A világháború előrehaladtával, 1940 és 1945 között a teljes német ipar fokozatosan átállt a háborús termelésre.
Bútorgyárak szekrény helyett repülőkbe segítettek be, a Hugo Boss sem divatöltönyöket varrt, hanem uniformisokat a Waffen-SS és Wehmarcht részére, a tradicionális bőrnadrággyárak pedig kenyérzsákot varrtak a tradicionális bőrnadrág helyett.
Számtalan további példát lehetne sorolni, mi ma a világ leghíresebb sportszergyártójának egyik legérdekesebb termékéről, a Raketenpanzerbüsche 54-ről, más néven a Panzerschreckről, vagyis a páncélosok réméről (alias kályhacső) mesélünk.
A Panzerschreck egy 88 milliméteres, gyalogsági páncéltörő rakétavető volt. A kezelő a vállán tartotta a fegyvert, a kilőtt rakéta jó tíz centi páncélt volt képes átütni. Ezzel nagyjából az első igazán sikeres gyalogsági páncélelhárító fegyver volt német oldalon, egyes szakértők szerint ha már az 1941-es keleti offenzíva idején is ilyennel harcoltak volna a németek, az döntően befolyásolta volna a harcok alakulását. Persze ez sosem fog kiderülni, de az 1944-es beszámolók szerint a fegyver tényleg jó konstrukció volt.
Mármint leszámítva, hogy nem véletlenül hívták kályhacsőnek: a rakéta komoly mennyiségű füstöt okádott magából az indításkor a cső mögé, és persze ez repülés közben sem változott meg. Ennek két nagy hátránya volt. Az egyik, hogy a kezelők az első lövés pillanatában a teljes harcmező minden pontjáról jól láthatóvá váltak, és ez még akkor sem jó, ha a kb. 150 méterre lévő célpontjukat eltalálták. A másik, hogy zárt helyről, például épületből vagy bunkerből nem lehetett használni, a rakéta füstje nemcsak sűrű volt, de mérgező is.
A kezelőknek eleinte ráadásul még hosszú bőrkabátot és betét nélküli gázálarcot is kellett viselniük, hogy a fegyverből kirepülő rakéta hajtóművéből kiáramló forró gázok és mindenféle anyagdarabkák ne égessék meg a bőrüket. Később egy védőpajzsot rendszeresítettek a fegyvercsőre, ami jól védett, csak az addig 9,5 kilós fegyverből hirtelen 11 kilós lett (mármint üresen, a rakéta még erre jött rá).
Az Adidas természetesen nem ugyanazokkal a gépekkel gyártott páncéltörő rakétavetőket, mint a cipőket megvarrták, a gyárépületben a korábbi felszerelés helyét ponthegesztő állomások vették át, amikor a birodalom 1943 decemberében minden nélkülözhető, polgári célú gyártást a hadiipar szolgálatába állított, így a Dassler testvérek herzogenaurachi gyárát is.
Egészen 1945 áprilisáig tartott ez az időszak, az amerikaiak akkor foglalták el a várost. Először le akarták rombolni a gyárat, de a legendák szerint Adi Dassler felesége, Käthe kérésére nem tették, hiszen miért is rombolnának le egy gyárat, ahol a munkások sportcipőt meg labdát gyártanak, ha éppen nem szőnyegbombázzák a hazájukat.
A gyár és a márka valószínűleg ennek köszönheti, hogy fennmaradt és világhírűvé vált, sőt, az első néhány nagyobb megrendelést pont a városba telepített légi bázison szolgáló amerikai katonáktól kapták.
A Panzerschreck sem tűnt el teljesen, amerikai és szovjet fejlesztések is inspirálódtak a németek ötletéből – ami egyébként egy szép folyamat befejezése, tekintve, hogy a német fejlesztés a többek között Észak-Afrikában zsákmányolt, amerikai Bazooka továbbfejlesztése volt.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
