Amikor az anyával kell harcolni… Kulcsár Péter2023. 02. 24., p – 11:55
A mediátori szakma egyik legnagyobb előnye, hogy a képzés ideje alatt megtanulja a jelentkező, hogyan kell a nézeteltérést madártávlatból figyelni és érzelmeit kívül hagyva keresni a megoldást. Amire az iskola viszont nem készít fel, az az, hogy miután végeztünk egy esettel, annak lelki lenyomatát ne vigyük magunkkal. Ezt én is a saját eseteim kapcsán, magam kárán tanultam meg.
Történt ugyanis, hogy a bíróság hozzám küldte egy évek óta zajló pereskedés részeseit. Gyermekelhelyezési vita közepébe kerültem, ahol kiderült, az apa évek óta harcolt, hogy közös időt tölthessen a gyermekével, akit addig is csak az anyuka jelenlétében láthatott, vagy sem, ám erről nem a bíróság határozott, hanem az anya, önkényesen. Az anya, aki látszólag bosszúból, kitalált kifogásokat – időt nyert, addig folyamatosan adagolta a gyermekbe, hogy az apja rossz, és ne szeresse. Célba ért, négy év után a gyerek nem apának szólította őt, hanem bácsinak.
Minden eset megismerésénél nagyon fontosnak tartottam, hogy első lépésként emberként megértsem, mi zajlik a felekben, és mi a céljuk a résztvevőknek akár a pereskedéssel, akár a viták bonyolításával. Sok esetben tapasztaltam, hogy ha erre rálelek, vagyis kapok választ a célokra, és azokat meg tudom adni, el tudom érni a megegyezéssel, sikerül kibékíteni a feleket, tartós lesz a megoldás.
Ám azt is fel kellett ismernem, hogy vannak olyan esetek, ahol tudattalan játszmák miatt éretlen személyiségek a szülői szeretet álcáját aknázzák ki azért, hogy a szülőtársat megbüntessék hibáiért vagy vélt bűneiért. Ezek mindig szubjektív, gyakran felnagyított hibák, amelyeket eltúlozni a játszma része. Azok pedig, akik nem bólogatnak a vádakra, ellöknek, letagadnak, letiltanak, évekig tartó barátságok záródnak egy őszinte egyet nem értés miatt. Egyre többször találkozom azokkal az esetekkel, ahol a gyerekek meg vannak győzve arról, hogy a távollevő fél a rossz, a hazug, miközben a felügyeletet nem gyakorló szülő keményen küzd, hogy egyáltalán láthassa a gyerekeit, az életük részese lehessen. S bizony óriási igazságtalanság, hogy nincs az a pszichiátriai lelet, amely egy szülőt kezelésre kényszerítene, ha az nem hajlandó rá, nincs az a hatóság, amelynek megfelelő eszköze lenne, hogy a mesterkedéseket felismerve leállítsa azokat, és közbelépjen. Mire kiderül, hogy egy szülő manipulál, évek telnek el az újabb tárgyalásokra várva, és marad a szülő egy érzelmileg és anyagilag is megterhelő hálóban, ahonnan ha kiszáll, elveszíti a gyermekét.
Van eset, ahol a gyerek már az összes környékbeli gyerekpszichológusnál járt, mert a kedves felügyeletet gyakorló szülő meg szerette volna erősíteni a szerinte igaz állításokat, ám azt egy szakember sem vetette papírra. Úgyhogy a gyerek meg már azt sem tudta, épp kihez megy, de mindegy is volt, mert benne maradt egy komoly düh, hogy ez is a nem vele élő szülő miatt van, mert ő nem hisz nekik, s miatta kell ezeket a vizsgálatokat elviselni.
Látom a kétségbeesett szülőket, akik fizetnek, de a gyerekhez nem közelíthetnek, a láthatáskor valami oknál fogva mindig beteg a gyermekük, vagy akiket elutasít a csemetéjük, mondva, nem szeretik őt. Szeretném megérteni, mi zajlik ilyenkor az emberek lelkében, de tartok tőle, van, amire nem találok megfelelő magyarázatot, s csak tehetetlenül szemlélhetem, mit tesz a gyerekkel egy szerető szülő és annak a lelkében károkat okozó feldolgozatlan szakítás.
Mondhatnám, hogy a gyermekelhelyezési esetek nagy része nem ilyen, hogy bizony van méltósággal lezárt kapcsolat és a gyerekek igényeit minden esetben előtérbe helyező szülő. Van bizony. Ők azok, akik személyiségfejlődésben jó úton haladnak, akik tanulnak a saját kárukon, akik nem felejtették el, miért vállaltak a másik féllel gyermeket.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
