1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk nyolcvanéves fennállását ünnepelve cikksorozatot indítottunk, válogatást nyújtva az elmúlt nyolc évtized írásainak legjavából. Szeptember elején már meg is érkezett az első olvasói visszajelzés: a levelet Barsai Jánostól kaptuk, Budapestről.
Mindig örülünk a megkereséseknek, arra azonban álmunkban sem gondoltunk, hogy Barsai úr már a kezdetektől ismeri lapunkat: tizenhat évesen vette kezébe és át is olvasta az Új Ember első számát. A kilencvenhat esztendős villamosmérnökkel otthonában beszélgettünk az életéről és lapunkról, amelynek jelenleg is előfizetője.
– Nyolcvan év távlatából emlékszik-e még arra, hogyan jutott hozzá az Új Ember első számához? A szülei adták a kezébe?
– Magam vásároltam meg a sarki újságárusnál, de természetesen a szüleimtől kértem rá pénzt, hiszen akkor még csak középiskolás voltam, tizenhat éves. Rákospalotán éltünk, édesapám a MÁV műszaki ellenőre volt, az úgynevezett MÁV-házak egyikében laktunk, de éppen 1945-ben költöztünk át Rákospalota-Újtelepre, immár egy családi házba.
– Kamasz fiúként milyennek látta az Új Embert?
– Nagy érdeklődéssel lapoztam át. Nézze, akkoriban már tudományos cikkeket is olvastam, nem véletlen, hogy később mérnök lettem. Arra biztosan emlékszem, hogy 1945-ben az Új Ember jóval terjedelmesebb volt a mostaninál. Sok érdekes értekezést találtam benne, nemcsak bölcseleti írásokat, hanem a magyar egyház életéről szóló cikkeket is. (Fellapozom és megmutatom a kilencvenhat éves Barsai Jánosnak a szerkesztőségi archívumból magammal hozott első bekötött példány címoldalát.) Igen, a vezércikket Pénzes Balduin írta, emlékszem, ő volt az akkori felelős szerkesztő. (Tovább lapozva az első Új Ember-számot, kedves Olvasónk örömmel figyel fel a szerzők között Werner Alajos egyházzenész nevére és Rónay György írására is.) Jelenleg is előfizetője vagyok a lapnak, szívesen olvasom, bár a látásom meggyengült, ezért nagyítóra van szükségem, sokszor pedig a feleségem, Marika olvas fel nekem belőle. Az első feleségem huszonnyolc évvel ezelőtt halt meg súlyos betegségben. Marikával – aki szintén mérnök – huszonnégy évvel ezelőtt ismerkedtem meg, egyházilag rendezett házasságban élünk. S ha már a családról esik szó, elmondom, hogy a lányom az Uzsoki utcai kórházban főorvos, a fiam pedig mérnök, az Egyesült Államokban dolgozik, tanszékvezető egy michigani egyetemen.
– Mindig is előfizetője volt az Új Embernek?
– Sajnos éveken át nem tudtam előfizetni a lapra, mert nem tartózkodtam Magyarországon. A Medicor cégnél dolgoztam, s ott nagyon befogtak, sokat kellett külföldre utaznom. De amikor hosszabb ideig itthon lehettem, mindig megvettem az újságot.
– Térjünk vissza a középiskolás éveire. Említette, hogy a világ történései iránt érdeklődő fiatalember volt, tudományos cikkeket, jó irodalmat olvasott. Milyennek élte meg 1945 Magyarországát Rákospalotán, illetve a piaristáknál?
– A szüleim 1939-ben, tízéves koromban beírattak a piaristákhoz. Akkor még nem volt háború, de ugyanazon év szeptemberében már Németország megtámadta Lengyelországot, és a Szovjetunióval meg is osztoztak rajta. A gimnáziumban mi ebből semmit nem érzékeltünk. Később, amikor elkezdődtek a berepülések, le kellett mennünk a pincébe, 1944-ben bombatalálat is érte az iskolát, az épület fala a Váci utca és a Piarista köz sarkán be is szakadt. Mi, akkori gimnazisták sokat dolgoztunk azon, hogy visszaépítsük. Nehéz volt az élet, Rákospalotáról jártam be az iskolába, eleinte vonattal, később villamossal. A Rákospalota-MÁV-telepi Jézus Szíve-templomba jártunk misére. Emlékszem, amikor az új templomba felhúzták a harangokat. A háborús évek a vége felé már egyre rosszabbak lettek, a házunk is kapott egy találatot a szovjetektől.
– A tudományos érdeklődése révén aztán a mérnöki pályára lépett.
– Igen, diplomás villamosmérnökként végeztem, erősáramú szakon, később doktorátust is szereztem. A Medicor cég röntgengyárának mérnökeként négy évet töltöttem Kanadában, hat évet az USA-ban, akkor már a családdal együtt. De dolgoztam például Kínában, Észak-Koreában, jártam Dél-Amerikában, Bogotában is. Huszonkilenc évesen nősültem. Kairóba már a feleségemmel és a kisgyerekünkkel mentem a Medicor iroda- és szervizvezetőjeként. Emlékszem, még tüdőszűrő buszt is szállítottunk Egyiptomba.
– Említette, hogy Észak-Koreában is dolgozott…
– Az 1950-es években Magyarország egy kórházat létesített ott, röntgenberendezéseket szállítottunk Észak-Koreába.
– S hogyan jött a képbe Kanada?
– Amikor a Medicor már nagy vállalat lett, és jól ment az üzlet – a Szovjetunióba rengeteg röntgenberendezést szállítottunk, és a lengyelek meg a románok is tőlünk vásároltak –, elkezdtünk ipari röntgengépeket is gyártani, amelyekkel például a hegesztések minőségét lehet vizsgálni. Tehát jól ment a szekér, és a Medicor vezetősége úgy döntött, hogy megpróbál betörni a nyugati piacra. Sikerült is jóváhagyatni néhány berendezés kiszállítását Kanadába, később pedig beindult a rendszeres szállítás. Négy év után haza kellett jönnöm, de mivel korábban már megalapítottam a Medicor USA Limited céget, így az Egyesült Államokba kaptam kiküldetést. Ohio államban, Columbus városban volt a Medicor irodája. Megemlítem még, Amerikába csak úgy lehetett szállítani, hogy a röntgenberendezések megfeleltek a nemzetközi szabványoknak.
– Azt gondolnánk, hogy ez természetes…
– Nézze, a műszaki egyetem elvégzése után a Siemens-Reiniger Művekhez kerültem, s amikor szovjet terület lettünk, a német vállalat jóvátételként szovjet kézbe került, orosz illetőségű vezérigazgatója lett. Képzelje, a tolmács azt mondta, a vezérigazgatót úrnak kell szólítanom (nevet), engem pedig mérnök úrnak hívtak, mindezt 1951-ben, a legsötétebb Rákosi-időkben!
Itthon aztán a Siemens-Reiniger Művekből megalakult az orvosi műszereket gyártó Medicor, ahol a villamosfejlesztés vezetője lettem. Voltak olyan törekvések, hogy a KGST-n belül majd külön szabványokat fognak használni, de akkoriban én már a Magyar Szabványügyi Hivataltól értesültem arról, hogy a németek és a japánok azon dolgoznak, hogy a röntgenberendezésekre vonatkozóan külön szabványok legyenek. Ugyanis bonyolult szerkezetről van szó: a röntgencsőre kezdetben huszonötezer voltot kell adni, az átvilágításhoz hatvan–nyolcvan kilovoltot, a felvételhez pedig, ahhoz, hogy a cső kibocsásson egy röntgensugárzást, százezer kilovoltra van szükség.
Szóval, amikor a Magyar Szabványügyi Hivataltól megkaptam az információt, mondtam a Moszkvába kijáró kollégáknak: nehogy úgy nyilatkozzanak, hogy az orvosi berendezésekkel kapcsolatban érdekelne minket a közös KGST-szabvány, mert ha a Medicor nyugatra akar szállítani, akkor nekünk a nemzetközi szabványokhoz kell igazodnunk. Így aztán szállítani tudtunk például New Yorkba, New Jersey-be is.
– Hívő keresztény emberként hogyan élte meg ezeket az éveket?
– Jöttek a funkcionáriusok, és kérték, hogy lépjek be a pártba, mondtam, hogy nem lépek be. Ők aztán
A döntésemet elfogadták, és békén hagytak. Templomba jártam, de nem nézegettek utánam, pedig tudták, hogy vallásgyakorló katolikus ember vagyok. A Jóistennek köszönhetem, hogy azután már nem törődtek velem.
Mindenesetre rengeteget dolgoztam. Amikor bekerültem a céghez, még az is felmerült, hogy megszüntetik a gyárat, a röntgengépgyártást. Fiatal mérnökként nagyon felháborodtam ezen az őrültségen. Aztán sikerült elérni, hogy a gyárat nem zárták be, de ezzel hatalmas koloncot raktak a nyakamba: azt mondták, te ezt akartad, vállaltad, tudsz németül, angolul, akkor csináld!
– A munkáját, a tudományát azért szerette.
– Igen, szerettem. A mérnök azért van, hogy gondolkodjon; saját szabadalmaim is vannak. Amerikában aztán az ottani mérnöki kamara tagja lettem, jelenleg is küldik a tengerentúlról a műszaki folyóiratokat.
A napokban volt a kilencvenhatodik születésnapom. Ha megérem, jövőre a Műszaki Egyetem platinadiplomása leszek. (Marika közbeveti: a következő a zafírdiploma, volt már olyan, aki megkapta. Mindketten nevetnek.)
– A piaristákkal megmaradt a kapcsolata?
– Hogyne! A Piarista Diákszövetség tagja vagyok, kérésemre a hetvenedik érettségi találkozónkra az akkori fiatal tartományfőnök, Szakál Ádám is eljött, jóban vagyok vele.
– Egykori tanárai közül kikre emlékszik szívesen?
– Például a tudós igazgatóra, Balanyi Györgyre, aki egyetemi tanár is volt Kolozsváron, azután az országosan ismertté vált Öveges Józsefre: nagyszerűek voltak az előadásai, úgy magyarázta a matematikát, hogy ott az órán megtanultam. Magyar László kiváló némettanárom volt, a nyelvből kitűnőre érettségiztem.
– Visszatérve az Új Emberre, emlékszik szerzőkre, akiket különösen kedvelt?
– Most, hogy megmutatták nekem az első számot, sokan eszembe jutottak a későbbi évtizedekből. Például
– Szereti az irodalmat?
– Igen, és különösen a verseket, meg a zenét – a klasszikust és a jazzt is –, szerettem táncolni is (ismét nevet). Volt operabérletünk, templomi hangversenyekre is járunk a feleségemmel.
– Említene még szerzőket a laptól?
– Szerettem Rónay György, Magyar Ferenc írásait, a jegyzeteket, az elmúlt évtizedekből pedig Rosdy Pál jut eszembe, bár ő később csatlakozott a szerkesztőséghez.
– Úgy legyen! Köszönjük a beszélgetést és azt, hogy írt nekünk.
Fotó: Fábián Attila
Körössy László/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
