A Nyugat felépített egy kisebb-nagyobb döccenőkkel működő civilizációt, de hogy rögtön jelezzem, mi is jelent ez: a nagyobb döccenőit (pl. a birodalmainak elvesztését, a világháborúkat, Auschwitzot, a hidegháborút, a gazdasági válságokat) is sikerül megoldania, és a civilizációt egy új szinten stabilizálnia. A kompetens civilizáció képes a problémáit megoldani. Igen, ebbe belefér, hogy (gazdasági, katonai, kulturális) erőt alkalmaz, ami mellesleg szintén a fölény egyik jele, de messze nem ez az agresszív expanzió adja a stabilizációra való képességét, hanem a felhalmozott társadalmi tőkéje, belső ereje (tudása, társadalomszerkezete, a problémamegoldó képessége, az emberek közötti kapcsolatok minősége).
Ezzel szemben — vegyük ki most országunkat ebből a térségből — Magyarország folyamatosan veszít az utóbbi ötszáz évben: területet, erőforrást, vagyont, perspektívát: folyamatosan az áldozat helyzetében van (ami a legrosszabb, a saját szemében is), képtelen megoldani a problémáit, és ami a legfontosabb, képtelen őket rövid- vagy legfeljebb középtávon megoldani, hanem hagyja ezeket olyan mértékben rétegződni, hogy azok már „zsákutcát” képezzenek. A rövid- és a középtávú problémamegoldás hiánya, majd a képtelensége a társadalmi integráció, innováció, és életképesség hiányának fontos ismérvei. Ebből a legtöbben persze csak a megkereshető pénz mennyiségét látják, de a dolgok összefüggenek.
Se realitásérzék, se erőforrások a megoldáshoz, se megoldás. Helyette önáltatás, sodródás és válság.
A magyarok az utóbbi években hirtelen növekvő számban fedezték fel, hogy az országuk nem úgy működik, ahogyan szeretnék, amire növekvő számban válaszolnak — nem a társadalmi megoldás iránti igénnyel és ennek kikényszerítésével, hanem az — egyéni kivonulással, disszidenciával. Országunk uralkodó elitje úgy kezeli ezeket a fejleményeket, hogy egyrészt örül annak, hogy megszabadul a potenciális bajkeverőktől, másrészt megpróbálja aláásni a Nyugat hitelességét, hogy növelje a saját legitimitását. A nacionalizmusnak — mióta a baloldal kimúlt — ez a magyarországi terepe.
A szír stb. helyzet csak a sokkszerűségében tér el a magyar helyzettől. A szíreknek ugyancsak azzal kellett — radikálisabban — szembesülniük, hogy nem működik a társadalmuk, ezért arra veszik az irányt, amerre a működő civilizációt tudják. Összeköti azonban a szíreket és a magyarokat, hogy lemondtak az országukról (eddig kb. hasonló arányban), és a személyes életüket át akarják helyezni a működő országokba ahelyett, hogy megoldanák a belső problémákat. A szírek menekülése egyfelől szánalmat kelt, másfelől felveti a kérdést, hogy miért nem oldják meg az otthoni ügyeiket. A saját véleményem ismert: nem hiszem, hogy ekkora, kulturálisan felkészületlen tömeget egy éppen az aktuális (hatékonysági és integrációs) válságát átélő Nyugat anélkül tudna befogadni, hogy az alapvető éthosza sérülne. Félő, a kulcs döntéshozók szerint ez az éthosz már kevésbé fontosabb, mint a gazdasági versenyképességünk, de ez egy másik kérdés.Ne feledjük, a Nyugat egyelőre a kelet-európai EU-tagokat se tudta integrálni (szerintem túl hamar és túl gyorsan próbálta). Ám az üzenet akkor is az: keleti nyitás ide vagy oda, sok duma ide vagy oda, tőlünk Nyugatra működnek a dolgok, a belátható Keletre nem. Nem kívánok magunknak további kísérletezést az unortodox megoldásokkal, de kisebbségben vagyok.
Forrás:hafr.blog.hu
Tovább a cikkre »
