Jézus feltámadásáról olvasok. Gary Habermas és Michael Licona közös könyvükben számba veszik a Jézus feltámadásával kapcsolatos legfontosabb történelmi tényeket, amiknek hitelességét még szkeptikus történészek sem vitatják, és emellett sok érdekes ellenvetést is bemutatnak.
Az előbbiről már sokszor írtam, ezúttal viszont inkább az utóbbival kapcsolatban bukkantam egy olyan esetre, ami elgondolkoztatott. Modern korunkban az egyik leggyakoribb ok, amiért a feltámadás lehetőségét sokan még lehetőségként sem hajlandóak megvizsgálni, hogy nem hisznek semmiben, aminek nincs természetes magyarázata, vagyis a természeten felül áll. Ezért alapvetően nem is hibáztathatunk senkit, hiszen ezt nevelik belénk, ezt tanítják az iskolában, így amíg a természetfelettitől gondosan elzárt gyermekek bele nem botlanak a természetfelettibe, mi mást várhatnánk? A kérdés azonban az, hogy mi történik, amikor a természetfeletti, legjobb igyekezetünk ellenére is megszegi jól bevált természeti törvényeinket és az arcunkba mered. A válasz úgy tűnik, attól függ, hogy mit keresünk. Ha kifogásokat, akkor látszólag semmi, ha az igazságot, akkor minden, legalábbis ezt tükrözi az ismert ateista filozófus, A.J. Ayer esete.
1965-ben, amikor Somerset Maugham 91 évesen pap helyett Ayert kérette halálos ágyához, azt várta, hogy a másik megnyugtatja háborgó lelkét a túlvilágot illetően, vagyis biztosítja őt arról, hogy az nem létezik. Ayer ezt készségesen, saját világnézetéhez hűen meg is tette. Két évtizeddel később azonban, amikor úgy tűnt, hogy Ayeren volt a sor, hogy átlépje azt a bizonyos kaput, már nem volt annyira biztos a dolgában. Ayer egy halál közeli élményen esett át, amit nem volt képes a természet törvényeivel megmagyarázni, és ami elől egész hátralévő életén át menekült:
„Feltételezve, hogy ez a legutóbbi vertikális volt, ezek a tapasztalatok látszólag igencsak erős bizonyítékot szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy a halál nem vet véget a tudatnak. … Legutóbbi tapasztalataim némileg gyengítették meggyőződésemet abban, hogy igazi halálom, ami hamarosan esedékessé válik, énem végét jelenti, bár továbbra is remélem, hogy így lesz.”
Reméli, hogy minden bizonyíték és saját személyes tapasztalata ellenére a halállal megszűnik létezni. Vajon miért? Büszkeségből, hogy az egész életén át vallott nézetek csak azért is igaznak bizonyuljanak? Örömtelennek, netán unalmasnak találta az életet? Egy felette álló hatalom gondolatától ódzkodott?
Mindenesetre a tudóstársadalmat már ez a halvány beismerés is megrázta, miszerint Ayer többé nem volt annyira meggyőződve igazáról és a szigorúan materialista világnézet helyességéről.
Talán C.S. Lewis nyújt némi magyarázatot és bepillantást az ateista túlvilággal vagy a feltámadással kapcsolatos gondolataiba, hiszen 35 éves koráig ő maga is közéjük tartozott, és érdekes módon ezeket a gondolatokat csakis megtérése után tudta igazán megérteni és megfogalmazni:
„Talán emlékeznek, hogy negatív követeléseim erőszakosabbak voltak a pozitívaknál. Sokkal jobban érdekelt, hogy elkerüljem a fájdalmat, mint az, hogy megszerezzem a boldogságot, és ennek okán mintegy dühöt éreztem azért, hogy saját engedélyem nélkül teremtettek meg engem. Nyúlszívem számára a materialista világkép rendkívül vonzónak tűnt abban, hogy korlátolt felelősséget kínált. Nem győzhetett rajtad semmiféle szigorúan örök katasztrófa. A halállal mindennek vége volt. És amennyiben az ember a kívántnál nagyobb, de mégiscsak véges katasztrófával találta szemben magát, az öngyilkosság még mindig fennállt lehetséges kiútként. A keresztény világ szörnyűsége abban állt számomra, hogy nem létezett benne olyan ajtó, amire azt írták: „Kijárat”.
Ha „Kijárat” nincs is, „Bejárat” és Ajtó annál inkább. És egyik sem félelmetes. Annyira nem, hogy átlépve rajta azok is szabaddá válnak, „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak”1 és végre elkezdhetnek igazán élni. Örökké élni.
Zsidók 2:15
Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »
