Nem lehet arra kötelezni román ajkú felebarátainkat, hogy olvassák és elfogadják neves történészük, Lucian Boia könyveit, téziseit. Pedig ha az ingerlékeny polgárok ezreit, tízezreit tisztánlátásra ösztönöznék Boia gondolatai, maguk az ingerelhetőbbek is megfontoltabbá, békülékenyebbé válnának. Hiszen Boia – szembefordulva a szokványos diskurzussal – kijelentette, nem lehet arra kötelezni a magyarokat, hogy örvendjenek a trianoni döntésnek.
A mítoszromboló történész szerint „képeseknek kellene lennünk arra, hogy románként örvendjünk 1918. december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon”.
Csakhogy nem Boia a mérce, sajnos. Minél többen tartják majd követendőnek gondolatait, annál több eséllyel fordul az ország a múltból a jövő irányába, ám vélhetően a nacionalista politikusok lesznek az utolsók, akik követik intelmeit.
Ezt igazolja a mostani „becsületbírósági” felhorkanás is, miszerint Klaus Iohannis államfőnek vissza kellene vonnia Kelemen Hunor állami kitüntetését – Románia Csillaga –, mert kimondta: „a románságnak el kell fogadnia, hogy mi (az erdélyi magyarság) nem tudjuk és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at”. Szemléletét persze nagyon sokan nem fogadják el, noha csupán érzelmi síkon, megértőbben, emberibben kellene közelíteni hozzá. Közérthető analógiával egyszerűsítve: egy családban a válást általában nem tekintik örömforrásnak, inkább a túléléshez szükséges lépésként próbálják valamelyest feledni.
Akik ma Kelemen Hunor szavai miatt háborognak – élükön az érdemrend erőteljesen vitatható becsületbíróságával –, a legtávolabb állnak bármiféle empátiától, a másik fél szempontjainak figyelembevételétől. Iohannis várható döntésével kapcsolatosan rossz előérzeteink lehetnek, hiszen hasonló ügyben, Tőkés László esetében rezzenéstelenül engedelmeskedett a nacionalista kórusnak.
Persze, Kelemen Hunor joggal mondja, neki nem okoz majd álmatlan éjszakákat, ha visszavonják elismerését, amelyet még 2000-ben Emil Constantinescu volt államfő adományozott, elismerve a román–magyar közeledésben játszott szerepét. Hiszen, mint most állítja, nem a kitüntetésért dolgozott, ám a becsületbíróság kezdeményezését a szólásszabadság korlátozásának tartja, amellyel a román állam nem csupán neki, hanem az egész itteni magyar társadalomnak üzeni: léteznek olyan témák, amelyekről nem beszélhetnek, mert az állam „nem viseli el”.
És ez a legsúlyosabb ebben az egész visszavonósdiban. Az államot, illetve konok védelmezőit az is foglalkoztathatná, hogy a centenárium előtti közállapotok maguk a szavazók és a távol maradók számára is egyre nehezebben elviselhetőek. Persze, a román közösség azért elgondolkodhatna, van-e joga egy nemzeti kisebbségnek, hogy eldöntse, mikor ünnepel és mikor nem.
Mert kényszeríteni erre – miként azt a néhai kommunista diktátor szekusaival és pártaktivistáival tette három évtizeddel ezelőtt – nem lehet.
Mózes László / Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
