Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Az első római Ordo előírása szerint az olvasmány és az evangélium között előbb válaszos zsoltárt, majd egy másik kántor vezetésével – a liturgikus időszaknak megfelelően – Tractust vagy Alleluját énekeltek. Az Alleluja szerkezetileg három részből állt: a bevezető dallamot követően a szó utolsó szótagjára hosszabb, örömteli iubilatiót énekeltek. Ezt követte egy szentírási vers, többnyire zsoltár. A latin Gradualékat használó közösségekben így van ez ma is.
De mikor is szokás Alleluját énekelni? Sevillai Szent Izidor Hispániájában és Galliában a böjti időszakokat kivéve egész évben, Milánóban és Szent Ágoston észak-afrikai közegében csak a húsvéti időben. Vita tárgya, hogyan is volt ez Rómában, mégis elmondható, Nagy Szent Gergely idejére visszamenő hagyomány, hogy a húsvéti időszak mellett az év minden – böjtidőn kívüli – vasárnapján és a szentek ünnepein is énekelték.
A liturgiában ma a negyvennapos készületi időn kívül mindig énekeljük. Húsvéti időben az olvasmányközi zsoltár versei között is alleluját éneklünk válaszként. A szentleckét követően pedig mindannyian felállunk, hogy ezzel az énekkel kísérjük az evangéliumoskönyv ambóhoz vitelét, és üdvözöljük az Isten megtestesült Igéjében közénk érkező Urat.
A liturgia latin vagy népnyelvi megfogalmazásai között szórványosan használt görög kifejezések (például Kyrie eleison) mellett
Erre maga a Fiú tanít bennünket, akit nemcsak az evangéliumra irányuló figyelmünkkel követünk, hanem ahhoz a hálaénekhez is társulunk, amit ő maga énekel: „áldalak téged, Atyám!” (Mt 11,25), önátadásával és feltámadásával ő maga teljesít be, hogy így mindenben megdicsőüljön az Isten.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
