A Fidesz legnagyobb hibája, hogy többet akar tenni az országért, mint amennyit hazudik az ellenzék. De Hódmezővásárhely bebizonyította, hogy ez nem így működik.
A városfejlesztésre elköltött milliárdoknak nincs jelentősége, mert a város fejlődését ma már mindenki természetesnek veszi, így csak magának köszönheti a Fidesz, hogy a szocialista kormányok sáskajárása után, az alulról építkező fejlődést egy normális folyamattá alakította.
Hódmezővásárhely azt is megmutatta, hogy a nyilvánosságot naponta szembehazudó ellenzéki pártok már rég egy csapatban játszanak, legfeljebb mindegyikük a másik miatt érzi kínosnak felvállalni ezt az elvtelen kapcsolatot. Talán ezért van az, hogy egy független jelölt vidéki győzelmét úgy ünnepelte a budapesti baloldali értelmiség, mintha bármi közük lett volna Márki-Zay Péter bravúrjához.
Ezek a született demokraták, akik eddig gumicsizmát húztak a vidéki városok bejáratánál, akiknek tegnapig még csak Budapest és Brüsszel volt bekeretezve a földgömbjükön, most elkezdik felfedezni azoknak a fideszes buckalakóknak a településeit, amelyekre eddig kizárólag no go zónaként tekintettek.
Jó hír viszont, hogy Hadházy Ákos és Vona Gábor többé nem kényszerül a rakpart valamelyik eldugott zugában „randizgatni”. Szegény Dúró Dóra még köti az ebet a karóhoz, hogy más párttal ők soha, valahogy nem az esetük, de a valóság szele már belekapott a hajába, a tények pedig elnézően simogatják kedvesen mosolygó arcát.
Mindenesetre sokat mond az ellenzékről, hogy már megint a Fidesz vereségére kellett koccintsanak, nem valamelyik saját pártkatonájuk sikerére. Rohadt nem mindegy, hogy én ütöm ki az ellenfelet, vagy az nyer, akit én a harmadik sorból támogattam. Pedig az általuk oly ádázul védelmezett demokrácia legnagyobb veszélye, ha egy közösségben többen szavaznak valaki ellen, mint valaki mellett. De ez most nem számít, ilyenkor az akasztással való fenyegetőzés maga lesz a jogállamiság bölcsője, a semmiből előkúszó remény pedig feljogosít egyeseket arra, hogy bírósági tárgyalások nélkül döntsenek politikai ellenfeleik esetleges szabadságvesztéséről. Brüsszelnek ehhez természetesen nincs egy szava sem, a máskor oly aktív jogvédő szekták most mélyen hallgatnak, sőt még a Washington Post és a The Gardian sem teszi fel a kérdést, hogy miféle elnyomó rendszer az, ahol a diktátor helyi megbízottja, köszönhetően a népakarat érvényesítésének, bizony ellenzékbe kényszerül.
Micsoda fordulat. Egy szempillantás alatt elpárolgott a diktatúra, és azok, akik eddig azt hajtogatták napkeltétől-napnyugtáig, hogy a Putyin dinasztiához tartozó Orbán rezsimet csak Gulyás Marci féle utcai harcosokkal lehet megdönteni, most ugyanazok az emberek arról beszélnek, még az egyszázalékos pártok is, hogy a Fidesz – a most már demokratikus választásokon – akár kétharmaddal is verhető. Bumm!
Márki-Zay Péter kampánya többek között olyan nyilvánvaló hazugságokra épült, mint a Fidesz által bekamerázott utca, ami kézzelfogható bizonyítéka lett a diktatúra létezésének. Amikor kiderült, hogy a felszerelt térfigyelő objektumok kihelyezése egy korábbi döntése a városi tanácsnak, a baloldali sajtó még hetekig napirenden tartotta ezt a blöfföt, sőt begerjedt rá a fantáziájuk, és prózába öntötték az elnyomás haláltáncának egyik legnépszerűbb szimfóniáját. Mert megtanulták, hogy a jól időzített hazugsággal, ha a célszemély megfelelő tehetséggel játssza a mártír szerepét, legalább annyi szavazatot lehet szerezni, mint városfejlesztéssel. És tetszik vagy sem, ehhez bizony a jobboldal is minimum asszisztál, mi több, néha segítő kezet is nyújt a mellébeszélések és az összeesküvés-elméletek gyártásában. Gondolok itt elsősorban azokra a politikai elemzőkre, újságírókra, akik gyakran érvelnek azzal a sajtószabadság mellett, hogy tulajdonképpen a baloldali firkász azt írhat le, amit akar, tehát rendelkezik a szabad véleménynyilvánítás eszközeivel, van felülete, léteznek olyan csatornák melyeken keresztül eljuttathatja információját, véleményét bármelyik háztartásba. Tévedés! Ha egy újságíró korlátlanul hazudhat, mert megvan hozzá a tehetsége, és a közéleti maszturbáláshoz szükséges inspirációja, az nem egyenlő a sajtószabadsággal. Ameddig az alaptalan lejáratásért, a nyilvános megalázásért, vagy a bizonyítékok nélküli tolvajozásért pusztán néhány százezres bünti jár, meg egy pársoros helyreigazítás, addig az RTL Klubtól kezdve a Simicska-médián át, mindenki köszöni szépen a lehetőséget.
Németországban például egyre nehezebb riportot készíteni nőt erőszakoló migránsról, mert ez rasszista indíttatású, szándékos általánosításnak számít. Tehát, egy megerőszakolt nőről szóló riportnak csak abban az esetben lehetne objektív hírértéke, ha legalább minden második migráns megerőszakolna valakit, így nem állna fenn a szándékos általánosítás veszélye. Különben is, a megerőszakolt nők ne csináljanak úgy, mintha mindennap megerőszakolnák őket. Egyszer megtörtént, oké, de államilag támogatott pszichológussal a lelki trauma könnyen kezelhető, nem kell ezért népcsoportokat feleslegesen megbélyegezni.
Amennyiben hamarabb csapott volna le szegény németekre a modern kori sajtószabadság, csak annyit tudtak volna meg a híradásokból, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, ledobták az atombombát Hirosimára, robbanás történt Csernobilban, elkapták Osama bin Ladent, és világbajnok a német labdarúgó válogatott.
Magyarországon ennél jóval cifrább a helyzet. Itt inkább az a baj, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni a sajtószabadsággal, ezért kénytelenek azt hazudni, hogy az nem is létezik. Íme, egy frissen sült példa: az egyik baloldali hírportál szerint nincs hírértéke a téli olimpián szerzett első magyar aranyéremnek. Nos, a nemzetközi sportsajtó ezt másképp látta. Sőt, még egy bukaresti kereskedelmi csatorna is beszámolt róla, és Majtényi Lászlóval ellentétben, a srácok származását a románok említésre sem méltatták. Pedig azt hinné az ember, hogy az ilyen kapaszkodókat hamarabb megtalálják, mint a mi drága, elnyomott, ellenzéki magyar testvéreink. Ezért első lépésként, a baloldali média egy részének, és Majtényi Lászlónak jó lenne megütni azt a szintet, hogy nem rühellik annyira a magyar sportolókat, és tisztelik annyira Magyarországot, mint egy bukaresti román újságíró. Többet már nem is várunk el tőlük.
Itt szeretném felhívni a figyelmét az Eurovíziós Dalfesztivál győzteseinek, akik Magyarországot fogják képviselni Lisszabonban, hogy óvakodjanak a hazájukat tisztelő kijelentésektől, nehogy elkezdjenek ott magyarkodni, és lehetőleg a legkisebb zászlót lengessék maguk előtt, mert mindez félreérthető, és könnyen nemzetállamban való gondolkodásra is utalhat, melynek következtében nagyon gyorsan fideszes nácikká válhatnak Európa színpadán. A sok Majtényi már frissíti az elemet a távirányítóban, közben töltődik a laptop, ha úgy alakul, utána lehet nézni, hátha migránsvér folyik a zenekar valamelyik tagjának ereiben. Mondjuk Farkasházy Tivadar esetében bőven elég magyarnak lenni, mert ha úgy adódik, elég Orbán Viktor gratulációja a srácoknak, máris Dzsudzsákék sorsára juthatnak, és egy fél országnyi balliberális értelmiségi fogja egy emberként ordítani, hogy hajrá Portugália!
Érdekes, hogy a jobboldalhoz húzó értelmiségnél ez éppen fordítva működik. Ismerőseim körében viszonylag kevés a kemény rockot kedvelő ember – magamat is beleértve – mégis amikor kiderült, hogy az AWS képviseli országunkat az Eurovíziós versenyen, azonnal a szívünkbe fogadtuk őket. És tényleg jó az a dal.
Az ellenzéki médiának kevés az olimpiai arany, viszont a miniszterelnök hátizsákjáról kisregényeket írni, az maga az objektív tisztánlátás.
Egy másik szembetűnő példája a baloldali mellébeszélésnek a Varga Mihály effektus, vagy ha úgy tetszik, jelenség. Tudniillik egy kizsákmányolt, leszegényedett országban, ahol lassan már minden második magyar az éhhalál küszöbén ténfereg, ott elvileg a gazdasági miniszter az első számú felelősök közé tartozik, különben kilóg a lóláb… Miket beszélek, inkább kilóg a ménes. Ehhez képest a gazdasági miniszterünk szinte nem is létezik a baloldali gyorstüzelő cikkírók világában. Számomra ez azért is érthetetlen, mert Varga Mihály pont nem tartozik a „sorosozó” fideszes politikusok közé, munkahelyekről, befektetésekről, fejlesztésekről beszél, ami a balliberális sajtóorgánumok szerint jobban érdekli a magyar választópolgárt, mint Soros György migrációs tevékenysége. Most akkor már megint az van, hogy vagy hazudnak, vagy az oly bőkezű és hálás filantrópnak falaznak, esetleg mindkettő.
Ugyanaz a helyzet a Kormány korrupciós ügyeinek nyilvánosság előtt zajló leleplezésével. Minden oldalról azzal támadnak, hogy „ezek” mindent ellopnak, mégis szinte bárhova kapcsolok, RTL, Hír tévé, ATV, egyetlen – náluk többszörösen visszaeső – „korrupt” emberről hallok, a neve Mészáros Lőrinc. Jó, legyen kettő, Tiborcz István személyében. Na, de hol van az a sok hivatali zsebmetsző, stróman, miért akarja a balliberális média minden kormánypárti tolvaj bűnét egyetlen, vagy maximum három-négy ember nyakába varrni? Persze volt ennél hajmeresztőbb is a helyzet, például amikor hosszú hónapokon át a fideszes törvénytelenséget bizonyító országos botrány középpontjában az a Habony Árpád állt, aki átgurulva furgonjával az úttest közepén lévő záróvonalon, még nem tudta, hogy éppen egy végtelenbe nyúló szappanopera főszerepére szerződött. Hetekig ment a jajveszékelés, hogy ezeknek nincsenek törvények, se KRESZ, vágtatnak tűzön-vízen át, ha kell minden jobbágyot eltaposva, mert határtalan kapzsiságuk és lelkük sötét feneketlensége hajtja őket előre, egészen Moszkváig.
Így aztán a baloldalnak tényleg megvan a lehetősége, hogy felszámolja a fideszes korrupciót, ehhez elég, ha holnaptól kevesebbet hazudnak.
És végül jöjjön az utolsó, de egyben a legfrissebb példa, nézzük, hogyan leplezi le élő adásban a baloldali értelmiségi igazságharcos a „diktátor” egyik családtagját. Az MSZP-s Harangozó Tamás két – dramaturgiailag jól időzített – „Elios”-kérdéssel rontott be paraszt módjára oda, ahova mások engedéllyel érkeznek, jelen esetben Lázár János kormányinfójára. Bátran megzavarta a sajtótájékoztatót, de a kérdéseire nem várta meg a választ, nehogy kiderüljön Tiborcz Istvánról, hogy mégsem ül annyira nyakig a pácban, mint ahogy azt az ellenzék remélni szeretné.
Harangozó Tamás hősiesen belengette a „korrupt fideszesek” zászlót, aztán amikor kiderült, hogy ellenfele nem futamodik meg, és kész tények mentén harcolni a semmiből rátörő ellenséggel, a bátor baloldali „korszakváltó” gyáván megfutamodott, és közügyekre hivatkozva kisomfordált a teremből. Mondanám, hogy ennek láttán köpni-nyelni nem tudtam, de ez nem igaz, mert köpni, azt tudtam volna rendesen.
Egyébként erről nekem a gyerekkoromban belém vert román történelemórák jutottak eszembe, konkrétan azok a román uralkodók, akiknek gyakran arról szólt a háború, hogy első lépésként megmérgezték az ellenség kútjait, majd felgyújtották az eledel tárolására használt sátrakat, épületeket, aztán az erdőben megbújva várták a méreg és az éhhalál hatását. A történelemtanárok ezt néha még büszkén is mesélik az utókornak, hogy mennyire furfangosak voltak az „ősök”, milyen ügyesen túljártak az ellenség eszén. Valami hasonló elégedettséget érezhetett Harangozó Tamás is, amikor elhagyta a kormányinfó színhelyét. Csak az ő elődei nem a dákok voltak, hanem a kommunisták.
Gyakorlatban is kivitelezhető kormányprogram nélkül, a haza iránti elkötelezettség teljes hiányában a mai ellenzék egyetlen esélye, ha „megmérgezi a kutakat” és „felgyújtja az éléskamrát”. Ezt teszik most Budapesten, Brüsszelben, vagy éppen Hódmezővásárhelyen. Gyűlölettel feltöltött szavazóikat pedig nem érdekli, hogy előbb-utóbb az ő kulacsukból is kifogy a víz, az most nem szempont. De ha újra korogni fog a gyomruk, majd rájönnek, hogy Elios-hazugságokkal, meg Mészáros Lőrinces vagyonnyilatkozatokkal nem lehet betömni az éhes szájakat.
Szerző: Ambrus Csaba erdélyi író
The post Ambrus Csaba: Mérgezett kutak, éhhalál! appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
