Kilencszázötven éve, 1066. október 14-én mértek vereséget a hastingsi csatában a hódító normannok az angolszászokra. A csatatéren holtan maradt az utolsó angolszász király, II. Harald, a győztes Vilmos normandiai herceg pedig Hódító Vilmos néven vonult be a történelembe.
Anglia a 11. században viharos időket élt át. A szigetországot 1015-ben meghódító dán király, Nagy Kanut 1035-ben bekövetkezett halála után öldöklő trónviszályok robbantak ki, birodalma szétesett. Az évekig tartó zűrzavarból 1042-ben a Hitvalló melléknévvel felruházott angolszász Edvárd emelkedett ki királyként. A tényleges hatalom azonban az egymással viszálykodó főurak kezében volt, a jámbor uralkodó leginkább a westminsteri apátság építésének szentelte idejét, amelyet halála előtt nem sokkal, 1065 decemberében szenteltek fel.
Edvárd 1066. január 5-én gyermektelenül halt meg. Halálos ágyán – állítólag – sógorát, Harald Godwinsont nevezte meg utódául, akit másnap II. Harald néven meg is koronáztak. A trónt azonban magának követelte Nagy Kanut egyik fia, III. (Keménykezű) Harald norvég király és az akkor harmincnyolc éves Vilmos normandiai herceg is. A rendkívül vakmerő és becsvágyó Vilmos, aki törvénytelen gyermekként küzdötte fel magát Franciaország leghatalmasabb főurának, azt állította: Edvárd korábban őt jelölte ki örököséül, és az 1064-ben Normandiába látogató Harald Godwinson, a későbbi király hűséget esküdött neki. Ám ezt kevesen hitték el neki, mert az angolszász szokás szerint az új uralkodót nem életében a király, hanem annak halála után a nemesi gyűlés választotta ki. Harald pedig hajótörést szenvedett a francia partokon, fogságba esett, és – szabadulása fejében – kényszer alatt tette le az esküt.
A háborúskodás 1066 őszén tört ki: a norvégok váratlanul partra szálltak és elfoglalták az északkelet-angliai York városát. Harald, aki addig délen várta Vilmos támadását, a hír hallatán északra indult, és szeptember 25-én Stamford Bridge közelében megsemmisítő vereséget mért a betolakodókra, a csatamezőn holtan maradt a norvég király is. Vilmos, aki a nyarat seregének toborzásával töltötte, és megszerezte a jelentősebb európai udvarok támogatását is, az északon zajló küzdelmet kihasználva zavartalanul hajózott át Angliába, és a tengerparti Hastings mellett táborozott le. A legenda szerint a hajóból kiugorva elesett, amit katonái rossz előjelnek tekintettek, de ő feltalálta magát, és egy marék kavicsot kezébe kapva felkiáltott: „Látjátok, már enyém is Anglia!”
Az új veszedelemről értesülve Harald erőltetett menetben sietett délre, elesett és útközben kidőlő veteránjait tapasztalatlan földműves újoncokkal volt kénytelen helyettesíteni. A király még az erősítéseket sem várta be, a meglepetés erejében bízva vonult a normannok ellen, de azok már értesültek közeledtéről, és maguk is északra indultak.
Az Anglia sorsát eldöntő csata 1066. október 14-én, reggel kilenc órakor kezdődött, és egész nap tartott. A két sereg létszámát pontosan nem ismerjük, de létszámuk csaknem egyenlő lehetett. A kipihent normann sereg edzett, jól kiképzett katonákból állt, s felét a félelmetes, páncélozott lovasság tette ki, míg a napokig kétségbeesve menetelő angolszászok csak gyalogsággal és íjászokkal rendelkeztek. Harald mocsarakkal körülvett domb tetején táborozott le, hogy a normannok hegynek felfelé támadjanak, ráadásul ezt csak keskeny földsávon tehették meg. A rohamok rendre meg is törtek a pajzsfalon, Vilmos lovát kétszer is kilőtték alóla az angol íjászok. Harald már közel érezhette a győzelmet, amikor délután tapasztalatlan katonái végzetes hibát követtek el: megbontották a sort, hogy üldözőbe vegyék a hátráló normannokat. A lovasok azonnal benyomultak a résbe, az angolszász csatasor felbomlott, s amikor Harald is elesett (későbbi források szerint egy nyíl találta el a szemét), a vezér nélkül maradt angolok menekülőre fogták.
A csata helyén Vilmos apátságot építtetett, a főoltár azon a helyen áll, ahol Harold elesett. A csata emlékét örökíti meg az 1077-ben elkészült bayeux-i kárpit: a 70 méter hosszú, fél méter széles, feliratokkal ellátott vászon 58 képen mutatja be Anglia meghódítását. Vilmost 1066 decemberében Anglia királyává koronázták, de hatalmát csak több lázadás kegyetlen leverése után tudta megszilárdítani. Angliában a normandiaihoz hasonló feudális rendet vezettek be, a kulcspozíciókba normannok kerültek, de számos létező szokást és törvényt megtartottak. Vilmos egyszerre erőszakos és engedékeny politikája nagyban hozzájárult a sajátos angol társadalmi rend kialakulásához. Anglia utolsó meghódítója Normandiában halt meg: az ötvenkilenc éves királyt Nantes ostroma közben lángoktól megriadt lova levetette hátáról, és 1087. szeptember 9-én belehalt belső sérüléseibe.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
