A közelmúltban Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász a nyilvánosság elé tárta, hogy gyógyíthatatlan izomsorvadásos betegségben, ALS-ben szenved, emiatt az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult az aktív eutanázia hazai engedélyezéséért. A jogi folyamattal párhuzamosan társadalmi párbeszéd kezdődött a témáról, amiről Monostori László morálteológussal beszélgettünk Mindenszentek előtt egy nappal.
– Talán fel sem mérjük a kérdéseink súlyát, mélységét, amikor az életvégi döntésekről beszélünk; talán fel sem mérhető, hiszen végtelenül személyes, amiről szó van. Október 30-án a Párbeszéd Házában egy kerekasztal-beszélgetésben Karsai Dániel így fogalmazott: „A végébe nem is tudok belegondolni, még eltaszítom magamtól… ma még nem akarok meghalni, lehet, hogy holnap se.” Látunk egy embert, aki drámai módon szembesül a teste törékenységével, az élete végességével, válságban van. Ön nem csupán morálteológus, hanem lelkipásztor is, a szolgálata során minden bizonnyal közel kerül válságban lévő emberekhez, együttérez velük…
– Igen, papi életem során találkozom haldoklókkal, és ezek a találkozások mindig nagyon megrendítenek. Temettem fiatalt, gyermeket, láttam a kimondhatatlan fájdalmat a családtagok arcán. Emlékszem, egy alkalommal, amikor megkértek, hogy adjam fel a betegek kenetét egy haldoklónak, a hozzátartozók a kérdésemre azt mondták, Szentostyát ne vigyek, „nem szükséges, ő már nincs is magánál”. Én azért mégis vittem Oltáriszentséget. Amikor ott lehettem a súlyos beteg mellett, akinek a szeméből patakzottak a könnyek, az az ember szája elé emelte a kezét, és mutatta, hogy áldozni szeretne, és egy apró darab Szentostyával meg is áldoztattam. Nem lehet mindent előre látni, terveznünk kell a kiszámíthatatlannal is.
Az a tapasztalatom, hogy mi, emberek úgy működünk, hogy rendszerint elhessegetjük a halál gondolatát, nem foglalkozunk vele, csak idősödve kerül elő egyre gyakrabban a gondolatvilágunkban az elmúlás kérdése. Abban biztos vagyok, hogy nem érdemes tabuként kezelni a halált, vagy szőnyeg alá söpörni, nem beszélni arról, ami mindannyiunk életében elkerülhetetlen. A félelem jele ez, pedig inkább örülnünk kellene annak, ami van, az életünknek. Még élünk, sok jót tudunk tenni, döntéseket hozhatunk, szerethetünk.
Karsai Dániel alkotmányjogász története hozzám is közel került, megrendített. Személyesen nem ismerem őt, de olvastam a nyilatkozatait. Csak néhány évvel idősebb, mint én, élete teljében lévő, szimpatikus, intelligens ember, a gyógyíthatatlan betegsége pedig olyan személyes tragédia, amit nagyon nehéz lehet feldolgozni. Együtt érzek vele, imádkozom érte.
– Karsai Dániel küzdelmet folytat, amely elsősorban jogi vonatkozású, de kinyilvánított szándéka az aktív eutanáziáról szóló társadalmi párbeszéd elindítása is. S valóban nagy az érdeklődés, az érvek-ellenérvek nyomán felvetődnek az eddig tabuként kezelt életvégi kérdések is, úgy látom, mindez gazdagítja emberségünket: árnyalt gondolkodásra késztet önmagunkról, a felebarátainkról, Istenről. Ön hogyan látja ezt a folyamatot?
– Jómagam is hiszek abban, hogy érdemes párbeszédet folytatni, tisztelettel, szeretettel megismerni egymás álláspontját, elgondolkodni érveken, ellenérveken, ugyanakkor azt is látom, hogy a mostani párbeszéd érzelmekkel telített, s úgy gondolom, hiba lenne elhamarkodottan, hirtelen felindulásból meghozni emberéletekről szóló döntéseket. Azt gondolom, ha Magyarországon lehetségessé válna aktív eutanáziát kérni, csuszamlós lejtőre kerülnénk, amelyen azután aligha lenne egyhamar megállás.
Idén nyáron egy hónapot Kanadában töltöttem, ahol az eutanázia nem csak megengedett, hanem alkalmazása széles körben gyakorlott is. Láttam azt, hogy a „lazítás” hova vezetett. Egy éve már depressziós betegek is kérhetik az eutanáziát, igen, akik úgy érzik, hogy olyan nagy lelki fájdalmat élnek át, hogy nem szeretnének tovább élni. Jelenleg társadalmi párbeszéd zajlik arról, hogy miért ne lehetne nyitott az út az eutanáziához a hajléktalan emberek számára, hiszen milyen élet az, hogy nincs fedél a fejük fölött és amúgy is boldogtalanok. Hollandiában a szülő a beteg gyermeke számára is kérheti az eutanáziát. Sok évvel ezelőtt, Rómában megismertem egy idős, vagyonos holland urat, aki azért nem ment vissza a hazájába, mert attól tartott, hogy a hozzátartozói gondnokság alá helyezik és kérik az eutanáziáját. Nem mert hazamenni. Ezek elrettentő példák, és emiatt van bennem félelem, hogy amennyiben nálunk is megengedő lesz a szabályozás, nem lesz megállás.
Nem rejtem véka alá a véleményemet, jómagam a fájdalomcsillapítás pártján állok. Továbbá úgy gondolom,
Rossznak tartanám, ha a halál kultúrája Magyarországon is elterjedne, előbb vagy utóbb még az orvos-páciens bizalmi viszonyra is negatív hatással lenne. Az orvosi hivatás a gyógyításról szól, a fájdalomcsillapításnak nagyszerű módjai vannak, de az biztosan nem a helyes út, ha úgy csillapítjuk a fájdalmat, hogy a beteget likvidáljuk.
– Az eutanáziával kapcsolatban kibontakozó hazai társadalmi párbeszédben különféle érvek, ellenérvek jelennek meg, az Egyház álláspontjára is történnek hivatkozások. Morálteológusként milyen főbb katolikus szempontokra hívná fel a figyelmet?
– Először is tisztázzuk a fogalmat: az eutanázia a beteg halálba küldése, abból a célból, hogy minden fájdalma megszűnjön. Tudnunk kell ugyanakkor, hogy végső stádiumú beteg esetében, amikor már nem segítenek az orvosi kezelések, az Egyház nem támogatja a „terápiás túlbuzgóságot”.
Ez azt jelenti, hogy le lehet állítani a haszontalan, aránytalan kezeléseket: ha már nem lehet segíteni, nem szükséges újabb kemoterápiára küldeni a rákos beteget, vagy újabb és újabb műtéteket elvégezni. Amit viszont mindenképpen meg kell adni (akár mesterséges úton is) a betegnek, az a táplálék, a hidratáció, az oxigén és a higiénia – mindez szorosan kapcsolódik az ember méltóságához.
Szokás megkülönböztetni aktív és passzív eutanáziát, bár én nem szeretem ezt a felosztást, mert nem ezen a téren látom a lényegi különbséget. Mindegy, hogy mérget adok a haldoklónak, vagy megvonom tőle a táplálékot, az innivalót, a levegőt. Inkább a szándék a fontos: elfogadom-e azt, hogy a halál természetes velejárója az életnek, hagyom-e meghalni a végső stádiumú beteget, vagy a tevékenységem, illetve mulasztásom ehhez aktívan hozzájárul. Az Egyház a fájdalomcsillapítást, a palliatív terápiát javasolja: a lelki-emberi kísérést, ami a külső körülményekre is vonatkozik, de elsősorban a kapcsolati szintet érinti: fontos, hogy lehetővé tegyük az élete végéhez közeledő beteg számára, hogy rendezze emberi kapcsolatait, gyakorolhassa a megbocsátást, kérhessen bocsánatot, végrendelkezhessen, beszélhessen a papjával, lelkészével, el tudjon búcsúzni, emberi vége legyen az életének. Ezt persze csak akkor tudja megtenni, ha nincsenek elviselhetetlen fájdalmai. A katolikus erkölcsteológia a morfium alkalmazását is megengedi. Cél a fájdalomcsillapítás, még azon az áron is, hogy a beteg élete ezáltal megrövidül, ugyanakkor az életminősége jobb lesz; megadjuk neki az emberi méltóságot. Hála Istennek a katolikus álláspont nem szélsőséges ezekben a kérdésekben, de van egy vörös vonal.
– Nyilvánvaló, hogy Karsai Dániel és sorstársai (akiknek csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem áll módjukban a nyilvánosság elé vinni súlyos nehézségeiket) válsághelyzetben vannak, legyenek akár hívők, vagy nem hívők, de közös bennük az is, hogy az eutanáziával kapcsolatos érveléseikben az emberi méltóság minden esetben meghatározó fogalomként lép elő. De miben is áll az emberi személy méltósága?
– Hitünk szerint abban, hogy Isten képmásai vagyunk, az ő képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, van halhatatlan lelkünk és meghívást kaptunk az örök életre. Gondoljunk csak bele abba, hogy az élet felett nem rendelkezhetünk úgy, mint például egy ajándékba kapott sportkocsi felett, amelyet, ha úgy akarjuk, akármikor nekivezethetünk egy fának.
Az életem olyan szinten tartozik hozzám, mint a bőröm, amelyet alkalmasint nem vetek le, ha például zuhanyozni indulok, mert az is valamiképpen én vagyok. Az emberi történelemben – még a vallásoktól függetlenül is – jelen van a Ne ölj! parancsa. Az emberi élet érték, tehát ne ártsunk másoknak sem, magunknak sem. A hippokratészi esküben is benne van, hogy halálos mérget másnak nem adok, sőt még tanácsot sem adok ezzel kapcsolatban. A kereszténység is vallja ezeket az alapvetéseket. Nekünk, hívőknek viszont könnyebb elfogadni a szenvedést, a nehéz helyzetet, mert hiszünk abban, hogy van örök életünk Jézus Krisztusban.
Mint korábban is mondtam, nem érzem összeegyeztethetetlennek az emberi méltóságot a szenvedéssel. Nem mondom azt, hogy keresnünk kell a szenvedést, de úgy gondolom, hogy Jézusról ebben a tekintetben is példát vehetünk, aki a Getszemáni kertben az elfogatása előtt úgy imádkozott, hogy Atyám, ha lehet, vedd el tőlem ezt a kelyhet (a szenvedést), majd hozzátette: de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te. Próbáljuk meg Isten kezéből elfogadni a sok jó mellett a nehézséget is: ez az alapvető keresztény álláspont. S hogy mi az, ami méltó az emberhez? Számos olyan helyzet van, amikor sérül az emberi méltóság, minél kiszolgáltatottabbak vagyunk, annál inkább felmerül ennek a veszélye, és talán éppen ezen a téren feladata a társadalomnak, az orvosoknak, az adott beteghez közelálló embereknek: a szenvedő embernek biztosítani az ő méltóságát. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Talán emlékszünk még Szent II. János Pál pápára, aki Parkinson-kórban szenvedett, s a szenvedéseit felajánlotta másokért; nem gondolnám, hogy élete vége – még súlyos betegen is – ne lett volna emberhez méltó. Nekünk, hívőknek mindezt talán könnyebb megértenünk, a nem hívőknek nehezebb, mégis úgy gondolom, hogy a fájdalommal, a szenvedéssel teli élet is értékes. Az életünk urai pedig nem mi vagyunk. Hiszem, hogy Isten akkor fog minket elszólítani, amikor eljön annak az ideje. Tévútnak érzem, ha elmegyünk abba az irányba, hogy mi akarjuk megmondani, ki élhet és ki halhat.
– Mit tehetünk az életvégi döntés súlyos nehézségeivel szembenéző – sok esetben kétségbeesett, reményvesztett – beteg emberekért, s a hozzátartozókért? Mit tehet a morálteológus lelkipásztor? Talán nehéz ez a kérdés… (Az interjúalany hosszabb hallgatás után válaszol.)
– Úgy gondolom, sohasem az a cél, hogy valakinek elvegyük az életét, a cél a fájdalom csillapítása, és ehhez a célhoz vezető úton meg kell találnunk a megfelelő eszközöket. A katolikus erkölcsteológiában alapelv, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Nem vonom kétségbe azok jó szándékát, aki a legjobbat akarják a hozzátartozójuknak, vagy önmaguknak, de meggyőződésem, hogy
Biztos vagyok abban, hogy az ön által említett igen nehéz helyzetekben nem tudnék olyasmit mondani, ami megszünteti a fájdalmat, a szenvedést, de a szenvedőt biztosítani tudom arról, hogy nincs egyedül, mellette vagyok. Sokan vannak, akik a hospice-ellátásban segítenek, vagy palliatív terápiát végeznek és a betegek hozzátartozói mellett nekünk, lelkipásztoroknak is meg kell adnunk minden segítséget azoknak, akik rászorulnak; lelki és fizikai (testi) segítséget, hogy az életük nehéz szakaszát méltósággal és szeretettel tudják átélni. Azt viszont kerüljük el, hogy az előidézett halálé, a gyilkosságé, a halálba segítésé legyen az utolsó szó. Valakinek elvenni az életét az egy olyan vörös vonal, amit nem szabad átlépni. Az élet olyan érték, amelynek az elveszejtése nem legitimálható azzal, hogy szeretnénk a fájdalmat kiküszöbölni. Használjuk a fájdalomcsillapítás eszközeit, fejezzük ki szeretetünket a beteg iránt, legyünk mellette élete utolsó szakaszában, őrizzük az ő méltóságát, de azt a bizonyos vörös vonalat ne lépjük át.
Fotó (archív): Merényi Zita
Körössy László/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
