Lajtha László zeneszerző, népzenekutató, tanár, egyházzenész, kultúrdiplomata, s mindezek mellett: igen tisztességes, karakán ember volt. Liszt Ferenc után az első, akit a Francia Művészeti Akadémia tagjául választott. S nem mellesleg: a táncház mozgalom forrása az ő széki gyűjtése volt. Ezért is népzenei hagyatékának legfőbb őrzője: a Hagyományok Háza, amely június 30-án ünnepi megemlékezést tart tiszteletére.
Nincs különösebb évforduló, 1892-ben született és 1963-ban hunyt el, de mert Lajtha László életét és munkásságát sajnos nem ismerjük úgy, mint Bartókét és Kodályét, van mit pótolni az ilyen emlékünnepségekkel. Ezt a hiányt töltötte be az a nagyközönség számára is érdekes két könyv a zeneszerzőről, amely 2010-ben, éppen tíz éve jelent meg a Hagyományok Háza gondozásában. Az egyiket Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós, a Nemzet Művésze írta, címe: A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval, a másik Solymosi Tari Emőke zenetörténész munkája: Két világ közt. Beszélgetések Lajtha Lászlóról. Az akkori könyvbemutatón mindkét szerzővel rádió-interjút készítettem.
Solymosi Tari Emőke zeneakadémistaként kezdte kutatni Lajtha László életművét, és két évtized munkája fekszik a kötetben, amelyben az egykori pályatársakkal, tanítványokkal és családtagokkal folytatott beszélgetések alapján arra is talált választ, miért is nincs úgy a köztudatban egy ilyen világhírű zeneszerző? .
„Ennek fő oka politikai. Amikor 1948-ban hazajött egyéves londoni szerződése után, ahol T.S. Eliot: Gyilkosság a katedrálisban c. filmjéhez írt zenét, .akkor az új kommunista hatalom gyanakvással kezelte, hiszen Lajtha már a két háború között is gyakran járt nyugaton, és sok barátja volt. Azt is bűnéül rótták fel, hogy két nagy tehetségű fia – az egyik agykutató, a másik rákkutató lett, – külföldön maradt.Tőlük hallottam, hogy Lajtha sokat vívódott azon, hogy hazajöjjön-e, mert tudta, hogy nehézségei lesznek, de úgy érezte, hogy csak itthon kap inspirációt életműve gazdagításához. És ez be is bizonyosodott, mert legnagyobb művei ebben a 15 éves belső száműzetésben keletkeztek, amikor nem kapott útlevelet.”
Ugye nem kell magyaráznom a címét? 1952-ben még egy misét írt annak ellenére, hogy ő maga református volt, csak felesége katolikus. Az is híres történet volt vele kapcsolatban, hogy
Akkor sem kapott útlevelet, amikor a Francia Művészeti Akadémia a tagjai közé választotta. Székfoglalójának megtartására a kommunista kormány nem engedte ki.
„A felesége, Rózsi néni mesélte, hogy 1948-ban nem is számítottak hazajöttükre, és ha csak néhány nappal később érkeznek meg Londonból, már nincs is otthonuk, mert lakásukat kinézte magának egy kommunista ügyvéd. A Váci utca 79-ben lévő házat valaha Lajtha édesapja vásárolta a családnak.” Ahogyan ez „szokásban” volt akkoriban, az így kiszemelt lakások berendezésükkel együtt kerültek a magas beosztású pártemberek birtokába.
„Ebből a berendezésből adogattak el szőnyegeket, képeket, értékes könyveket, hogy ennivalójuk legyen, amikor minden állásából leváltották Lajthát – a Rádió zeneigazgatója volt, a Zenede igazgatója – s egyszerre minden lehetőségtől megfosztották. 1951-ben Kossuth-díjat kapott, amivel a külvilág felé akarta kompenzálni a kormányzat azt a döbbenetes tényt, hogy egy európai hírű, elismert zeneszerző szó szerint nyomorog. De azért egy kis tüskét szúrtak belé azzal, hogy népzenekutatásért tüntették ki a Kossuth-díjjal, nem mint zeneszerzőt.
Lajtha kelletlenül engedett, de átadott egy listát Rózsi néninek, rajta kitelepített, meghurcolt ismerőseik nevével, akik között a Kossuth-díjjal járó pénzt szét kell osztani. A Lajtha-házaspár egyetlen fillért sem tartott meg magának, pedig igencsak rászorultak ők is.”
A népzenekutató Lajthát, akinek fiatalkori széki gyűjtése lett a táncház-mozgalom ihletője, Erdélyi Zsuzsanna: A kockás füzet c. könyvéből ismerhetjük meg jobban. 1953-63 között dolgozott Lajtha közvetlen munkatársaként, és 1960-tól az utolsó három évben jegyzetelte szavait.
Az interjú idején 89 esztendős Erdélyi Zsuzsanna, (a kiskaposi születésű író, népköltési gyűjtő Erdélyi János unokája) eredetileg diplomatának készült, de 1948-ban mint osztályidegent kitették a Külügyminisztériumból, kórházi főorvos férje pedig, mert nem lépett be a pártba, egy külvárosi SzTK rendelőben találta magát. Közben négy gyerekük született, s nyomorogtak.
„Ki kellett egészíteni az uram jövedelmét, s akkor Lajtha László, aki itt lakott a házban, bevett az akkor alakított népzenegyűjtő csoportjába.”
Ő is nélkülözött, tehát az egyik nehézsorsú segítette a másikat.
„Lajtha László mögött nemzetközi háttér volt: a párizsi és a londoni, és ott nagy botrányt keltett, ami vele itthon történt. Mint a Zenede igazgatójának alá kellett volna írnia a Mindszenty-ellenes förmedvényt. Nem írta alá, erre kipenderítették, de végül kapott egy népzenegyűjtő csoportot a Népművészeti Intézetben. (A Hagyományok Háza elődje.) Még így is tudott feltételt szabni: ő választja ki a munkatársait, és azt, hogy mit gyűjt, világit, vallásit egyaránt, tehát Jézus és Szűz Mária nincs kizárva a gyűjtésből. Akkor még nem volt magnó, én lettem a szöveges, amitől este már görcsben állt a kezem.”
Erdélyi Zsuzsannától nem állt távol a zene, hiszen olaszországi bölcsésztanulmányaival párhuzamosan beiratkozott a Santa Cecilia Akadémiára is.
„Laci bácsi tudta, hogy zeneileg is meg vagyok valamelyest alapozva, és így jártuk az országot tíz éven keresztül: Laci bácsi, Tóth Margit a zenei asszisztens és én. Rémes körülmények, hosszú vonatozások, gyaloglások, mert ő mindig a perifériára ment mondván, hogy ott őrződött meg legjobban a hagyomány. Kellett is gyakran határsáv engedély. Az utazások alatt sok mindent mesélt, és kezdtem feljegyezni az ő szavait is, nemcsak a gyűjtött szöveget. ’Hát maga mit firkál?’ – kérdezte. Mondtam neki: ’Laci bácsi annyi érdekeset mond, ha később emlékezetből próbálnám rekonstruálni, biztosan pontatlan lenne, így pedig sok mindenkinek hasznos.’
Sokszor elgondoltam, hogy ha nem a hazajövetel mellett döntött volna, hanem kint marad a nagyvilágban mint ünnepelt zeneszerző, karmester, professzor, akkor mi minden nem születik meg az életműből. Mondtam is neki:
Saját életemről is így gondolkozom, és amikor megkérdeznek, mindig mondom, hogy néprajzos pályámat Rákosinak köszönhetem, mert kidobatott a Külügyminisztériumból. Akkor remek állásom elvesztését megszenvedtem. De ha bent maradok, azt is megszenvedem, mert annak ára lett volna, bizony ám!”
A kockás füzetre visszatérve, elmondta, hogy nem gondolt kiadására, hiszen nemcsak Lajtha történetei, gondolatai voltak benne, de a sajátjai is mindarról, ami abban a korban körülvette őket.
„A füzetet még 1963-ban jól eltettem, és csak Solymosi Tari Emőke és Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatójának rábeszélésére vettem elő. Közben évtizedek múltak el, s akkor meglepve láttam, hogy rosszul emlékeztem: a füzet nem is kockás, hanem vonalas! Ezért saját magam vonalzóval bekockáztam a fedőlapot, hogy kifejezzem: rácsok között éltünk…”
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
