November 3-án választanak elnököt az Egyesült Államokban – áll gyakran a híradásokban. De ez az állítás egyik elemében sem teljesen igaz, hiszen idén már jóval a szavazás napja előtt elkezdődött a választási procedúra a levélben leadott szavazatokkal és az előzetes szavazással. A választópolgárok pedig immáron több mint kétszáz éve ugyan elnökjelöltek neve mellé teszik az ikszüket, valójában a szavazataik az elnökjelölteket adó pártok elektoraihoz vándorolnak, akik ténylegesen eldöntik, ki legyen a következő négy évben a Fehér Ház lakója.
Kire szavaznak az amerikaiak?
A szavazólapon elnökjelöltek és alelnökjelöltek nevei szerepelnek egymás alatt, és a választók rájuk adják le a szavazatukat. Pontosabban a szavazással kinyilvánítják az akaratukat arra, hogy az állam, amelyben élnek, mely pártok elektorait bízza meg az elnök kiválasztásával. Tulajdonképpen tehát elektorokat választanak, mégis, az ötven államból mindössze nyolcban tüntetik fel az elektorok nevét is a szavazólapon: Idahóban, Arizonában, Észak- és Dél-Dakotában, Oklahomában, Louisianában, Tennesseeben és Rhode Islanden.
A pártok saját elektoraikat már a választás évének tavaszán-őszén kijelölik. Általában olyan elektorokat bíznak meg, akiknek a szavazatára biztosan számíthatnak, bár az elektorokat bizonyos államokban nem is köti jogi értelemben semmi sem, ami miatt kötelezően a pártjuk jelöltjére kellene szavazniuk. Igaz, bizonyos államokban pénzbüntetés jár annak, aki másként szavaz, mint amit a delegáló pártjának megígért. Elektor bárki lehet, aki nem tagja a szenátusnak vagy a kongresszusnak.
Szavazófülkék a korai voksolás első napján a State Farm Arena stadionban, a Georgia állambeli Atlantában (Fotó: MTI/EPA/John Amis)
A pártok általában elhivatott tagjaikat, támogatóikat kérik fel elektoroknak. Kalifornia ötvenöt elektora közül 2016-ban az egyik például Christine Pelosi volt, a kongresszus demokrata többségi vezetőjének, Nancy Pelosinak a lánya. A floridai elektorok között pedig megtalálható az a Pam Bondi is, aki nemcsak az állam főügyésze lett, hanem Trump egyik jogi tanácsadója is.
De van olyan állam is, ahol nem bízzák a véletlenre az elektori szavazatok sorsát: 2016-ban például nemcsak New York állam kormányzója, Andrew Cuomo és New York városának polgármestere, Bill de Blasio, hanem maga az egykori demokrata elnök, Bill Clinton is a Demokrata Párt elektoraként vett részt az elnökválasztási procedúrában.
Az elektorok az alkotmánynak megfelelően, az előzetes menetrend szerint idén december 14-én gyűlnek össze saját államukban, hogy leadják a szavazatukat az elnök és az alelnök személyére – jó esetben.
Hűtlen elektorok
Vannak ugyanis hűtlen elektorok, akik a megbízásukkal szemben másként adják le a szavazatukat. Bár egyáltalán nem gyakori, de a legutóbbi elnökválasztáson, 2016-ban több olyan esetet is regisztráltak, amikor az elektor nem aszerint szavazott, ahogyan azt a választói akarat elvárta volna. Washington államban a tizenkét demokrata elektor közül a végső szavazáson három is George W. Bush egykori külügyminiszterére, Colin Powellre adta a szavazatát Hillary Clinton helyett, egy pedig a Hittel Pettyezett Sas névre hallgató indián politikai aktivistára.
Hawaiin Bernie Sanders kapott Clinton helyett egy érvényes elektori szavazatot, további két érvénytelent pedig Minnesotából és Maine-ből.
A republikánus oldal sem maradt hűtlenek nélkül: Texas államban két elektor sem volt hajlandó Donald Trumpra szavazni, helyette inkább a libertárius Ron Paulra, illetve John Kasichra szavaztak.
Az elektorok hűtlenkedésével szemben több állam is próbál védekezni: Észak-Karolinában ötszáz, Oklahomában ezer dollár büntetésre számíthat az, aki másként szavaz, mint amivel megbízták. Dél-Karolinában bűncselekménynek számít egy ilyen cselekedet. Michiganben és Utahban viszont a másként szavazókat egyszerűen lecserélik és új pártdelegálttal helyettesítik.
Elektori számtan
Az elektori kollégium 538 tagból áll: 100 tag a szenátorok száma után, 435 tag a kongresszus létszáma alapján, míg további három elektort a főváros delegál. Ez a kollégium, vagyis közösség tulajdonképpen egy folyamat elnevezése, nem pedig egy közösségé vagy testületé, hiszen sosem találkozik egymással ez a több mint félezer ember. Minden államnak annyi elektora van, ahány képviselőt küld a kongresszusba, és ahány szenátort (ez államonként 2-2) küld a szenátusba összesen.
Az elektori szavazatok megoszlása az Egyesült Államokban a 2010-es népszámlálás alapján (Forrás: Wikipédia)
Nebraska és Maine kivétel ebből a szempontból: ezekben az államokban nem a „győztes mindent visz”-elve alapján kapja meg a győztes párt az elektorokat, hanem aszerint, melyik jelölt kapta a legtöbb szavazatot az állam kongresszusi választókörzeteiben, további két elektori szavazatot pedig aszerint, hogy állami szinten melyik jelölt lett a legnépszerűbb.
Washington D. C. nem számít külön államnak, ezért a főváros lakói tulajdonképpen nem rendelkeznek tényleges képviselettel a kétkamarás törvényhozásban (akárcsak Puerto Rico, Guam vagy Amerikai Szamoa, mint az Egyesült Államok függő területei, hiszen csak nem szavazó ún. megfigyelő képviselőik ülnek a képviselőházban), de három elektorukkal 1964 óta az alkotmány huszonharmadik kiegészítésének köszönhetően mégis beleszólhatnak az elnökségért folyó versenybe.
Ahhoz, hogy valaki elnök lehessen, összesen 270 elektori szavazat szükséges.
Abban az esetben, ha egyik jelölt sem szerzi meg a többséget, vagy előáll egy döntetlen szituáció (269-269 szavazattal), akkor a kongresszusnak kell szavaznia az elnök személyéről. De szenátusi elv érvényesül ekkor a kongresszusban, vagyis államonként egy-egy képviselő szavaz (vagyis Washington D. C. ebből a szavazási körből már kimarad).
Pró és kontra
Sokan kritizálják az elektori rendszert, mivel a gyakorlatban egyáltalán nem szükséges a 270 elektori szavazat elnyeréséhez az, hogy az elnökjelölt a leadott népszerűségi szavazatok többségével rendelkezzen. Donald Trump 2016-ban csaknem hárommillióval kevesebb szavazatot kapott, mint a demokrata jelölt Hillary Clinton, ám az elektori rendszernek köszönhetően 304 elektori szavazatra tett szert. Hasonló, bár jóval szorosabb volt a helyzet 2000-ben is, amikor George W. Bush és Al Gore mérkőzött meg egymással: Bush félmillióval kevesebb szavazatot kapott, ám egy elektori vokssal többet.
A szavazatok többségének elnyerése önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki a szabad világ demokratikusan megválasztott vezetőjévé válhasson. Ennek több oka is van, az egyik pedig éppen az Egyesült Államok szövetségi struktúrájában keresendő.
Ha szimplán a többségi elv működne, több állam egyszerűen jelentéktelenné válna, elveszítené politikai súlyát és szerepét az unión belül. Márpedig a föderalista eszmény éppen az államok politikai közösségén alapul, amelynek éppúgy tagja az ötvenöt elektort delegáló Kalifornia, mint a mindössze hármat delegáló Idaho.
A kritikusok szerint azonban az nincs rendben, hogy amíg közel hétszázezer kaliforniai lakosra jut egy elektor, addig Wyomingban már akár kétszázezer fő után jár egy.
Van olyan véleményvezér, aki szerint az elektori rendszer egyszerűen nem demokratikus, nem egyenlő, és nem képviseleti demokráciát eredményez. Devan olyan történész is, aki szerint az elektori kollégium eltörlése elleni és a többségi szavazatok szerinti választással szembeni érvelés egyenesen a déli államok rasszista, fehér felsőbbrendűséget hirdető politikusainak az érvkészletébe tartozik.
Korai szavazók az Egyesült Államokban, a Virginia államban lévő Fairfaxben, 2020. október 16. (Fotó: EPA/Shawn Thew)
A másik ellenérv szerint az elnökválasztási kampány egyre inkább csak a billegő államokra korlátozódik, a jelöltek ezért csak ott aktivizálják magukat, ahol képesek érdemben is befolyásolni a választás alakulását. Ez egyébként jól látszik a mostani kampányban is: mind Donald Trump, mind Joe Biden azokat az államokat látogatja sorra, amelyekben döntetlen közeli eredményt mutatnak a felmérések, így elsősorban Ohiót, Floridát, Pennsylvaniát, Iowát, Nevadát, Észak-Karolinát és a Black Lives Matter miatt demokrata irányba sodródó Georgiát.
A republikánusok érthetően az eddigi hagyományok megtartása mellett érvelnek, ráadásul a közelmúlt is bebizonyította, hogy kedvez a rendszer a politikájuknak. Ugyanakkor az elektori rendszer tulajdonképpeni értelme abban is rejlene, hogy rendkívüli esetekben az elektorok eltérhessenek a többségi akarattól és még az utolsó pillanatban korrigálni tudják az elnökválasztás kimenetelét, amennyiben az valamilyen szempontból veszélyt jelentene az Egyesült Államokra nézve (például olyan információ derülne ki az egyik elnökről, amely alkalmatlanná tenné az elnöki hivatal betöltésére).
Ahhoz, hogy az elektori kollégiumi rendszer megváltozzon, kétharmados többségre, vagyis kétpárti együttműködésre lenne szükség a törvényhozás mindkét kamarájában. Nehéz elképzelni olyan helyzetet, amikor ez előállna. A demokraták ezért inkább kerülőutakon kísérlik meg átalakítani a választási rendszert: példáula már említett fél állam státuszú Washington D. C.-t, illetve Puerto Ricót alakítanák szövetségi állammá, amely révén szenátorokat is választhatnának, és a jelenlegi százfősről száznégy fősre növelnék a felsőház létszámát.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
