Az altöttingi kegyhelyet Szent II. János Pál pápa Németország első számú búcsújáróhelyévé nyilvánította, XVI. Benedek a püspöki gyűrűjét ajándékozta a bajorok Fekete Madonnájának. A pasaréti ferences plébánia Szent Patrik házascsoportja szeptember első hétvégéjén látogatott a szent helyre.
Az előrejelzések borús, hűvös időt jósoltak szeptember első napjaira, Altötting azonban – nagy örömünkre – ragyogó napsütéssel lepett meg minket.
Szent Patrikról, Írország (a szigetországról később még szó lesz) védőszentjéről nevezett házascsoportunk oszlopos tagja, Gábor remek zarándokprogramot szervezett kis csapatunk számára. A nemzetközi Regnum Christi Mozgalom (RCM) magyarországi ágában tevékeny „alapemberként” kiváló szállást foglalt a kegyhelyhez közeli Alzgernben, a mozgalom egyik németországi bázisán (ApostelHaus), ahol „családi szentmisén” is részt vettünk, és találkozhattunk az RCM egyik fiatal papjával, Bertalan atyával, aki a hivatástörténetéhez kapcsolódó lelki élményeit is megosztotta velünk egy beszélgetés alkalmával.
Édesapja könyvei között talált rá egy 19. században élt orosz zarándok feljegyzéseire, s az olvasottak nyomán pedig az imádság útjára (A zarándok elbeszélései címmel a könyv magyarul is megjelent Korzenszky Richárd OSB fordításában – a szerk.).
A rendszeres ima gyümölcseként megtapasztalta Isten jelenlétét – ahogy ő fogalmazott: e szellemi-lelki jelenlétnek a kézzelfogható, mindannyiunkat körülvevő anyagi világnál sokkal valóságosabb realitását, amiről nehéz beszélni. Az élmény és az ima hatására elmélyült a hite, a papi hivatást választotta.
Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, Bertalan atya nagy kegyelemben részesült, ahogy mindazok, akik életük bizonyos szakaszában vagy pillanataiban átélik e szent realitást, megérzik erejét. Ettől kezdve ugyanis nem pusztán értelmi belátással veszik tudomásul az Isten megtapasztalásáról szóló emberi beszéd töredékességét, a „kimondhatatlan”, a „szavakba nem foglalható”, a „valóságnál valóságosabb” kifejezések érvényességét, hanem hálával gondolva életük kincsére, istenélményükre, együtt éreznek Bertalan atyával, újra átélve a kimondhatatlan (misztérium) előtti alázat, megrendültség belső élményét, leírhatatlan közelségét, s elfogadva a kézzelfogható világ távoliságát, tünékenységét.
A hit titkos útjának, a hívő emberek életének kitüntetett időszakairól tanúskodik az altöttingi kegyhely is. Vélhetően Salzburgi Szent Rupert alakított ki ezen a helyen egy pogány templomból keresztény szentélyt a Kr. u. 8. században. Öttingben csupán ez a kis kápolna élte túl a magyarok zsákmányszerző hadjáratait (erről bővebben itt olvashatnak). A későbbi kegyhellyé nyilvánítást két csoda előzte meg.
Szent Rupertről annyit bizonyosan tudhatunk, hogy a kontinensen térítő írek nagy barátja volt, ünnepét a szigetországban is megülik.
Szent Patrik-csoportunk zarándok tagjai – Gábor kivételével – első alkalommal jártak Altöttingben és láthatták a kegykápolna falain a hit tanújeleit, azokat a hálatáblákat, amelyeken rajzok, vázlatosan lejegyzett történetek rögzítik az utókor számára a csodás megmeneküléseket, gyógyulásokat, a segítő Szent Szűz iránti ragaszkodást.
A táblaképek feliratai révén feltárul előttünk a történelem, a századokkal ezelőtti régmúlt éppúgy, mint a világháborúk eseményei vagy a közelmúlt történései: meghatóak napjaink bajor iskolásainak színes festményei, megrendítő az inkubátorban fekvő csecsemő alakja, a modern kórházi ágyon fekvő súlyos beteg.
Egyes táblaképek valódi mesterművek, mások inkább bájos elbeszélések, de a képek sokasága már önmagában is felemelő tanújele a hívő emberek mély egységének, közösségének.
Az idelátogatók közül vannak, akik megcsodálják a rajzokat, amelyek közt keveredik az ősi és a 21. századi, mások elmosolyodva nézegetik, s vannak, akik a búcsú reményében, kereszttel a vállukon imádkozva teszik meg a hét kört a nyolcszögletű kápolna körül.
Odabent a kicsiny, hársfából készült kegyszobrot megpillantva Mária alakja egyszerűségével (alázatával?) és átszellemült arckifejezésével ejti rabul a zarándokot, aki első alkalommal látogat ide.
Ottjártunkkor meglepetés várt minket Altötting főterén. A kápolna sötétben aranyló oltára mellől kilépve a napsütötte Kapelle térre vidám sokaság fogadott. Faházacskák árnyékában szerzetesek ajánlották portékáikat, mézet, lekvárt, sört, likőrt, faragott, fonott tárgyakat.
Szeptember első napjaiban tartották a kolostori termékek évente egyszer megrendezett vásárát. Emitt krétai szerzetesek és taizéi testvérek, másutt kopt ortodox keresztények, mallersdorfi nővérek és önkéntes segítőik árulták a finomságokat, szépségeket, a tér középen a weltenburgi kolostor söreit csapolták.
Az élményt fokozta, hogy észrevettük a kismarosi ciszterci nővérek standját. Örömmel üdvözöltük honfitársainkat, Henriett nővértől megtudtuk, hogy zsámbéki premontrei apácák is árusítanak a téren.
„Mi gyümölcsfeldolgozással foglalkozunk, a termékeink eladása a megélhetésünket segíti – mondja kérdésemre a kismarosi Zita nővér, akitől már itthon, Budapesten érdeklődöm. – Rendszeresen hívnak minket monostoros vásárokra, de mindig mérlegelnünk kell, hogy megéri-e menni, vagy sem, sok a bizonytalanság, nem számítható ki előre az eredmény, s hozzáteszem, mi nem is vagyunk üzletemberek.”
Amikor Zita nővért az idei altöttingi vásárról kérdezem, azt válaszolja, „még nem összesítettünk, akik ott voltak közülünk, azt mondják, a vásár elég jól sikerült, de egy-egy ilyen alkalom nemcsak a vásárlásról, hanem a kapcsolatok építéséről is szól, segítjük egymást, imaszándékokat bíznak ránk. A termékeinkkel pedig próbáljuk továbbadni a jót, a finomat.”
Átadni valami jót. Ezt bárki megteheti abból, ami az övé. Ahogy Altötting szentje, Bruder Konrad is tette, ő éppenséggel a helyi kapucinus kolostor portásaként.
Szerény hajléka, a kis szoba, az egyszerű berendezési tárgyak nem sejtetik, hogy ő maga mire lehet képes: reménytelen élethelyzetünkben hozzá fohászkodhatunk, hogy Urunknál járjon közbe értünk.
Szöveg és fotó: Körössy László
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
