Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)
Valamikor ősi magyar szokás volt, hogy amikor a legény megkérte a lány kezét, az édesapa így bízta rá leányát jövendőbeli vejére: „Vigyázz rá, fiam!” És erre azt illett válaszolni: „Ne féljen, úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére!” Néha még ma is használjuk a kifejezést: Vigyázok rá, mint a szemem fényére. Mély igazságokat mondunk ki ebben a mondatban. Nem csupán a szemről van itt szó, hanem a szem fényéről. Arról, hogy a szemünk több mint látószerv. Így beszél erről Jézus: „A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, milyen nagy akkor a sötétség! (Mt 6,22–23)
A szemünkben ott lehet a fény, a világosság, a remény, a mosoly, a derű, ugyanakkor ott lehet benne a homály, az elkeseredettség, a kilátástalanság, a szomorúság. Nagypénteken sok tanítvány elvesztette a szeme világát. A látását nem, de a szeme világát, azt igen.
Nem teljesen gördülékeny és nem egységes ez a folyamat a tanítványok esetében sem. Hiába megannyi csodatétel, hiába három évi szüntelen tanítás és lelkesítés a Mestertől, hiába tíz jó barát egybehangzó állítása, Tamás apostolt mindez hidegen hagyja, és kijelenti: „Én ugyan nem hiszem!” Micsoda belső sötétség az, amely ráborult Tamásra!
A lelki traumák feldolgozásához idő kell. Bár napjainkban már maradi szokásnak tűnik, mégis volt valami bölcsesség abban, hogy régen egy évig gyászolták az elhunytat. Átélni az első karácsonyt, az első húsvétot, az első családi ünnepeket a meghalt családtag nélkül… A gyász feldolgozása rendkívül időigényes folyamat, nem szabad és nem lehet az időt megspórolni ezzel kapcsolatban.
Időre volt szüksége Tamásnak is, hogy belássa, nem Isten hagyta el őt, hanem mindez fordítva történt: ő maga volt az, aki elhagyta Isten biztonságot nyújtó közösségét. Az pedig Isten végtelen irgalmának megnyilvánulása, hogy az egyéves gyászidőt Tamás apostol esetében lerövidítette tíznaposra. Jézus irgalmasságot cselekedett vele.
Ilyen tenyéren hordozlak, ilyen tenyérrel váltottalak meg, ilyen tenyéren vittem fel a fára az összes bűnödet.
Köszönjük meg a mai napon Jézusunknak jóságos, szelíden figyelmeztető és közben simogató, végtelenül irgalmas tenyerét! Ahogy Ady is hálálkodik, amikor élete egyik mélypontjából Isten kegyelméből kilábalt: „És magvakultak / Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, / De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom.” Engedjük, hogy megvakuljanak hiú szemeink, melyekről azt hittük, hogy jók és látók. Bűnbánóan merjük mondani: „Én Uram, én Istenem!”, hogy újra felcsillanjon szemünkben a Fény, a Világ Világossága! És ne felejtsük el, fontos feladatunk: vigyáznunk kell a szemünk fényére, nagyon-nagyon!
Szerző: Fekete Szabolcs Benedek
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
