Ajándék a trójaiaknak? Mellár Dávid2026. 07. 24., p – 15:55
A brit Christopher Nolan filmeposza, az Odüsszeia nem szolgamódon követi Homérosz azonos című eposzát: Matt Damon főszereplésével a huszonnégy énekből csupán a számára lényegeseket dolgozza fel. Nem mindig jól vagy indokoltan, ám következetesen annak érdekében, hogy látványos és elgondolkodtató történetet alkosson. Méghozzá olyat, amely végül egyetlen felismeréshez vezet: nekünk befellegzett – éppúgy, mint az akhájok által elpusztított Trójának.
Minden és mindenki folyamatos harcot vív a figyelmünkért: a világ minden pontjáról lavinaszerűen zúdulnak ránk a hírek. Minden rendkívüli, minden sürgős, minden drámai, tehát azonnali figyelmet követel. Nem lett-e több a figyelemfelkeltő – becsapós – szalagcím, mint kellene? Nem okoz-e pánikot kikeresni azt az egy filmet az öt-hat streamingszolgáltató labirintusnak érződő gyűjteményéből, amelyet úgysem nézünk végig? Nem luxus-e moziba menni, ha közben csak eszünk-iszunk, majd amint véget ér a rágás és a szürcsölés, a mellettünk ülőnek kezdünk súgdolózni, vagy a telefonunk képernyőjét bámuljuk? És mi a helyzet a feneketlen mélységű közösségi platformokkal, amelyek a modern lótuszevés eszközeiként rabul ejtettek bennünket (hiszen eleve bizonytalanná váltunk)? Nem ezekben kellene keresnünk a magyarázatot arra is, hogy miért váltak felszínessé az emberi kapcsolataink, miért lett a félreértés vagy a meg nem értés a kommunikáció alapjává, miért nem sikerülnek a randijaink, és miért adjuk fel a párkapcsolatainkat? Mindezekből pedig az is következik, hogy érdeklődésünk, koncentrációnk és figyelmünk már nem a régi: a ránk zúduló ingerek kognitív kapacitásunkat is próbára teszik.
Nem önmagában fricska a kétszeres Oscar-díjas brit Christopher Nolan részéről, hogy egy ilyen helyzetben előveszi egy vak vándorénekes, Homérosz nagyjából 2700 éves – feltehetően a Kr. e. 8. század végén vagy a Kr. e. 7. század elején keletkezett – eposzát, az Odüsszeiát? Évekig bújja a brit–amerikai klasszika-filológus Emily Wilson 2017-es angol nyelvű újrafordítását, amely megőrizte az eredeti görög szöveg sorainak számát, de angol jambikus pentameterrel adta vissza a daktilikus hexameter ritmusát, majd saját maga ír belőle forgatókönyvet. (Igaz, Wilsonnál nem hangzik el olyan anakronisztikus modern káromkodás, mint a fuck off, amely Nolan filmjében háromszor is hallható…) Az sem előzmény nélküli, hogy ezúttal nem több másik forgatókönyvíróval – köztük például a testvérével, Jonathan Nolannel – dolgozik együtt: elég az egyik legismertebb, a popkultúra részévé vált 2010-es filmjére, az Eredetre gondolni, amelyet szintén egyedül jegyzett. Mindez azonban hová fut ki? Annyira bátor és becsvágyó, annyira tisztában van a saját képességeivel, és annyi pénzt tud összegereblyézni, amennyit csak akar (tizennégy filmje közül ez a legdrágább, 250 millió dolláros költségvetéssel), hogy a világirodalom egyik legfontosabb történetét viszi filmre. Pontosabban annak azokat a részeit emeli be, amelyek a saját mondanivalóját szolgálják.
„Nem jövök egyhamar. Ha egyáltalán hazatérek” – mondja a címszereplő ithakai király (az Oscar-díjas Matt Damon) feleségének, Penélopénak (a szintén Oscar-díjas Anne Hathaway, aki azért is hiteles, mert smink nélkül vagy alig sminkelve látható). A Jón-tenger kellős közepén álló fellegvárban hangzik el ez a mondat, mielőtt – Homéroszhoz híven, látványos vonakodással – útra kelne, hogy Trója ellen hadba szálljon, és a spártai király, Meneláosz (Jon Bernthal) visszaszerezhesse a trójai Parisz herceg által elrabolt Szép Helenát (akit az Oscar-díjas, kenyai–mexikói származásúként ébenfekete Lupita Nyong’o alakít, az arcán egy feltűnő vágás forradásával). Mindez azonban csak egy flashback, Nolan ugyanis megtartja Homérosz dramaturgiai ívét. Nem lineárisan meséli el az Odüsszeiát, hanem a trójai faló történetével indít: egy ithakai bárd énekével és a tengernél hagyott lószobor megmutatásával. A hét perc híján háromórás játékidő második felében ehhez tér vissza, ezzel keretezi a történetet, amely végül Odüsszeusz és Penélopé békés – bár üzenetében nem teljesen egyértelmű – újraegyesülésével zárul.
Nolan az előző filmjében, a hét Oscar-díjjal jutalmazott Oppenheimerben arra kereste a választ, mivé lett az emberiség, milyen a modern ember, amely már képes elpusztítani a teljes világot. Beszédes annak a Kai Bird és Martin J. Sherwin által jegyzett életrajznak a címe, amelyet feldolgozott: Amerikai Prométheusz – J. Robert Oppenheimer diadala és tragédiája. Az amerikai elméleti fizikus éppolyan mitológiai hős modern köntösben, mint az antik titán, Prométheusz; utóbbi a sötétségben és tudatlanságban élő embernek adta a tüzet, vagyis elhozta a civilizációt, előbbi pedig megalkotta azt a szuperfegyvert, amellyel minden elpusztítható – a civilizáció is. És hát nem hübrisz-e a Manhattan-terv tudósainak tévhite, hogy kutatásuk az emberiség érdekeit szolgálja?
A Nolan-féle Odüsszeia legmélyebb rétegeiben ennek a 2023-as történetnek a meghosszabbítása, két-három ezer évvel korábbra datált ikerpárja. Odüsszeusz tíz évre hadba megy Trója ellen, hazatérése – bolyongása – pedig újabb tíz évet vesz el az életéből. Hiába indul útnak több hajóval (a filmben talán csak hármat látunk, Homérosznál tizenkettő hagyja el Ithakát) és nagy sereggel, végül egyedül tér haza. Nolan pedig pontosan tudja, miért: Odüsszeusz a tudatos ember. Sőt, az erényes ember. A felelősségteljes vezető, a jó katona, a hűséges férj, a szerető apa és a megbízható barát egyszerre. Minden azzá válik benne, amivé az ember válhatna, ha igyekezne. Még isteni segítségre sincs igazán szüksége: Pallasz Athéné (Zendaya) iránymutatása inkább látomás, saját mardosó lelkiismeretének kivetülése, Kirké (Samantha Morton) inkább boszorkány, mint istennő, Kalüpszó (egy újabb Oscar-díjas, Charlize Theron halvány alakításában) pedig nimfaként hiába alsóbbrendű istenség, mégis olyan, mintha a Mad Maxből csöppent volna egy kopár szigetre, amely messze esik az eredeti Ogügiájától.
Homérosz Odüsszeiája a lélektani regények prototípusa: a főhős csak úgy térhet haza, ha egyfajta traumafeldolgozásként újra és újra elmondja a történetét, megsemmisíti korábbi önmagát, leveti a sérthetetlen hadvezér jelmezét, hogy végül puszta, esendő emberként térhessen vissza felesége oldalára. Számára nem a fizikai utazás, hanem a lelki táj bebarangolása a fontos – éppúgy, mint csaknem minden hasonló tematikájú, Homérosz óta született jelentős alkotásban. Ráadásul Odüsszeusz az első irodalmi hős, aki egy ponton átveszi a szót, és saját maga meséli el a történetét; mindezt egy olyan antik műben teszi, amely komplex szerkezete, megbontott időrendje és önironikus csavarjai miatt ma akár posztmodernnek is hathat.
Nolan Odüsszeiája ezzel szemben társadalomkritika: a háború értelmetlenségét első kézből felismerő ember szomorújátéka, olyasvalakié, aki pontosan tudja, hogy bár ideig-óráig tartó látszatgyőzelmet aratott, valójában megágyazott a világ pusztulásának. Damon Odüsszeusza ugyanis úgy megy háborúba, hogy oda nem kívánkozik, belátja a harc értelmetlenségét, sőt átlát a mitológiai blablán is: szerinte Trója ostromának valódi oka nem Heléna elrablása, hanem a tengeri kereskedelmi útvonalak megszerzése. Bár ő találja ki azt a „szuperfegyvert”, amellyel bevehető a bevehetetlen erőd, ehhez csaláshoz és megtévesztéshez kell folyamodnia. És mindezzel mit ér el? Hősként zengik majd a nevét a bárdok, emléke fennmarad (több mint kétezer évvel később is róla írok), ő azonban már akkor tudja: a bronzkori, átvitt értelemben pedig a sokáig diadalmenetben haladó nyugati civilizáció elpusztítójává lesz.
„Ajándék a trójaiaknak” – mondja a Vergilius Aeneiséből kölcsönzött Szinón a faló előtt az Ida hegy lábától érkező lovasoknak, mielőtt kilehelné a lelkét. (Az eredeti eposzból hiányzó alak különállóságát találóan jeleníti meg a transznemű Elliot Page; külön pikantériája a szereposztásnak, hogy az amerikai jobboldal még a bemutató előtt azon háborgott, Page játssza Akhilleuszt – holott a filmben Akhilleusz meg sem jelenik.) A trójaiak bizalmatlanok, mégis hisznek neki: beviszik a hatalmas szobrot a városba, amelyből kiugorva az akháj harcosok lemészárolják a védők jelentős részét (Hoyte van Hoytema képe és Ludwig Göransson zenéje itt is tökéletes összhangba kerül), majd beengedik a kint várakozó sereget, hogy az végképp elpusztítsa Tróját.
A faló nem ajándék a trójaiaknak – éppen ellenkezőleg. Ahogy a jelenlegi világunkban sem ajándék minden vívmány, lelemény vagy kényelmi megoldás. Csomagoljuk csak ki őket, olvassuk el a használati útmutató apró betűs részét, és könnyen lehet, hogy ugyanarra a felismerésre jutunk: ez a mi végünk is. Legalábbis ezt üzeni Nolan – még akkor is, ha nem teszi egyértelművé, pontosan melyik álcázott ajándékot nem szabadna behúznunk a saját trójai kapujainkon.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
