Még egy teljes nap sem telt el, hogy részben leégett a Notre-Dame, amikor éppen sorban álltam egy strasbourgi dvd- és könyváruházban. Egy házaspár állt előttem, és mi másról, mint a tűzvészről, a pusztításról beszéltek. Legalább öt percig kellett hallgatnom a beszélgetésüket, mert a pénztárnál az éppen sorra kerülő vevő FNAC-hűségkártyáját nem akarta elfogadni a számítógép. Ha a házaspár foglalkozására kellene tippelnem, legalábbis a férj, feltehetően mérnök lehetett, feltűnően szakszerűnek tűnően magyarázott a feleségének statikai kérdésekről. Hosszan és kifejezetten kulturáltan és empatikusan elemezte, hogy szerinte miért nem fog összedőlni a Notre-Dame. A feleségét viszont egyetlen dolog érdekelte: ez hogy történhet meg, a huszonegyedik században? A férj erre nem tudott válaszolni.
Pedig milyen logikus a kérdés. Hogy történhetett ez meg? És ami a legabszurdabb: a politikusoktól kezdve a médiumokig, miért nem állandóan ezt kérdezik?
Valójában természetesen nem tudjuk, hogy mi okozta a tüzet. A ”Hogy történhetett meg”-kérdést tehát nem úgy értem, hogy mitől gyulladt ki. Hanem az a kérdés: hogy éghet le a Notre-Dame? Legyen bármi is az oka a tűznek. Mert ami biztos: megtörtént. És ezt nem lehetett megakadályozni, 2019-ben, Franciaországban?
Erre nincs válasz. Persze, egyszerre véletlen és egyszerre nem véletlen, hanem logikus, hogy ez a tragédia – hívjuk nyugodtan így – éppen Macron kínos elnöksége alatt történik. De ami biztos: semmiképpen sem véletlen a reakció. A kormány és az ellenzék reakciója.
A rekord népszerűtlen, balliberális francia elnök, Emmanuel Macron gyorsan rátette a kezét a Notre-Dame-tragédiára és nem ereszti. Az ellenzék pedig hagyja. Persze, néhány nappal a tűzvész után feltehetően ízléstelennek gondolják a felelősöket keresni, az állam felelősségét keresni. Pedig tény: Macron kormánya spórolt a felújítással, tavaly még a csökkentett költségvetésből is elvont két és félmillió eurót. Ezt a Le Figaro egyébként azonnal megírta, tíz perccel azután, hogy kigyulladt a Notre Dame. De valahogy azóta kevesebb szó esik róla. Arról is, hogy a tűzoltók először nem találták, hogy mi ég. (Hogyan? Tűzoltók nem találják a tüzet?) Ellenben azóta Macron és a kormánya éjjel-nappal a tűzoltóknak hízeleg. Az oltás fejetlensége még a francia köztelevízió közvetítéséből is kiderült. Csak hát nem népszerű Franciaországban tűzoltókat szidni, több szavazatot hoz hősöknek hívni őket. És nem kellett volna azért alaposabban őrizni Franciaország és a keresztény világ szimbólumát, kívül-belül? Rengeteg kérdést lehetne feltenni, egy részük persze teljesen laikus kérdés. De mégis és ismét a kérdés: hogy történhetett meg?
És ha egy elnök gyenge, erőtlen, akkor mondjuk belügyminisztere lehet jó belügyminiszter? (Tudjuk, nem az: Castaner belügyminiszter, az egykori szocialista politikus rendőrsége szétesőben, rendőrei egyszerre kegyetlenek és egyszerre ügyetlenek, ráadásul drámaian sokan lesznek közülük öngyilkosok a rossz körülmények miatt. Hogy Castaner milyen állapotban tombolt egy éjszakai bárban egy ismeretlen nővel, arról pedig videó is készült.) És a sor folytatható. Akár nézzük a tűzoltóság parancsnokát. Vajon egy ilyen rendszerben ő a legalkalmasabb ember lehet?
Nem tudjuk egyelőre, hogy van-e konkrét ok-okozati viszony a tűz és az elmúlt évek franciaországi, keresztényellenes gyalázatai között. Most éppen azt mondják, hogy rövidzárlat volt – azaz, ha ez tényleg igaz, akkor közvetlenül nincs. De a közeg, a miliő elég egyértelmű Franciaországban. Felejtsék el a franciák a gyökereiket, különösen felejtsék el a nemzeti, a zsidó-keresztény gyökereiket – a lényeg, nem szabad megbántani a muszlimokat. Nem fontos valójában a kereszténység, nem fontos a Notre-Dame – ez áradt az eddigi macroni évekből. És ez persze mindenkinek a munkájára kihat. Nem azt mondom, hogy a tűzoltó kelletlenebbül keresi a lappangó tüzet, nem is azt, hogy az építésvezetők ezért hagytak ott annyi gyúlékony építőanyagot. De hogy a tudatalattijukra hathat, az elég logikus.
Valahogy azt akarta a macroni világ sugallni az embereknek, hogy mindez nem fontos. A nemzet vagy éppen a keresztény hit. Pedig most tényleg kiderült, hogy mennyire fontos. Látta az egész világ az Üdvözlégy, Máriát éneklő rengeteg embert. Elmondhatatlanul fontos a Notre-Dame – minden normális embernek. Hívőnek és nem hívőnek egyaránt.
És ha már a miliő. Emlékezzünk: alig három éve két muszlim terrorista elvágta egy 86 éves pap torkát az oltár előtt, temetőket, katolikus templomokat támadtak meg az elmúlt években, tucatszámra. Igen, tucatszámra. Amiről a francia médiumok többnyire hallgatnak. Olyannyira hallgatnak, hogy néhány hete Laurent Wauquiez, a jobbközép kétségkívül tehetséges és okos politikusa, Sarkozy egykori pártjának elnöke már azt mondta: ez valóságos omerta. Közmegegyezéses, bűnös, maffiaszerű hallgatás.
De most, ahogy írtam, csendesebb az ellenzék. Óvatosabb. Macron pedig kedvére tervezgetheti az újjáépítést, tudatosan vagy nem tudatosan, de álvitákat tud gerjeszteni, például, hogy modern elemek is legyenek az újjáépített székesegyházban vagy nem. Vita arról, hogy a nagy adományozók leírhatják-e az adójukból vagy nem az adományaikat. Vita, hogy helyes-e, hogy erre azonnal összegyűlik egymilliárdnál is több euró, másra meg nem. Ezután rögtön lehetősége van minden baloldali szervezetnek vagy a sárgamellényeseknek arra, hogy ostobaságokat beszéljenek. És további vitát indítsanak – a nem lényegi dolgokról. Ja, és persze a fő vitatéma, hogy sok-e vagy kevés öt év az újjáépítésre.
Néhány szép esszét persze lehetett olvasni a tragédiáról, és ezt teljesen őszintén írom. Philippe de Villiers, egykori konzervatív politikus és tényleg bölcs történész szívszorítóan elmagyarázta, hogy miért minden francia ember lelke a Notre-Dame. A jobbközép párt listavezetője, Francois-Xavier Bellamy, a fiatal filozófus az értékek esendőségét látta a tűzben. Fabrice Luchini, a nagy színész pedig arról írt a Le Figaróban, hogy mindez egy jel. Jelent valamit. Nem véletlen éppen most ez a tűzvész.
Igaz, a francia köztelevízióban a tragédia éjszakáján egy történész-szerűség arról elmélkedett, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy a Notre-Dame nemcsak a keresztényeknek fontos, hanem a menekülteknek is, mert milyen sok menekültet befogadtak a székesegyházba az elmúlt évszázadokban. A migránsválság kellős közepén, a Macronhoz enyhén szólva lojális állami tévében nem tűnt meglepőnek ez a gondolatmenet. Vagyis, eszerint voltaképpen a migránsok is szeretik a Notre-Dame-ot.
Hogy mennyire szeretik, arról egyébként a Les valeurs actuelles című konzervatív hetilap alapos összeállítást készített. „B..d meg Franciaország, Allah nagy” és egyéb gyalázatos muszlim hozzászólások jelentek meg a Facebookon, így örültek a tűznek. És nehéz nem megemlíteni, hogy a Le Progres arról írt: három nappal a Notre Dame-tűz után egy Loire-menti településen (Marlhes a neve) egy Szűz Mária-szobrot néhány kereszténygyűlölő egyszerűen lefejezett.
Arra tehát nincs válasz, hogy mindez hogy történhetett meg. Az ellenzék pedig alig teszi fel a legalapvetőbb kérdéseket. Nem azért, mert annyira ügyetlenek lennének – a Republikánusok között van azért néhány jó politikus. De hát ne felejtsük el: Franciaország már elvesztette a csatát, amelyet a bevándorlással vívott. A migránsok ott vannak, a párhuzamos társadalom létrejött, a muszlimok közül nagyon sokan gyűlölik a más vallásúakat, gyűlölik a francia embereket, gyűlölik Franciaországot. Hát persze. Minden bíráló mondatot meg kell gondolni egy vesztes csata után.
Így marad a hallgatás. Kérdés: meddig? Sokáig úgysem megy.
Gábor Lálszó | Az Origo főszerkesztője
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
