Életének 92. évében, szeptember 26-án Jelenits István piarista szerzetes visszaadta lelkét Teremtőjének. Az alábbiakban Kuzmányi István főszerkesztő nekrológját adjuk közre.
Jelenits István
Neve összeforrt azzal a megjelöléssel, ami keveseket illet meg: Tanár úr. Nemcsak azért kapta, mert katedrán állt, tanított és nevelt, hanem mert élete amolyan nemzeti minimum vagy inkább maximum volt, s így ez a titulus, megszólítás minden vitán felül állóan hozzátartozott a személyéhez.
Főszerkesztőként Olvasóink nevében is szeretném kifejezni hálánkat és köszönetünket azért, hogy az idők tengerében az Új Ember katolikus hetilap hasábjain publikált, s köteteit is gondozhattuk. Egyik legismertebb könyve, a Betű és lélek című, amely a Szentírás szavát és Logoszát hozza közel hozzánk, még ma is a legkeresettebb kiadványaink közé tartozik.
Minden nekrológ óhatatlanul személyes is, ezért engedje meg a kedves Olvasó, hogy megosszam a Tanár úrral kapcsolatos emlékeimet. Habár iskolában sosem volt a tanárom, de már esztergomi frankás éveimben felfigyeltem az írásaira, és a Budapest Sportcsarnokban tartott karizmatikus találkozón elmondott tanúságtétele nyitotta tágra a szívemet. Attól fogva mindig ajándék volt, ha hallgathattam őt, tanulhattam tőle. Mert
Miután főszerkesztő lettem, immáron tizenkettedik éve, szolgálatomból adódóan is egyre inkább a közelből hallgathattam őt, sokszor ülhettem a lábaihoz. Beszélgetések során át tapasztaltam, hogy sosem olyan iránymutatást adott, ami kényszerít, de bölcsessége, példamutatása olyan utat mutatott, amely kötelez. Ady Endre halálának századik évfordulójára emlékezve készült vele egy interjú, s a Fölszállott a páva című versben szereplő vármegyeháza hollétének latolgatása során megkérdeztem tőle, mire vágyik még az életben. Egyből jött a válasz, először a csillogó szemek beszédével, majd kisvártatva szavakkal is: szeretne még egyszer, utoljára eljutni a szülőhelyére, Berettyóújfaluba és fiatalságának meghatározó városába, Nagyváradra. Nagyváradi lévén nem kellett kétszer kérnie. 2019-et írtunk. Nem telt bele fél év, és már együtt utazhattunk élete kitüntetett helyszíneire.
Berettyóújfalut nem ismertem, korábban csak átutaztam rajta. Amikor odaértünk, hosszan kerestük az egykori tisztviselőtelep házait, már-már feladtuk, amikor rájuk találtunk. Alig parkoltam le a ház közelében, Tanár úr máris kipattant az autóból, szinte repült, meg sem állt a kapuig. Mire odaértem, már rég becsengetett, gyermeki izgalommal, természetes egyszerűséggel elegyedett szóba a kaput nyitóval, s ugyanígy kért bebocsátást egykori szülőházába, amely ma kulturális műhelynek ad otthont. A késő délután hazaigyekvő munkatársak, habár korábban nem ismerték Jelenits Istvánt, az első perctől meg voltak illetődve attól, amit tapasztaltak. Ugyanezek a jelenetek ismétlődtek meg Nagyváradon is, a lakóházuknál, az általános iskolánál és az egykori premontrei gimnáziumnál. A Tanár úr már akkor is közel járt a kilencvenedik évéhez, ám ahogy közeledtünk egy-egy helyszínhez, nemcsak emlékeinek áradása gyorsult fel hirtelen, hanem a léptei is. A környezetemben élők általában azt mondják, nehéz tartani velem a lépést az utcán, de Jelenits tanár úr útitársaként akkor úgy éreztem, lemaradok mellette, mögötte. Szárnyaló lelkét követte a teste, s ha versenyeztünk volna gyaloglásban, biztosan ő nyer.
Kép a nagyváradi közös iskolánk előtt (2019)
A legmegérintőbb mégis az volt, amikor az egykori lakásuknak helyet adó társasház kapujában állva ismét megnyomta a csengőt. Mondtam neki, hogy éppen munkaidő van, talán senki nincs itthon, s azt kérdeztem, mi van, ha egy mogorva magyar, vagy, uram bocsá’, román család lakik itt…
Egy román családfő állt előttünk, értetlenül nézett végig rajtunk. Modorosan szabadkozni próbáltam és engedélyt kérni, de a Tanár úr már el is kezdte mesélni élményeit a szomszédban játszó egykori zsidó gyermekről meg a másik házban lakó román fiúról, aki a barátja volt… S egy szempillantás múlva ott álltunk egykori otthona szobájában, ahol a házigazda, aki egy perccel korábban még bizalmatlanul nyitott ajtót, csak úgy itta a Tanár úr szavait… Azóta is élénken él bennem ez a nagyváradi látogatás, és egyetlen válaszom van a történtekre: a gyermeki tisztaság, őszinteség. A Tanár úr annyira öncél, önérdek és önzés nélküli ember volt, hogy – az infantilizmus vagy a szenilitás gyermeki jegyeit messze elkerülve – annak a gyermeknek a mintaképe, akit Jézus állít elénk az evangéliumban. Ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek…
Vele kapcsolatos másik élményem az interjúk készítésekor vált meghatározóvá. Akár csak messziről figyeltem a kollégáim munkáját, akár jómagam beszélgettem Jelenits Istvánnal, sosem volt könnyű kenyér. Bármennyire irodalmi volt is a téma, a Tanár úr mindig kért pár hónap türelmet, hogy felkészülhessen rá. Mi sokszor megmosolyogtuk magunkban: ugyan, erre nem is kellene készülnie az irodalom tudorának… De ő hajthatatlan volt. Az interjúra aztán mindig egy nagy halom könyvvel érkezett, és mindig tudta, melyik kötetet mikor és hol kell kinyitnia. Egy alkalommal bevitt a szobájába, mert választ keresett egy részletkérdésre, amit a legtöbben egyszerűen csak átugranánk, s a könyv, ami a feleletet megadhatta volna, nem volt vele. Amikor beléptünk az otthonába, és megláttam a rendezetlennek látszó, hatalmas könyverdőt, megijedtem: hogy fogja itt megtalálni, amit keres? De a Tanár úr csak nézett egyet jobbra, majd pedig balra, aztán egy nagy halom aljáról kihúzta a könyvet, fölütötte, és már meg is volt a válasz. Általában az elkészült interjú szövegének átnézése is több órát vett igénybe nála. Nem sajnálta az időt, hogy mindent alaposan átolvasson, és hosszú csendeket tartva, akár mondatról mondatra újra átgondolja a szavait.
Ma, amikor mindenről van véleményünk, nekünk is jó tenne, ha megállnánk, amikor kérdeznek, és mi is felelősséggel felkészülnénk, átgondolnánk a mondanivalónkat, még a szakterületünk kérdéseit illetően is. Így talán Tanár úr nyomdokaiba léphetnénk…
Főszerkesztői utam elején megkérdeztem Jelenits Istvánt, mi a katolikus újságírás lényege. Ő szokása szerint hosszan elgondolkozott, majd ennyit mondott: normálisnak lenni. Tovább kérdeztem: jó, jó, de mégis mit kell tenni? A válasz csak ennyi volt: maradj meg normálisnak. Utolsó interjúját a 90. születésnapjához közeledve adta, sokszor elcsukló hangon. Amikor katolikus voltunk mibenlétéről kérdeztem, ismét örök érvényűt mondott: „soha ne mondjunk le a másik emberről, hogy ne perlekedésben, hanem reményben éljünk, hogy nyitva tartsuk azokat az utakat, amelyek a másik emberhez vezetnek. Ne legyünk szűk látókörűek, és habár a felgyorsult világ mintha az elszemélytelenedés felé vinne, vigyázzunk a lelkünkre és a másik emberre”.
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
