Államadósság: van visszaút?

Államadósság: van visszaút?

NIF: A NsK résztvevőinek egyik fő kérdése az adóssághalmazzal mit tehetünk. de nemcsak a NsK résztvevőinek ez a kérdése, hanem a NIF olvasóinak is.A megoldás keresésben a legnagyobb gond, hogy nem ismerjük ezeknek a hitelszerződéseknek a feltétel rendszerét. Erről csak találgatások szüremlenek ki, melyek annyira meredekek, hogy nem tudjuk, higgyük vagy sem? Azt sem ismerjük, hogy a hitelezők mit vinnének el az országból, ill. mit foglalnának le, mint zálogba helyezett fizikailag létező javaink közül? maradna-e még országunk egyáltalán?A fentiektől függetlenül elindítunk egy sorozatot, különböző forrásokból, melyek az adósságmegtagadás, átütemezés, és más egyéb enyhítési eszközöket tárgyalnak.

A fejlett országok államadóssága dinamikusan növekszik, főleg a 2007-es válság kitörése óta. A gazdaság stimulálása, a bankok megmentése és feltőkésítése, a gazdaság visszaesése miatti megnövekedett szociális kiadások (segélyek), illetve csökkenő adóbevételek mind megtépázták a fejlett országok költségvetését.

Japán államadóssága jóval a GDP 200%-a felett van, az Egyesült Államoké is átlépte a 100%-ot, amire nem volt még példa háborúmentes időszakban. De Európa nyugati felén sem nagyon találunk 80% alatti államadósságot, az olasz 127%-ról, vagy a portugál 123%-ról már ne is beszélve. S ez csak a kisebbik baj, a nagyobb, hogy a legtöbb országban az adósságállomány dinamikusan növekedett az elmúlt években.

Egyre több az aggódó hang, hogy vajon van-e visszaút ebből az egyre magasabbra törő adósságspirálból? Az államkötvények tulajdonosai nyugodtan alhatnak, vagy szembe fognak nézni a görög megoldással, ahol is a pénzük felétől örökre búcsút mondhattak és a másik felének kifizetése sem biztos, hogy időre meg fog valósulni?

Nézzük meg, van-e példa a történelemben hasonlóan magas államadósságokra és mi lett a vége a történetnek.

Az alábbi ábrán az Egyesült Államok GDP arányos adósságának történelmét láthatjátok, az alatta lévőn pedig Nagy Britannia hasonló adatait.

De megemlíthetném Kanadát, Ausztráliát, és még számtalan országot, ahol bőven 100% feletti volt az államadósság és sikerült azt dinamikusan csökkenteni néhány évtizeden belül. Az Egyesült Államok mindössze 20 év alatt megszabadult a GDP arányos adósságának kétharmadától 1946 és 1966 között, Nagy-Britannia teljesítménye még impozánsabb.

Úgyhogy semmi ok az aggodalomra, most is meg lesz a megoldás, a jelenlegi állapot nem a világ vége, volt sokkal rosszabb is nem is olyan régen.

Gondolhatnánk első ránézésre.

Azonban érdemes lenne kicsit mélyebben megszemlélni a történelmi hátteret. Amint láthatjuk, eddig mindig csak egy-egy háború alatt ugrott meg a fejlett államok adóssága, míg a jelenlegi helyzetben teljesen másról van szó.

(Csak egy kis kitérő: a Keynes által ajánlott megoldás az 1929-es világválságban egy teljesen más állapotban lévő világnak szólt. Akkoriban az amerikai államadósság 20% alatt volt, sőt az éves központi költségvetések többlettel rendelkeztek. Ettől gyökeresen különbözik a 2007-es válság kitörésekor a világ helyzete, ezért nem volt teljesen bölcs gondolat a keynes-i megoldásokhoz nyúlni azonnal. Keynes szerint ha leállt a gazdaság, akkor akár értelmetlen állami kiadásokkal is, de az államnak kell beindítani azt azáltal, hogy a piaci szereplők helyett ő kezd el költekezni.)

De mielőtt megnézzük, hogyan sikerült csökkenteni az államadósságot a legtöbb államnak a világháború után, foglaljuk össze, milyen lehetőségek vannak az adósság csökkentésére.

– Többlettel rendelkező költségvetés tervezése, vagyis az állam többet szed be adóba, mint amennyit kifizet a költségeire, a többlet pénzt pedig az adósságai csökkentésére fordítja. Ilyenkor az adófizetők állják az államadósság csökkentésének költségeit. Ez volt az USÁ-ban például a Clinton-éra alatt a 2000-es évek környékén.

– Alacsonyabb költségvetési hiány tervezése, mint a várható GDP növekedés. Ilyenkor bár az adósság továbbra is nő, de a nagyobb GDP növekedés miatt mégis csökken a GDP arányos államadósság. Ez pillanatnyilag jobb az adófizetőknek, de végső soron mégiscsak folyamatosan nő az adósságteher a gazdaságon.

– Az adósság elinflálása. Ilyenkor az adósságot birtokló hitelezők, a kötvénytulajdonosok szenvedik el teljes mértékben a veszteséget.

– Devizareform, a meglévő pénz lecserélése egy újra. (Pengő-forint)

– Visszafizetés megtagadása, államcsőd.

Az amerikai példából kiindulva mi volt más akkor, mint most és hogyan lett sikeres a háborúk utáni csökkentés?

Az első fontos momentum, hogy egész Reagan elnök hatalomra jutásáig, 1980-ig az össze amerikai kormány elkötelezett híve volt a nullszaldós, vagy közel nullszaldós költségvetés teljesítésének. Az első világháború után is kinyilvánított cél volt az adósság mielőbbi eltüntetése. (Az első világháborúba az USA 2,7%-os államadóssággal lépett be és a végére rekordnak számító 33%-os adósságállománnyal nézett szembe.)

Nem volt ez másként a második világháború után sem. Bár a nominális adósság évről-évre nőtt, ha inflációval korrigáljuk a nagyságát, azt láthatjuk, hogy igazából nem változott. Ehhez ha hozzávesszük a dinamikusan növekvő GDP adatokat, láthatjuk, hogy a fegyelmezett költségvetési politika elérte célját.

Ez változott meg radikálisan a reagani időkben:

A nyolcvanas évektől már nem volt szempont a kiegyensúlyozott költségvetés, meg is lett az eredménye. A reagani adócsökkentés tragikusnak bizonyult a költségvetés szempontjából.

Miben volt még más az akkori helyzet a jelenlegitől?

– Az amerikai államkötvények átlagos hátralévő futamideje 9,4 év volt 1947-ben, kamatuk 2,9% volt, miközben az infláció például 1942 és 1952 között 68,8% volt.

Vagyis a kötvénytulajdonosok elvesztették a vagyonuk felét 10 év alatt az infláció miatt, de a hosszú futamidő mellett nem tudtak ez ellen semmit tenni. (Az ő veszteségük az állam nyeresége volt az adósság szempontjából.)

Azonban jelenleg az amerikai államkötvények 45%-a egy éven belül, 55%-a pedig két éven belül jár le. Ezért ma ezt a trükköt már nem lehet eljátszani, mert a hitelezők könnyen úgy gondolják lejáratkor, hogy akkor inkább nem veszek megint államkötvényt, vagyis a csökkenő kereslet növekvő árakat eredményez villámgyorsan. (Ez jelenleg a FED havi 85 milliárd dolláros kötvényvásárlása miatt nem érvényesül, de ha annak vége, gyorsan korrigálni fog a piac.)

– 1960-ig gyakorlatilag a teljes amerikai államadósság amerikai kezekben volt, jelenleg 48,2%-a külföldi kézben van. Ez egyrészről örvendetes, mert az esetleges inflációs veszteség felét a külföldi kötvénytulajdonosok szenvedik el, viszont ők azok, akik gyorsan kivonulnak a piacról, ha folyamatos veszteségük keletkezik.

– A második világháború után az egyetlen világdeviza a dollár volt, egyszerűen senki nem tudta megkerülni a világpiacon, hogy abban tartsa a pénzét. Ma választhat helyette eurót, angol fontot, ausztrál dollárt, de akár jüant, vagy rubelt is. Ez is megnehezíti az amerikai adósság elinflálását.

– Az akkori amerikai szabályozás maximalizálta a bankok által nyújtható kamatokat, ezzel egyrészt az infláció alatt tudta tartani a hozamokat, másrészt mesterségesen vonzóvá tudta tenni a saját államkötvényeit. Ez a mai globális pénzpiacon kivitelezhetetlen, sőt, már akkor is megjelentek az úgynevezett euródollárok, amik az USÁ-n kívüli dollárbefektetéseket takarták, amelyeket a magasabb hozamok miatt vittek ki az országból, megkerülve így a korlátozásokat.

– Az akkori amerikai társadalom demográfiailag egészséges volt, akkor született a “baby boom” nemzedéke, pont azok, akik most mennek el nyugdíjba, megterhelve az ellátó rendszereket és csökkentve az adóbefizetéseket.

Ez az amerikai helyzet, az európai ennél rosszabb. Sok tanulmány született arról, hogy a jelenlegi alacsony növekedés és magas munkanélküliség mellett közgazdasági lehetetlenség az államadósságok elinflálása. Mivel a legtöbb országban alacsony az államkötvények lejáratig hátralévő ideje és ráadásul nem is egyszerre, hanem hónapról-hónapra kell azokat megújítani, egy elinflálási kísérlet semmi többel nem járna, mint a kamatok villámgyors emelkedésével.

Azt pedig könnyű belátni, hogy sokkal nagyobb gond az államadósság nagyságánál, hogy mennyi kamatot kell rá évente fizetni. Ahogy a lakáshitelednél sem mindegy, hogy 6%, vagy 12% az éves kamat, így Japán is sokkal könnyebben fizeti a 220%-os adósságára a 0% körüli kamatokat, mint Magyarország a 80%-os adósságára az 5%-os átlagos kamatokat.

Márpedig ha az elinflálással szeretnénk játszani, de csak kamatemelkedés lesz a vége, akkor nem hogy jobban járnak a kormányok, hanem sokkal rosszabbul.

Ezen túl ott vannak még a fundamentális okok is Európában, a túlzott szociális juttatások és egyéb jóléti kiadások, amik okozták az államadósság kialakulását. Ez párosul az idősödő társadalommal és a demográfiai válsággal, ezek az igazi kiváltó okok. Először ezeket kellene megoldani, hogy ne termelődjön újra az adósság.

Na. kicsit hosszúra nyúlt a bejegyzés. Szóval, nem azt mondom, hogy itt a világvége, csak azt, hogy a jelenlegi állapot minden tekintetben más, mint a második világháború utáni állapot és nagy hiba lenne kiindulni abból, hogy akkor hogyan és miért sikerült megszabadulni az államadósságból. A jelenlegi helyzetben nagyjából senki nem tudja, mi lenne a megoldás, a recesszióba került gazdaságok miatt a megszorítás sem tűnik járhatónak, az államadósságok viszont egyre kezelhetetlenebb méretűek. Az unortodox monetáris megoldások, a kötvények felvásárlása a jegybankok által és a mesterségesen alacsonyan tartott kamatok elodázzák a problémát, de nagyjából senki nem tudja, mi lesz, mi legyen utána. Ha sokáig alacsonyan tartják a kamatokat, újabb hitelválság és ingatlanbuborék lesz a túl olcsó hitelek miatt, ha megemelik, akkor meg a gazdaság rokkan bele az adósságai kamataiba.

2013-10-23 Kiszamolo

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Gazdasági elemzés, Publicisztika, REFORMOK Tagged: adósrabszolgaság, adósság-átütemezés, adósságenyhítés, adósságmegtagadás, GDP-arányos államadósság


Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »