Napi jegyzet – Matteo Salvini után sokat fogjuk még hallani, olvasni két másik olasz politikus nevét is. Giuseppe Conte kormányfő és Luigi Di Maio külügyminiszter, a baloldali populista Öt Csillag Mozgalom vezetője, akárcsak a jobboldali populista Liga élén álló Salvini, szintén a migráció kezelésének kérdését tűzték zászlóra. A két megközelítés között azonban fontos különbség van, ami egyáltalán nem elhanyagolható a magyar politika szempontjából sem.
Salvini azzal tematizálta az olasz közvéleményt és az uniós politikát, hogy lezárta az olasz kikötőket az embercsempészekkel cimboráló, illegális bevándorlókat szállító mentőhajók előtt. A Conte-Di Maio páros ezzel szemben újra napirendre vette a kvóták ügyét.
Salvini megítélésének két leegyszerűsített nézőpontja van hazánkban. Kormányoldalon szövetségesként tekintettek rá, míg olasz belügyminiszteri ténykedése alatt az orbáni migrációs politika kommunikációs támpillérként és hivatkozásként használhatta. Ellenzéki oldalon ennyi elég is volt ahhoz, hogy ő legyen a populizmus egyik patás ördöge. Aki ugyanis Orbán barátja, az csakis „rossz” lehet.
Így esett, hogy amikor Salvini a hatalom akarásától türelmét veszítve megbuktatta saját kormányát, de a kormányrúd megszerzése helyett a fedélzeten kívülre került, a magyar közvélemény is csalódottak és kárörvendők táborára oszlott. Utóbbiaknak ismét elég volt csak annyi, hogy Orbán mellől egy újabb barátja esett ki, a kínos ibizai botrányba belegabalyodott osztrák szabadságpárti alkancellár, Heinz-Christian Strache bukását követően most az olasz modell is megszűnt, amelyre Orbán Viktor épp az osztrák „verzió” után nyergelt át.
A magyar miniszterelnök nem egyszer beszélt arról, hogy kormánya migrációs politikájának szüksége van egy nagy ország támogatására. Erre Olaszország volt a legalkalmasabb addig, amíg az energikus Salvini miniszterelnök-helyettesként és belügyminiszterként fogságba tudta ejteni az olasz politikát. Most már egyetlen nagy uniós ország sem maradt, akit Orbán igazán a szövetségesének tudhatna. A játszmának persze még közel sincs vége. Azt már bebizonyította a magyar miniszterelnök, hogy egyik legfőbb politikai képessége: az alkalmazkodás. Salvinit sem lehet még leírni.
Ahogy Orbán számára, úgy Salvininek is a migráció a legfőbb politikai mannája. Pontosan ezt próbálja tőle elszívni az új Conte-kormány, amikor az ellenzékbe szorult Salvinit túlkiabálva követel szolidaritást Európától az illegális bevándorlók elosztásának kérdésében. Olasz szemszögből – noha érthető módon Salvini ezzel vádaskodik – az új Conte-kormány nem nevezhető egy az egyben bevándorláspártinak. Salvinival szemben beengedik az olasz kikötőkbe az illegális bevándorlókat menetrendszerűen szállító mentőhajókat, de eszük ágában sincs minden terhüket Olaszország nyakába varrni. Vegyék-vigyék az illegális bevándorlókat a többi uniós országok is, ha meg valamelyik nem hajlandó importálni belőlük, akkor fizessenek szigorú büntetést. Mint például Magyarország.
Az Orbán-kormány válasza erre persze az – nem alaptalanul -, hogy éppen az olaszok nyitják meg az illegális bevándorlók előtt Európa kapuit. Nem mellesleg a magyar belpolitikában továbbra is kvótával és migrációs krízissel lehet riogatni a választókat.
Az egyelőre nehezen elképzelhető, hogy a kötelező kvóta uniós szinten elfogadottá váljon, inkább csak az olasz belpolitika kiszorítósdi manővereinek eszköze, egyúttal pedig újabb muníciót szolgáltat az Orbán-kormány számára. Nem tudni még azt sem, mennyire marad tartós a jelenlegi leosztás Olaszországban, de az biztos, Salvini háttérbe szorulásával sem marad hangoskodó olaszok nélkül Európa. Ráadásul egyáltalán nem biztos – Orbán baráti kézfogása ide vagy oda -, hogy Salvini a fülsértőbb.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
