Amerika vérben és hazugságban született újjá

Amerika vérben és hazugságban született újjá

Quentin Tarantino Az aljas nyolcas című új filmjében egyetlen szobába zárva beszél rasszizmusról, nemzeti identitásról és gyűlöletről.

Azt mondják, az igazán nagy művészet megváltoztatja a valóságot. Quentin Tarantino, az amerikai mozi fenegyereke komoly fejtörést okoz a kritikusoknak: szemétből épített műalkotás, amit csinál, vagy csupán szemetet, amit műalkotásnak hiszünk? Mivel a kettő között nincs nagy különbség, hagyjuk ezt.

Tarantino filmjein amúgy sem változtat sokat egyik címke sem. Mindez érvényes legújabb, a nyolcadik munkájára, Az aljas nyolcasra (The Hateful Eight) is, amelyben a rendező nem csinál mást, csupán egy kabinban összezár néhány, hóvihar elől menekülő embert, akik annak rendje és módja szerint lemészárolják egymást. Vérhányás, kifröccsenő agyvelő, szétrobbanó koponyák, kiontott belek, kegyetlenség, harag és irónia: vagyis a Tarantino-művek egy átlagos hétköznapja. És mégis mennyivel több ez, mint szimpla mészárlás.

Persze kezdhettük volna azzal is, hogy Az aljas nyolcas unalmas filmnek tűnik. Alaposan próbára teszi a nézőt, és nem biztos, hogy végül mindezért kárpótolja. A sztori lassan megy előre, a párbeszédek vontatottak, a fordulatok nem túl váratlanok, a vérengzés semmit sem tesz hozzá a narratívához, és egy-két kivételtől eltekintve a színészi játék sem váltja meg a világot. De ne szaladjunk ennyire előre!

A pusztítás nem szabadít fel

Az Egyesült Államok nyugati részén fekvő Wyoming hatalmas és szinte lakatlan állam. A fennsíkokat magas hegyek szabdalják fel, ha beüt a hóvihar, Isten irgalmazzon bárkinek, akit a szabadban ér. Ebben a környezetben játszódik Tarantino filmje, nem sokkal az amerikai polgárháború után. A történet pofonegyszerű: egy fejvadász, John Ruth (Kurt Russell) Red Rock városba tart egy foglyul ejtett nővel, Daisyvel (Jennifer Jason Leigh), hogy felköttesse. Csakhogy akad, aki ki akarja szabadítani a halálra ítélt nőszemélyt. A hóvihar elől egy kabinba húzódnak, ahol már várja őket a szabadító, a gond csak az, hogy nem tudni, a menedék vendégei közül ki játszik össze a nővel.

Tarantino a filmben szokásához híven megidézi az egyetemes filmtörténet számára kedves fejezeteit, de meglepő dolgokból is merít. Akárcsak a Django elszabadulban, a vadnyugat az alap: mindenekelőtt Sergio Leone westernvilága, de Orson Welles, John Carpenter, John Ford, illetve Sidney Lumet filmjeinek jelenetei is visszaköszönnek. Legtöbbet azonban magától kölcsönzi a rendező: a zárt térben egymást gyanúsító figurák egyértelműen első filmje, a Kutyaszorítóban levő szereplők helyzetét idézik.

Hírdetés

Kívül tombol a hóvihar, bent pedig indul a játszma, hogy kiderüljön, ki kicsoda. Legalábbis a felszínen. A szabadítóakció ugyanis csupán álca a rendezőnek ahhoz, hogy egy kamaradarabba rejtett eposzt zúdítson a nézőre. Egy eposzt az amerikai polgárháború után újjászülető nemzetről, amelyet a vérgőzös pusztítás nem szabadít föl, csupán közös térbe zárja a gyűlölködőket.

A fekete őrnagy és a rasszista seriff

A fekete Marquis Warren (Samuel L. Jackson profi alakításában) egykori unionista őrnagy, jelenlegi fejvadász is a vihar foglya, ahogy egy leendő seriff, egy déli partizáncsapat egykori tagja, a rasszista Chris Mannix (Walton Goggins, aki szintén nagyot játszik) is. De a kabinba zárva várja jószerencséjét egy angol (Tim Roth), egy mexikói (Demián Bichir) és egy jenki (Michael Madsen) gazfickó, valamint egy egykori déli tábornok (Bruce Dern) is. Ők szép sorban mind feldobják a talpukat, és az utolsó nagy fordulat után, mikor egy flashbackben lehullanak az álarcok, a fekete őrnagynak és a rasszista seriffnek kell összefognia, hogy méltósággal pusztulhassanak el.

Az eredeti cím – gyűlöletes vagy gyűlölettel teli nyolcas – szellemében így a film az amerikai nemzetet szétfeszítő feszültségek szimbóluma is lehet akár. Mindenki gyűlöl mindenkit, és végül mindenki meghal, de a törvény szava mégis tovább él: a nőt felkötik.

Tarantino már előző filmjében, a Djangóban is alaposan belefeledkezett a rasszizmus témakörének boncolgatásába. Az aljas nyolcas azonban sokkal mélyebb és okosabb lett elődjénél. De szofisztikáltabb lett az eggyel korábbi Becstelen brigantyknál is, amelyben a második világháború lezárását írta újra a rendező – egyebek mellett egy Hitler elleni sikeres merénylettel. Ezúttal nem változtatta meg a történelmet, csupán csinálta, amihez igazából ért: elmesélt egy sztorit, amelyet a közönség akár összefoglalásnak, akár krédónak is tekinthet.

Marquis Warren az amerikai elnök, Abraham Lincoln neki írt levelét hordja a belső zsebében. Az írás persze hamis, csupán arra szolgál, hogy az őrnagy „megvédje vele magát a fehérektől”. A film záróakkordjaként az állevelet a felkötött nő kiszenvedett holtteste mellett úgy olvassa fel a haldokló seriff, mintha az az alapító atyák üzenete lenne. És a film szerint valóban az: egy hazugságban és vérben újjászülető nemzet alapító okmánya.

Hogy mindez unalmas vérontás vagy igazi művészet, ki-ki eldöntheti. Az az egy biztos, hogy a majd’ háromórányi hóvihar után a moziból kilépve bokáig süllyedtem a frissen hullott hóba.

(Az aljas nyolcas [18], amerikai western, 2015, 182 perc. Rendező: Quentin Tarantino.)


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »