Háromévesen kezdett játszani, először reklámokban bukkanva fel, majd a korszak ismert televíziós sorozatainak szerepei találták meg. A ma ötvenöt éves Jodie Foster szinte születésétől fogva a pályán van: 1969-ben már láthattuk különböző szériákban, tízéves korában, 1972-ben pedig már nagyjátékfilmben mutatkozhatott be. A Napoleon és Samantha című kalandfilmben fontosabb feladat nem is juthatott volna neki: címszereplőként olyanok oldalán szerepelhetett, mint Michael Douglas vagy Johnny Whitaker.
A következő években aztán egy sor fontosabb filmben bizonyíthatta, hogy van keresnivalója a kamerák előtt. Pályájának beindulását nagyban segítette Martin Scorsese kultrendező, akinek olyan filmjeiben játszott Foster, mint az Alice már nem lakik itt (1974) vagy a Taxisofőr (1976). Előbbihez hasonlóan számos olyan alkotásban láthattuk ekkoriban, ahol fiatal, de sokat tapasztalt gyerekeket alakíthatott. Talán a Taxisofőrben jött ki ez a legélesebben, ahol Irist játszotta, azt a tizenkét éves lányt, akit prostitúcióra kényszerít egy bántalmazó férfi (Harvey Keitel), hogy aztán Robert De Niro karakterétől várja a menekülést.
A korán felnőtté válni kényszerülő karakterek megtalálták ezután is, még ha épp vígjátékok, vagy musicalek képében: a Bolondos péntekben édesanyjával (Barbara Harris) cserélhetett testet, míg Alan Parker zenés vígjátékában, a Bugsy Malone-ban gengsztersztorit játszhatott a többi gyerekkarakterrel együtt. Kiemelkedik ebből az időszakból az 1976-os A kislány, aki az utcánkban lakik is, amit Nicolas Gessner rendezett Laird Koenig regénye alapján. Itt Rynn egy tinédzserlányt alakít, aki egy nagy viktoriánus házban él együtt apjával – legalábbis azt állítja, hogy vele lakik. Egyszerre nyugtalanító és érzékeny film, ahol Foster újra megcsillogtathatta tehetségét, előrevetítve, hogy nemcsak letűnt idők gyerekszínészeként emlékezhetünk majd rá.
http://mno.hu/
Hollywoodi karrierjével párhuzamosan európai mozikban is építgette pályáját, olyanokban felbukkanva, mint az olasz Casotto, vagy a francia Moi, fleur bleue. Sőt, utóbbiban még francia popsztárként is megmutatkozhatott, de énekesnői karrierje azért ennél a rövid felvillanásnál nem tartott tovább. Már felnőtt nő volt, de olykor még mindig túl korán éretté váló fiatalok szerepét osztották rá (Carny, 1980), hogy aztán a nyolcvanas évek végén, kilencvenesek elején legfontosabb szerepeit játszhassa el. Az 1988-as A vádlottakért megkapta a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat, majd 1991-ben jött a következő A bárányok hallgatnakért. Mindezidáig ez volt az utolsó Oscar-szobrocskája, bár 1994-ben azért jelölték még a Nell, a remetelányért. Clarice Starlingként már éppúgy erős, állhatatos karaktert alakíthatott, ahogy nem sokkal korábban A szemtanú nyomában című alkotásban. Foster legismertebb alakítása valójában váratlan ajándék volt, hiszen a rendező, Jonathan Demme elsőre Michelle Pfeiffert nézte ki, mint aki Hannibal Lecter után nyomozhatna. Szerencsére végül az egykori gyerekszínész bizonyíthatta rátermettségét.
http://mno.hu/
Később ugyanakkor bár akadtak nagyszerű, emlékezetes filmek, de Foster sokszor nem tudott kiugró alakítást nyújtani. Feledhető volt az 1999-es Anna és a király is, míg David Fincher 2002-es alkotását, a Pánikszobát egy sor váratlan körülmény közepette kellett leforgatni. Bizonytalan volt a színésznő szereplése is, de végül a film egy izgalmas, nyomasztó alkotás lehetett, amiben Foster karaktere súlyos megpróbáltatások közepette igyekezett menteni a gyermekét. A Légcsavarral ezzel szemben egy nem túl emlékezetes thrillert láthattunk, a 2008-as Nim szigete pedig szintén kevésbé lenyűgözőre sikerült, csak épp a családi film kategóriájában. Azóta rendezőként is megpróbálkozott többek közt a 2011-es A hódkórossal és a tavalyi Pénzes cápával, de még a Kártyavár egy epizódját is ő dirigálhatta. Előbbi, hat évvel ezelőtti filmjének is megvoltak a maga dicséretre méltó, fontos elemei, ugyanakkor a régi sikerek egyelőre nem tértek vissza. De a jövő még sok mindent tartogathat Foster számára.
(Infografika: Mikola Bence)
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
