A jó művészet egyik alapismérve az élet ismerete, azonban Sárosi Csaba művei még ezt a jelenséget is kiterjesztik. Ugyanis a korszellemmel ellentétben ezek a műalkotások nem csupán az élet keserű, zavaros, szomorú és fájdalmas oldalát ismerik és tárják a néző elé, hanem emlékeztetnek arra, hogy mindannyiunk élete sokrétű.
Ezen művek legkiemelkedőbb tulajdonsága, hogy ismerik nem csak az élet keserűségét, hanem annak csintalanságait is. Ezek a művek nem feledkeznek meg az élet humoráról, annak, mondhatni, sava-borsáról. Olyan művek ezek, amelyek az élet keserűségét humorosan képesek átadni és egyúttal az élet abszurditását álszentség nélkül felmutatni.
Ámde ezek az alkotások túllépnek a jelenkori művészet legtöbb határán, és ez szintén erejüket mutatja. Szobrok ezek? Netán assemblage? Esetleg kis méretű installációk? Mindezek elemeit magukon viselik, és mégsem sorolhatók egyikbe sem, azonban legelőször is játékok ezek, többféle szinten is.
Az öreg halász és a sellő. Sárosi Csaba alkotásai
Átvitt értelemben játékok műfajokkal, (mű)formákkal, anyagokkal, de azokkal az ötletekkel és üzenetekkel is, amelyeket az előbbiek segítségével kifejeznek és közölnek a nézővel. Ugyanakkor viszont játékok a szó konkrét értelmében is, hiszen az alkotó kifejezett szándéka, hogy ezen alkotások játékként szolgálhassanak gyerekek számára. Ez kölcsönöz a műveknek egy tágabb társadalmi szerepet pusztán a művészetiparban bevett kiállíthatóság-eladhatóság tengelyen túlmenően is. Ugyanakkor a némely esetben fajsúlyos üzenet többszöri kódoláson esik át, aminek következtében egy gyerek nem feltétlen érti meg, hogy játéka mit is közvetít. Pontosan ettől pedig ezek a művek alkotásként és játékként is egyaránt működnek.
Dávid és Góliát
Ez pedig éppen azért van, mert ezek a játék-művek a mindennapi élet különféle nyavalyáit ragadják meg, néhol humorral, máshol komolysággal, de mindig odafigyeléssel és sosem ájtatoskodással. Közvetlen élmények, világunk hírei, emlékek, tapasztalatok rejlenek gyökereiknél, némelyek több évtizedes feldolgozás eredményei, ezért aztán van egyfajta letisztultság bennük. Ez a letisztultság pedig az alkotások egyszerűségében jelenik meg. A legköznapibb anyagok, mint a parafa, a gyufaszál, különféle vásznak, üvegkupakok, szegek, drót képezik alapjukat, és ezekből az egyszerű anyagokból kerekedik ki egy egész kis világ. Egy olyan világ, amelyben mindezek az anyagok és az általuk közvetített üzenetek egymással összefüggésben állnak. Egy olyan világ ez, amely kívülről idegennek hathat, azonban ha az ember belép és fogadja az üzeneteit, hamarosan rájön, hogy van egy kiforrott, ám mégsem fontoskodó-tolakodó belső rendszere.
Hurrá, szabadság!
Ennek a sajátságos rendszernek pedig épp a humor a legfontosabb kötőeleme. Sárosi Csaba művei emlékeztetnek arra, hogy a művészet olyannyira komolyan vette már magát, hogy kiszürkült belőle még az élet szaga is. Már csak nem is hamu és por, mindössze gépezetek zúgása csupán. A másik kötőelem pedig épp ezen művek anyagisága. Ezek a művek ugyanis nevetve mennek szembe a ma oly divatos steril, rideg, színtelen, szagtalan és csillogó digitalizmussal. Ezeknek a műveknek illatuk van, különféle anyagaik különféle érintési érzeteket adnak, színeik természetesek, még akkor is, ha egy üveg műanyagból készült kupakjáról beszélünk. A hatás első szintje az érzeteinkben történik, ahol látva ezen munkák némelyikét, az embernek szinte összeszalad a nyál a szájában. Ezek a művek humorral és olyan anyagokkal beszélnek nekünk az emberi állapotról, amelyekről a legtöbbünk alig gondolkodna el kétszer. Olyan alkotások, amelyek mások által szemétre dobott tárgyakból építik újra világunkat és benne életünk egy humorosan kicsavart képmását. Ezért úgy mutatják fel világunk képmását, ahogy a csábítóan ragyogó digitalizmus sosem lesz képes. Egy ember anyagok segítségével beszél a nézőhöz, egy másik emberhez – a közlés legelemibb formája, és mégis műalkotás.
Influenszer
Sárosi Csaba ezen művei több szempontból is átlépnek tehát határokat, ám olyan határokat, amelyeket egyre inkább szükséges átlépni. Olyan határokat, amelyek kizárták az életet a művészetből, a humort, a könnyedséget, a játékot, az élet minden anyagát – mintha ugyan ezek segítségével nem lehetne komoly üzenetet és mondanivalót megfogalmazni. A művészet felkent kiváltságosai mára súlyos csuhák alól digitális fénnyel előragyogó őrszemekké váltak. Az ő világukban nincs helye napnak, fénynek, természetnek, életnek, az üzenetek pedig kizárólag ájtatoskodó panaszok lehetnek.
Épp az teszi Sárosi Csaba alkotásait végtelenül időszerűvé, hogy nem erőltetetten, hanem humorral és közvetlen egyszerűséggel mondanak nemet erre a korszellemre.
Ivácson András Áron
(Elhangzott Sárosi Csaba Én, akinek hiányzik egy kereke. Játékos gondolatok térben és időben című kiállításának megnyitóján Kézdivásárhelyen augusztus 11-én. A tárlat az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében tekinthető meg augusztus végéig.)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
