A Political Capital blogján egy vitasorozatot indít az Európai Unió és az Egyesült Államok közti szabadkereskedelmi egyezményről (TTIP). A debütáló részben Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai ügyekért felelős államtitkára fejtette ki a saját, és ebbéli minőségében az Orbán-kormány véleményét is az „utóbbi idők messze legfontosabb kereskedelmi tárgyalásáról”.
Ritka jelenség, amikor egy kormánytag a TTIP-ről nyilatkozik, főleg kritikai megfontolások nélkül, ugyanakkor mégsem nevezhetjük egyedi esetnek, ugyanis államtitkári, osztályvezetői szinten már több alkalommal is elhangzott, hogy a kabinet támogatja a szabadkereskedelmi egyezményt. Takács Szabolcs államtitkár szavaiból is ezt szűrhettük le.
Ugyanakkor arra az obligát kérdésre,
miszerint miért van szükség egyáltalán a TTIP-re,
nem adott választ.
Ezzel szemben, a hivatalos elvárásokban rejlő számos ellentmondásra viszont rávilágított.
A Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség
(a történelmi hűségért jegyezzük meg, az eredeti változatnak nem az volt a megnevezése, hogy Transatlantic Trade and Investment Partnership, hanem Transatlantic Free Trade Area, azaz TAFTA. A névmódosítás mellett egyrészt azért döntöttek, mert akkor már érezhetőek voltak az észak-amerikai NAFTA negatív hatásai, másrészt pedig jobbnak látták kiemelni a „partnerség” hívó szót)
támogatói elsődlegesen Kína – várható – erősödése miatt érvelnek a megállapodás mellett. Az államtitkár szerint a világkereskedelemben az USA és az EU részesedése folyamatosan csökken.
„Az elmúlt két évtized a nagy feltörekvő gazdaságok, különösen Kína látványos világgazdasági térnyerését hozta. Az EU és az USA számára is alapvető kérdés, hogy 10-15 éves távlatban hol állnak majd a globális gazdasági versenyben, hogyan, milyen eszközökkel erősíthető meg pozíciójuk”.
Ez azonban mégsem indokolja egy ilyen horderejű, ennyire szerteágazó egyezmény megkötését.
Ugyanakkor Takács Szabolcs is érdemesnek tartotta „rögtön leszögezni”:
nincs, és nem is lehet szó teljes, illetve feltétel nélküli piacnyitásról, a szabályozások általános egységesítéséről – és különösen nem a felek szabályozásaiban tükröződő oltalmi szintek mérsékléséről.
Mint kifejti, álláspontja szerint a TTIP célja
„az uniós versenyképesség javítása, a gazdasági növekedés erősítése és a foglalkoztatás bővítés előmozdítása anélkül, hogy aláásnánk az élelmiszerbiztonság, egészség-, környezet- és adatvédelem, valamint a kulturális sokszínűség megőrzését szolgáló európai normákat”.
Ezek a célok és megfontolások egybeesnek a magyar kormány törekvéseivel
– szögezi le.
Nyílván innentől kezdve egy olyan szerződés előnyeiről szól az amúgy olvasmányos publicisztika, amelynek a tárgyalása még nem zárult le (egyébiránt ezzel próbálják elhallgattatni a kritikusokat is: hogyan lehet ellenezni egy olyan szerződést, aminek a pontos szövegét nem is ismerjük?), így viszont prognosztizálni is nehéz. Az államtitkár legalábbis erre figyelmeztet, amikor azt írja, hogy
„a konkrét számokkal azonban itt is óvatosan kell bánni, hiszen a tanulmányok előzetes feltételezésekre épülnek”.
Ez igaz, főleg annak tükrében, hogy a magyar kormány által készített, és sokáig elhallgatott, eltitkolt hatástanulmány szerint a TTIP ratifikálását követő
10 év alatt 0,2-0,3 százalékos GDP növekedés, és 6.000-29.000 új munkahely realizálódik.
Az is csak a német autóiparnak köszönhetően (már, ha nem vágja azt haza a Volkswagen-botrány). Természetesen, erről az anyagról diplomatikus módon megfeledkezett a kormány képviselője.
Megdöbbentőnek hathat ez a kijelentése is: „itt egyenlő súlyú partnerek ülnek az asztalnál, sőt az EU teljes GDP-je és világkereskedelemi részesedése is jóval meghaladja az Egyesült Államokét”. Ám valójában ez a legfontosabb ellentmondása a dolgozatnak.
Ugyanis, egyrészt a szabadságharcos Orbán-kormány államtitkáraként azzal valószínűleg ő is tisztában van, hogy
az Európai Unió érdeke nem minden esetben egyeztethető össze a magyar érdekkel
(erre egyébiránt hivatkozik is, amikor magyar szempontokat emleget). Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, hogy akkor végül is kik azok a partnerek, akik ott ülnek annál az asztalnál, és kit képviselnek? Brüsszelt? Budapestet? Berlint? Esetleg Szófiát? Vagy Washingtont?
Másrészt a szabadkereskedelmi zóna elsősorban a multinacionális vállalatok felségterülete, és nem pedig a nemzetállamoké. Ide sorolhatjuk magát az Egyesült Államokat is, amelynek a gazdasága szintúgy megsínylette a Kanadával és Mexikóval kötött egyezményt (hatástanulmányok helyett elég megnézni milyen pusztítást végzett az USA-ban a NAFTA…), és így az „egyenlő súlyú partnerek” kifejezés is egy új megvilágításba kerül.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
