“S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?”
Ady Endre: Én nem vagyok magyar? (részlet)
Gyarló az ember, ez alól jómagam sem vagyok kivétel. Van egy olyan régi, rossz szokásom, hogy az egyes médiumok által leközölt hírek, különböző cikkek alatti kommentszekcióban gyakran kifejezésre juttatom véleményem az adott témát illetően. Pár napja történt meg velem, hogy véleményt mertem írni a magyarországi tüntetésekkel kapcsolatban az egyik baloldali sajtóorgánum tudósítása alá. Fontos hozzátenni, hogy nem az ellenzék mellett érvelve.
Csupán másodpercek teltek el, pillanatokon belül csatasorba állt a DK-s színekben gyűlölködő nyugdíjaskommandó. Persze nem érvelni jöttek, csupán közölni azt, hogy mit szólok én bele olyan dolgokba, amihez semmi közöm, hiszen nem Magyarországon élek. Tehát: nem vagyok magyar. A topkommentelő bolsevik véleményvezér egyenesen leszlovákozott. Bizony, kiváltságos nép vagyunk mi, felvidéki magyarok. Itthon buta magyarok, otthon meg buta szlovákok vagyunk.
Nem lehet haragudni ezekre a – korlátlan szabadidejüknek köszönhetően – sztahanovista billentyűzetcsapkodó nénikre és bácsikra, hiszen ők ebben szocializálódtak. Még az előző átkos rendszer tanította meg velük a máig élő képletet: nemzet = állampolgárság. Ők ezt gondolják tovább, nem kezelik kritikával a sztálini téziseket. Észérvek felsorakoztatása mellett sem értik meg, hogy a nemzet és az állampolgárság két egymástól független fogalom. Megpróbálkoztam tehát a képtelenebbnél képtelenebb példákkal, analógiákkal is, hátha különös lelkületük fogékonyabb az ilyenre.
Például: ha holnap Azerbajdzsán elfoglalná Szlovákiát, attól nem válna minden polgár egyből azerivé. Vagy: attól, ha a libát véletlenül a disznóólba zárom be este, reggelre nem fog röfögni. Ez se jött be, egyik fülükön ki, a másikon be. Egy idő után feladja az ember. Tudom, nem ma született probléma ez, de azt hittem, 2019-ben ez már nem lehet vita tárgya.
Középiskolásként – még a kétezres években – gyakran részt vehettem jómagam is a testvériskoláink által szervezett sportnapokon. Kézilabdáztunk Balatonbogláron, kosárlabdáztunk Bystřice nad Pernštejnem városában. A kapcsolat a kölcsönösség elvén működött, ők is jöttek hozzánk, mi is ellátogattunk hozzájuk. Ezeken a baráti tornákon több magyarországi fiatallal is volt alkalmam megismerkedni. Nagy meglepetésemre szinte kivétel nélkül azon csodálkoztak, hogy mi ugyan honnan a fenéből tudunk magyarul. Jöttek a díjnyertes kérdések: Szlovákiában éltek, tehát szlovákok vagytok, nem? Hol tanultatok meg magyarul? Otthon is magyarul beszéltek? Szlovákiában is vannak magyar iskolák? Miért költöztetek Szlovákiába?
Mára persze ez már megváltozott, a fiatal generáció már nagyon is tisztában van vele, mi végre is vagyunk ott, ahol vagyunk. Sőt, többen nagyobb magyarnak tartanak bennünket, hiszen mi nap mint nap megharcolunk azért, ami nekik természetes.A magyarországi pártok nagy része is tisztában van azzal, hogy kik vagyunk, kihez tartozunk. A baloldali pártok között van csupán egy kis képzavar. A 2004-es gyalázatos népszavazásért az MSZP – reméljük őszintén – már megbánást tanúsított, egyedül a 20 millió románnal riogató Gyurcsány Ferenc köti az ebet a karóhoz. Többször kifejezésre juttatta, hogy attól nem magyar valaki, mert a nagyapja magyar volt, meg amúgy sem oda adózunk, akkor meg mit akarunk. A 2018-as választási kampánya alkalmával sem volt rest uszítani a kárpátaljai magyarok, illetve – úgy anbloc – a külhoni magyarok ellen sem.
Hála Istennek, Gyurcsány Ferenc véleménye a választók többségének szemében mára annyit se ér, mint az árokparton felejtett száraz kutyaszar. Ez látható volt az áprilisi választási eredményeken is, egy paraszthajszálon múlott, hogy nem estek ki a parlamentből. Az már csak hab a tortán, hogy a felmérések szerint a 18-25 éves korosztály 0, azaz nulla százaléka voksolna a válságkezelés és a kifizetődő telekcserék császárának (s̶z̶e̶k̶t̶á̶j̶á̶r̶a) pártjára.
Nagyszüleim kivétel nélkül magyar állampolgárok voltak, amiről sohasem mondtak le, egyszerűen elvették tőlük. Így nem örökölhettem meg azt többek között én sem. Ők sohasem költöztek el még a lakóhelyük környékről sem, a határok viszont átléptek a fejük felett. Több alkalommal is. Így eshetett meg, hogy dédanyám úgy lett igazi állampolgárság-halmozó, hogy egy tapodtat nem mozdult szülőfalujából, Ipolyviskről. Volt osztrák-magyar, csehszlovák, magyar, s végül szlovák állampolgár is. Állampolgárság ide vagy oda, mindvégig megmaradt magyarnak.
Tisztában vagyok vele, hogy elenyésző kisebbség az, aki adózáshoz, állandó lakhelyhez meg állampolgársághoz köti a magyarságot. De valahol mégis zavar ez az egész. Miért kell nekünk még ma is bizonygatnunk, hogy magyarok vagyunk, holott egy évszázad alatt már bizonyítottunk e téren eleget. Nem ad elég bizonyosságot az, hogy Trianon, a lakosságcserék, a kitelepítések, a reszlovakizáció, a második világháborút követő jogfosztottság ellenére még mindig itt vagyunk, megőrizve magyarságunkat?
Ami a legjobban zavar, hogy ez megint csak magyar népbetegség, hisz más nemzeteknél ez elképzelhetetlen. Egy szlovák soha nem szerbezné le egy bácskai nemzettársát, s nem kérdőjelezné meg nemzeti hovatartozását. Mindezek ellenére tesszük a dolgunk tovább, az örökös fanyalgások és hitetlenkedések közepette is tudjuk, kik vagyunk és hová tartozunk. Ezen változtatni nem tudnak, írja Kapusnik Csaba a Kórképen itt.
The post Aki felvidéki nem magyar? appeared first on Magyar Tudat Nemzeti Hírportál.
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
