Történelmi közhelyeink egyike az utolsó nemesi felkelés csúfos kudarcaként emlegetni az 1809-es győri csatát, amelyet Napóleon hadai ellen magyarok és osztrákok vívtak. Ebben harcoltak utoljára az egyes vármegyék által felállított nemesi csapatok, ez volt a napóleoni háborúk egyetlen magyarországi ütközete. A vereséget azonban nem a vitézség hiánya, hanem a francia túlerő és a hadvezetési hibái okozták. Ma van a győri csata 208. évfordulója.
Napóleon az asperni csatavesztés után arra törekedett, hogy az Itáliából kivont osztrák erők ne egyesülhessenek a Duna bal partján állomásozókkal, viszont ő maga osztrák helyszínre vihesse itáliai csapatait. E célból indított támadást 1809. májusában Bécs ellen, majd Győr irányában. A császárváros elfoglalása után adta ki az úgynevezett schönbrunni kiáltványt, amelyben felszólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól, és alakítsanak nemzeti királyságot. Erre – mint tudjuk – nem került sor, sőt még a kiáltvány kiadása előtt nemesi felkelést, inszurrekciót hirdettek meg, a maga nemében az utolsót.
János osztrák főherceg – magyar és cseh királyi herceg – Itáliából kivont csapatai erőltetett menetben vonultak Graz irányából a dunai átkelőhelyek felé. Nyomukban jártak az itáliai alkirály, Eugene Beauharnais csapatai. A franciák Bécs felől a Duna bal- és jobb partján lévő osztrák csapatokat akarták kettéválasztani. Először Pápánál találkoztak János főherceg csapataival, de az utóbbiak észlelték a túlerőt, és feladták a várost, amelyet az idegen had ki is rabolt.
Hamarosan Győr alá keveredtek az egymást és csatát kereső csapatok. Itt a csata előzményeként lovas ütközet zajlott le, amelyet a győri polgárok a várból kísérhettek figyelemmel, mígnem a közelükben becsapódó ágyúgolyó „visszavonulásra” késztette őket. Nehezítette az előcsatározást, hogy a magyar és a francia huszárok hasonló uniformisba öltöztek. Ez nem volt véletlen, ugyanis a francia huszárságot Bercsényi László szervezte meg, aki Bercsényi Miklós kuruc tábornok fia volt.
A győri csata előtti haditanács úgy döntött, hogy felveszi a küzdelmet a támadók ellen. Erre az elhatározásra pedig úgy jutottak a résztvevők, hogy az egyik osztrák főtiszt, Nugent tábornok helytelen felderítési adatok alapján mindössze 12-15 ezer főre taksálta a franciák erejét. Mivel az osztrák hadaknak és a nemesi felkelés bandériumainak létszáma elérte a 40 ezer főt (25 ezer volt a felkelő, 15 ezer az osztrák és magyar reguláris katona), úgy érezték, hogy a megfelelő túlerő birtokában megnyerhetik a csatát.
A valóság azonban ezzel szemben az volt, hogy a franciák voltak létszámfölényben: haderejük 52 ezer főből állt. (S az sem utolsó szempont, hogy míg a nemesi felkelők kezdő harcosok, addig a franciák az addigi napóleoni háborúkban edződött tapasztalt veteránok voltak.)
Mindezt azonban nem tudták a Győr közelében, Kismegyernél végbement ütközet magyar résztvevői. A csata 1809. június 14-én zajlott le. A franciák vállalták a támadó, az osztrákok és a magyarok a védelmi szerepet. A francia csapatok a ménfőcsanaki dombokon, míg a magyarok a szabadhegyi magaslatokon foglaltak állást. A franciákat Eugéne Beauharnais mellett Marmont és Macdonald tábornokok, míg a hazaiakat János főherceg mellett Meskó József és Mecséry Dániel generálisok vezényelték.
A csata azzal kezdődött, hogy a tüzérség össztüzet zúdított az osztrákokra és magyarokra. A tüzérségi előkészítés után megindult a francia roham, amelyet a mieink elsőre visszavertek, majd az egész arcvonalon ellenlökést hajtottak végre, a Pándzsa patakig visszaszorítva a franciákat. Az újabb támadás még erőteljesebb ágyúzással indult meg. Négy óra körül a franciák betörtek a kismegyeri majorba, de az azt védő sorkatonák bajonettel kiverték őket a falak mögül.
Az ütközet sorsát a két szárnyon zajló események döntötték el. A déli szárnyon a franciák átkaroló hadműveletbe kezdtek, hogy bekerítsék, illetve a magyar centrum hátába kerüljenek. Mecséry tábornok csak a szemközt támadókat láthatta, a bekerítést végzőket nem. A templomdombon álló parancsnok, János főherceg viszont mindent látott, de semmit sem tett a helyzet kivédésére, és nem értesítette a magyar parancsnokot sem. A francia túlerőn kívül ez volt a második oka a csatavesztésnek.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
