Amikor a híd túl messze van: a Wehrmacht és Vörös Hadsereg összehasonlítása a folyóátkelés területén

A Wehrmachtnak számos folyón át kellett kelnie a hatalmas szovjet területeken. Ezért a folyóátkelés egy elengedhetetlen képesség volt, amit számos alkalommal demonstráltak is. A Vörös Hadsereg számára ez szintén elengedhetetlen volt. Az alábbi írásunkban ennek a két haderőnek a technológiáját hasonlítjuk össze.

1941 nyarán az átlagos folyók leküzdésére a szovjet és a német hadosztályoknak is voltak hidász egységei. A standard német hidász alakulatok képesek voltak egy 84 méter hosszú és 8 tonna teherbírású, vagy egy 54 méter hosszú, 16 tonna teherbírású hidat építeni. 1941 végére a szovjetek elvették a hadosztályoktól a hidász egységeket, és centralizált irányítás alá vonták azokat.

A szélesebb folyókon keresztüli támadásra a német haderő könnyűrohamcsónak-osztag (leichtes Sturmboot-Kommando) egységeket állított fel. Ezek egyenként 81 rohamcsónakkal rendelkeztek. A német rohamcsónakoknak az volt az előnye, hogy mindegyik fel volt szerelve belsőégésű motorral, ami miatt sokkal gyorsabban jutottak át a túlpartra.

Az oroszok egy másik technológiát, az összehajtható csónakot alkalmazták. Annak az volt az előnye, hogy könnyebb volt szállítani.

A német hadosztályok rendelkeztek felfújható gumicsónakokkal. Ezek alkalmazhatóak voltak kisebb és nagyobb átkelésekhez is, és lehetett velük gumicsónak-alátámasztású hidakat építeni. Öt könnyű gumicsónakkal egy 24 méter hosszúságú hidat lehetett építeni. Ezekhez rendelkeztek a csónakok gyors felfújását segítő kompresszorokkal is.

A németek használtak gyorstelepítésű hidakat (Kradschützensteg). Ezek a parttól távol összeállíthatóak voltak és utána vitték a helyszínre, majd a helyére illesztették. Ezek tipikusan gumicsónakokkal voltak alátámasztva, és könnyű járművek, könnyű lövegek és gyalogosok tudták használni.

A német harckocsikra a háború első felében jellemző volt, hogy – a könnyebb fegyverzet és a páncélzat miatt – viszonylag könnyűek voltak. Ennek nyilván volt hátránya is, viszont a páncélosok tömegének limitálása a folyóátkelések esetén előnyt jelentett.

Hírdetés

A háború folyamán a standard német katonai hidak teherbírása 16 tonna (amit a háború elején megnöveltek 20 tonnára). Ezért ha át akartak kelni a segítségükkel, akkor a páncélosok nem lehettek nehezebbek ennél. A háború első felében gyártott német tankok ezt a határt (lényegében) be is tartották, ami jelentősen fokozta a mobilitásukat.

Később, amikor a németek elkezdtek nehézpáncélosokat gyártani, akkor új hidakat is kellett azokhoz gyártani.

A történelemben a szovjetek gyártottak először tömegesen úszó harckocsikat. Azok lényegében annyira könnyű kis harckocsik voltak, hogy fent maradtak a víz tetején. A szovjetek ilyenből több ezerrel rendelkeztek a Barbarossa-hadművelet kezdetekor. Ennek a megközelítésnek az volt a hátránya, hogy az így tervezett harckocsik páncélzata és fegyverzete nagyon gyenge volt, különben a vízbe süllyedtek volna.

A németek a harckocsik vízen való átkelésének egy másik módját fejlesztették ki, amit Tauchpanzernek (merülő páncélos) hívtak. Ezek levegőcsővel felszerelt és vízbetörés ellen szigetelt, amúgy más szempontból szokványos tankok voltak. Ennek a megoldásnak az volt az előnye, hogy mivel a páncélos a folyómeder alján haladt, ezért nem kellett könnyűnek lennie. Emiatt ezt bármekkora harckocsi alkalmazhatta. A Barbarossa-hadművelet kezdete utáni napokban a német 18. páncélosezred ezzel a technológiával átkelt a Bug folyón. Ez a módszer lényegében megegyezik a modern harckocsikon alkalmazottal.