Donald Trump a tavalyi szíriai csapatkivonás közepette ötszáz katonát hagyott egy olajmező védelmére. A mezőt ellenőrző kurd autonóm hatóság július végén egy amerikai céggel szerződött a mező korszerűsítésére, amihez Washington jóváhagyására is szükség volt.
A két ellenség, Damaszkusz és Ankara egységben tiltakozik, a komoly stratégiai következményekkel járó, a Szíriára kimondott szankciókat felülíró szerződés miatt.
Július végén az al-Monitor amerikai, de közel-keleti érdekeltségű és közel-keleti témákat feldolgozó hírportál adott hírt egy szerződésről, melyben a kurd vezetésű nemzetközileg el nem ismert Északkelet-szíriai Autonóm Kormányzat egy amerikai céget bízott meg az általa ellenőrzött olajmezők fejlesztésével, a kitermelés és a finomítás korszerűsítésével.
Mivel a terület de jure az amerikai szankciók által szorongatott Szíriához tartozik, ezért a megállapodáshoz az amerikai kormány jóváhagyására is szükség volt.
Szíria olajkészlete eltörpül a nagy közel-keleti olajkitermelőkéhez képest, a szénhidrogénpiacon 2011 előtt elsősorban mint tranzitország volt jelentős; feltárt lelőhelyei főleg az Eufrátesz mentén, az iraki határnál fekvő Deir ez-Zór térségében találhatók. Az itteni olaj- és gázmezők már a Kelet-Szíriát 2013–14-ben meghódító Iszlám Állam bevételeinek is meghatározó részét képezték, 2018-ban pedig a kúsámi olajmező visszafoglalásáért véres versenyfutást rendeztek az Aszad-rezsim orosz támogatással harcoló csapatai és az amerikaiak által patronált, a kurd milíciák által vezetett Szíriai Demokratikus Erők.
Az olajmezőknek abban is komoly szerepük volt, hogy a törököket a kurdok támadástól visszatartó észak-szíriai amerikai katonai kontingenst nagy nemzetközi felháborodásra visszavonó Donald Trumpot republikánus szenátoroknak sikerült meggyőzni, mégiscsak hagyjon ötszáz katonát Deir ez-Zór védelmére.
Az elemzők akármilyen gyomorforgatónak is tartották, hogy az USA nem a kurd demokratikus föderalizmus védelme, nem a polgárháború százezernyi áldozata, hanem egy nem is túl jelentős olajkészlet védelmére rendeli ki katonáit, a lépést elintézték annyival, hogy a biztonságpolitikában is a „valamit valamiért” elvét követő Trump abba a tévképzetbe dédelgette magát, hogy a helyi olajbevételek lefölözésével kompenzálja az USA Iszlám Állam elleni erőfeszítéseit.
Csakhogy a területet a mai napig ellenőrző kurd vezetésű koalíciónak is az olaj jelenti a legfőbb bevételi forrást; a kitermelt olajat vagy az iraki kurd autonóm területen keresztül külföldi vásárlóknak, vagy pedig az állandó olajínségben szenvedő Aszad-vezetésnek értékesítik.
Az olajfinomítás azonban sokszor sufnimódszerekkel zajlik, ami óriási környezeti és egészségkárosodással jár, az „értékesítés” pedig valójában kockázatos csempészakciókat takar. A térségben alapvetően idegennek számító (Deir ez-Zór arab többségű vidék) kurdoknak ezért égető szükségük van az infrastruktúra fejlesztésére, amellett pedig az is elemi érdekük, hogy a meglehetősen ingatag szövetségesnek bizonyult Egyesült Államokat gazdaságilag is érdekeltté tegyék a kurd autonómia támogatásában.
Ezért is kapóra jött az adóparadicsom Delaware államban alakult „Delta Crescent” (Delta Félhold) cég. A cég három vállalkozót takar:
egy régi olajipari szakembert, aki még a polgárháború előtt meg is szerzett néhány koncessziót a térségben;
egy veterán diplomatát, aki jó kapcsolatokat ápol a kongresszus közel-keleti kérdésekben meghatározó tagjaival és a Fehér Házzal is;
és egy privát katonai cég, a TigerSwan tulajdonosát, aki Irakban is több feladatra szerződött, ráadásul Kelet-Szíria amerikai megszállásának elkötelezett híve; 2018-ban a legfontosabb amerikai lobbiplatformon, a Fox Newson azt fejtegette, hogy
egész Kelet-Szíriát megszereztük. A miénk, és nem is szabad feladnunk.
A kurd autonóm kormányzat a Delta Crescenttel az olajmezők fejlesztésére kötött szerződést, melynek részletei egyelőre nem szivárogtak ki, az amerikai kormányzat is csak a szenátus külügyi bizottságának meghallgatásán ismerte el, hogy áldását adta a megállapodásra. Ezzel párhuzamosan egyébként Washington két moduláris (azaz könnyen szét- és összeszerelhető részekből álló) finomítót is adott a kurdoknak.
Eleinte úgy tűnt, hogy a szerződés ténye nem borzolja fel a kedélyeket sem a szíriai kurdokat 2016 óta szorgosan szalámizó Törökország, sem pedig a Deir ez-Zórt saját felségterületének tartó damaszkuszi kormányzat részéről – legalábbis ez volt az amerikai szenátusnak az üzletről beszámoló Mike Pompeo benyomása. Csakhogy azóta az amúgy Szíria többi frontján egymás ellenségeiként egymásnak feszülő Ankara és Damaszkusz nagy egységben ítélte el a „Szíria területi integritását megsértő” szerződést.
A szerződés valóban megsérti Szíria szuverenitását, csakhogy az Aszad-kormányzat legitimitását egy sor állam nem ismeri el (egyébként Törökország sem), az ország pedig már évekkel ezelőtt négy nagyobb részre szakadt. Szóval az USA nem tapossa páros lábbal a nemzetközi jog alapelveit, azonban tény, hogy lépése felkavarja az amúgy is igen zavaros kelet-szíriai helyzetet, mely a tavaly októberi török offenzívát követően (és a koronavírus-járvány konfliktusbefagyasztó hatásának köszönhetően) némiképp konszolidálódni látszott.
Az Egyesült Államok szíriai jelenléte eddig szorosan kötődött az Iszlám Állam elleni harchoz, és sokáig arra lehetett számítani – különösen Trump ismétlődő csapatkivonási ígéretei miatt –, hogy a Kalifátus bukásával az amerikai katonák is kivonulnak majd az országból. Azonban 2018-tól, az iráni nukleáris megállapodás felmondásától kezdve az USA eleve hosszabb távra kezdett el berendezkedni, hogy ellensúlyt képezzen az erős helyi iráni bázisokkal és utánpótlási útvonalakkal szemben. Ha pedig megnyílik az út az amerikai cégek előtt, akkor biztos, hogy a Fehér Ház gondoskodó odafigyelése is erősödik – és pont ez az, amit az USA összes riválisa és vonakodó szövetségese el akar kerülni.
Sharing is caring!
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
