömbös Gyula, egyik legfontosabb szövetségese a fasiszta Olaszország és a nemzetiszocialista Németország. Közös céljuk a versailles-i békerendszer felszámolása, ha kell, erőszakkal is. Ehhez ajánlja fel a rabbi a zsidó fiatalok „életét és vérét”.
És, hogy végképp zavarba essünk: a megemlékezésen egymás után koszorúz a zsidó hitközség vezetője, és a szerényen csak „tábornok-orvosként” aposztrofált dr. Meskó Zoltán – aki nem mellesleg a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkás Párt elnöke volt, amely annyira vegytisztán náci volt, hogy még jelképüknek is a horogkeresztet választották. A „nácibarát” Gömbös ezért a parlamentben nyilvánosan le is hordta „idegen minták kopírozásának” nevezve mozgalmát. Ugyanez a Meskó később szakított a nyilasokkal, hevesen tiltakozott Magyarország hadba lépése, majd német megszállása ellen, amelyet követően deportálták azokat a szegedi zsidókat is, akikkel 11 évvel korábban együtt koszorúzott. Azok hurcolták el őket, akik ’33-ban még az elvbarátai voltak. Mindez nem jelentett akadályt a „demokratikus” népbíróság számára, hogy életfogytiglani börtönre ítélje, ahonnan aztán Kádár János személyes közbenjárására szabadult 1959-ben.
Hogy mi a tanulság? Az, hogy nincs tanulság. Hogy az elmúlt száz esztendő magyar történelme nagyon-nagyon nem fekete-fehér, és merev, az aktuálpolitika diktálta ideológiai sorvezetők mentén soha a büdös életben nem fogjuk megérteni.
No, meg persze az, hogy volt idő, amikor ez a nemzet, ez a társadalom még minden szociális, etnikai és vallási feszültséggel együtt is nagyjából egyben volt. Legalább néha együtt tudott örülni, gyászolni és emlékezni a hőseire, mártírjaira. Amikor egy emlékmű állítása még tényleg azokról szólt, akikre emlékeztetni akart, és amikor ezt együtt fel is tudták avatni. Még zsidók és nácik is. Ez a világ nem tartott sokáig, már pár esztendővel ezután a szép szegedi délelőtt után összeomlott. Azóta sem tudtuk szilánkjaiból összekaparni. És ez mindannyiunk közös szégyene…
Balogh Gábor
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
