Az I. világháború több tekintetben is örökre megváltoztatta azt, amit addig hadviselésnek neveztünk. Soha akkora méretű reguláris hadseregek nem csaptak össze a frontvonalakon, az új és a korszakban modern fegyverzetek pedig valóságos mészárszékké változtatták a harcmezőket. Ez már nem az 1800-as évek második felében megszokott, "vontatottabb" menetű harcászat volt, hanem a szó mai értelmében vett modern hadviselés.
Példának okáért alig pár év telt a repülőgép feltalálása óta, az I. világháború folyamán mégis voltak már légicsaták, s az ellenséges frontvonalak felderítésére is előszeretettel használtak repülőgépeket. Az I. világháborúban mészároltak le addig elképzelhetetlen mennyiségű embert az első, mai értelemben vett modern géppuskák, megjelentek a tankok ősei (amelyeket ekkor még arra terveztek, hogy egy-egy lövészárok között biztosítsák az átjárást), s ekkor debütáltak a különböző harcigázok is, amelyeket én mind a mai napig nem tartok elfogadhatónak sem morális, sem pedig hadászati szempontból.
Kiváltképp a nyugati fronton, illetőleg a később "megnyíló" Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország közötti frontszakaszon volt jellemző az idegőrlő állóháború, amely lelkileg legalább annyira megterhelte a katonákat, mint fizikálisan. Hogy az állóháború kialakulásának milyen okai voltak, hosszasan lehetne boncolgatni, egyik ok pedig pontosan az imént tárgyalt technikai fejlődésben keresendő. Egy-egy csata alkalmával akár tízezreket is fel kellett áldozni azért, hogy pusztán 1-2 kilométerrel a kívánt irányba "toljuk" a frontot, hiszen a lövészárkokban elhelyezett gépfegyverekkel addig ismeretlen gyorsasággal lehetett mészárolni az ellent. Ez persze a háború kirobbanásakor még ismeretlen volt a hadviselő felek között, épp ezért nem sikerült Németország "Blitzkrieg" terve sem. S, akkor most el is érkeztünk az 1917 című filmhez, amely teljesen hitelesen adja elő azt az apátiát és azt a sok-sok borzalmat, amelyet én csak dióhéjban, szárazon ismertetni tudtam.
Kevés igazán jó I. világháborús film létezik, maga a téma is jóval kevésbé feldolgozottabb, mint a II. világháború. Talán épp ezért ültem be várakozással vegyes jókedvvel a moziba, hiszen tudtam, hogy ezúttal nem egy "gonosz náci ördögöket" felvonultató II. világháborús klisére váltottam jegyet. A film kezdete után 10 perccel pedig szembesültem vele, hogy pillanatok alatt mesterien sikerült azt az atmoszférát megteremteni, amelyet én is elképzelek erről az idegőrlő állóháborúról. Kiégett, fáradt, néhol azért még lelkes katonák és magas rangú tisztek, akiknek jelentős része nagy ívben tesz arra, hány embert mészárolnak le két lövészárok között. Mindez természetesen brit szemszögből, mert hát hiába nem II. világháború, azért a németeket itt sem "illik" emberi módon feltüntetni, nemhogy esetleg egy filmet készíteni az ő szemszögükből. Valóban, a német ellenfél ábrázolása klisés, de nem a szokásos értelemben. A film mondanivalója szempontjából ugyanis teljesen lényegtelen, hogy melyik nemzet játssza az ügyeletes "gonosz" szerepét, s annyit elárulhatok, hogy egy szomorú jelenetet leszámítva német katonát sem túl gyakran fogunk látni a film során.
A történetről annyit, hogy adott két barát (mindketten őrvezetők, azt egyikük, Schofield a valamivel idősebb, megfontoltabb, míg Blake az ifjabb, vakmerőbb, lelkesebb) akik, mily’ meglepő, 1917-ben a nyugati állóháború kellős közepén megbízást kapnak felettesüktől egy fontos üzenet eljuttatásáról, hogy a pár kilométerrel odébb állomásozó brit hadtestek ne rohamozzák meg a német lövészárkokat, mert amazok csapdát állítottak a briteknek. Sikeres misszió esetén "komoly előléptetést" helyezett kilátásba a tábornok, ám Blaket nem ez motiválja, hanem, hogy testvére pont annál az alakulatnál szolgál hadnagyként, akik támadni fogják a német állásokat.
A küldetés persze nem veszélytelen (bármennyire is igyekeznek ezt sugallni a felettesek a két őrvezetőnek), ugyanis "csak" a "Senkiföldjén" keresztül kell átverekedni magukat, vagyis azon a háborús zónán, ahol eddig a harcok folytak, hogy aztán tovább folytathassák útjukat az elhagyott német lövészárkokban. Véleményem szerint az egész film során – az emberi érzések mellett – a "Senkiföldjét" sikerült a legjobban ábrázolni. Itt tényleg nem látunk mást, csak kiégett tankokat, már javában bomló holttesteket, óriási, bombák által keletkezett krátereket. A film alatt végig jellemző ez a rendkívül sötét hangulat, ám véleményem szerint ez az atmoszféra a "Senkiföldjén", a film első 30 percében tetőzik.
A küldetéshez vezető út persze nem lesz veszélyek nélküli, ennél többet a cselekményről nem írok, mert jelentősen csökkentené az élményfaktort. Látszik, hogy a remek képi világ és ábrázolás mellett nagy hangsúlyt fektettek a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésre, hogy, túl a politikán és a száraz történelmi tényeken, hogyan élte meg a háború poklát egy "átlagos" katona. Mi játszódott le a fejükben egy-egy küldetés alkalmával, ki volt az, aki örömmel harcolt, és ki volt az, aki inkább haza szeretett volna jutni és békére vágyott? Hirtelen nem is tudok olyan I. világháborús filmet, amely ilyen jól bemutatja a nyugati front mindennapjait, és emellé még olyan kiváló képi világot nyújt, mint az 1917. Az pedig garantált, hogy egyetlen hasonló jellegű filmben sem fogunk megismerkedni a "Senkiföldjével" és a nyugati hadszíntér halált sugárzó romjaival úgy, mint ebben a műben. Schofield őrvezető minden egyes rezzenését és reakcióját nyomon követhetjük, miközben társával megpróbálnak emberek maradni egy mindent felőrlő háborúban. Ha egy mondatban kéne összefoglalni, akkor kiváló összképet kapunk arról, hogy valójában milyen kicsinek is érezte magát egy-egy átlagos katona a kegyetlen események sodrásában. Annyira jól átjön ez, hogy az érzés a film során még engem is hatalmába kerített.
A magam részéről örömmel léptem ki a II. világháborús "komfortzónából" és személy szerint hozzám sokkal közelebb áll a háború ilyen jellegű bemutatása, mint a tényszerűen bemutatott nagy csaták olykor felületes ábrázolása. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokáig nem fogunk találkozni hasonló alkotással – I. világháborús témában legalábbis biztosan nem – pedig több ehhez hasonló filmre lenne szükségünk. Az persze már más kérdés, hogy egyszer végre Németország szemszögéből is szívesen néznék meg egy ilyen alkotást, ám optimista létem ellenére úgy gondolom, hogy ez egyhamar beteljesítetlen kívánság marad.
S, hogy vontam-e le bármilyen tanulságot a film után? Természetesen igen, nálam ott kezdődik egy jó film, ha ezt meg tudom tenni. Sajnálatos, hogy az európai nemzetek egymást mészárolták halomra az I. világháború során, miközben valódi ellenségeink a háttérben röhögtek rajtunk. Soha többé testvérháborút!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
