(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Magyarországot temetni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.
Merániai János esztergomi érsek híres kétértelmű mondatát parafrazálom most, amikor szembesülök azzal a letargiával, amelyet az alapítványi kiszervezésekkel kapcsolatos, történelmi fideszes parlamenti döntés váltott ki sokakból. Belőlem is, ezt nem akarom elviccelni, mégis nem véletlenül kezdtem egy sok-sok száz éves történelmi metaforával. Sok mindent átélt már édes nemzetünk itt a Kárpát-medencében, nem a NER lesz az, ami kifog rajtunk.
A Gertrúd ellen összeesküvők is elég hasonlót érezhettek, mint mi most a NER-rel szemben, a különbség csak annyi, hogy Gertrúd még csak magyar sem volt. Mégis egy pillanatra nézzünk rá, mi volt Gertrúd fő bűne! Az, hogy miközben a jóságos és bölcs Árpád-házi királyunk épp Halicsban hadakozott, a királyné az ország legfontosabb pozícióiba rokonait ültette. Hm. Ismerős jelenség. Rokonait, akik mellesleg idegenek voltak, németek. A nemzet történetét kutató középkorászaink a magyar nemzettudat születését éppen erre az időre teszik. A születését tehát, nem a megszűntét.
Az „idegenekkel” szembeni ellenszenv azonban nem a kormánykritikus értelmiség érveléseiben jelenik meg, hanem éppen ezeknek a furcsa, „A közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról” valamint „A Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatóságáról” szóló törvényeknek az indoklásában a kormánypárt részéről. Hubay György fideszes parlamenti képviselő (akiről eddig nem hallottam, de ezek szerint ő is bősz gombot nyomogató tagja a 133 bátor embernek) a Facebook-oldalán összegezte, miért is csonkították meg a magyar államot, annak ezermilliárdnyi vagyonát fideszes alapítványokba szervezve kedden: „Ma nagy nemzetstratégiai kérdésekben döntöttünk a parlamentben. Sok esetben a Fidesz–KDNP kormány által visszaszerzett nemzeti vagyon egy részét alapítványi gazdálkodásba adtuk, hogy már soha ne lehessen idegeneké.”
Ha már történelmi párhuzamok, és arra akarok rámutatni, hogy egymást idegenezzük itt, hadd idézzek az István, a királyból is: „Egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet itt a nép”, dühöng Sarolt. Másutt Koppány így kiált: „Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország. Pogánynak tartanak, mert szembe szállok a hódítókkal, pogány itt mindenki, ha velem van, és nem Istvánnal”. Persze ezek az idézetek nem vezetnek vissza minket a Szent István-i időkbe, bár azok közé a díszletek közé írták szerzőik, a szöveg mégis csak a XX. század második felében született. A rendszerváltás hajnalán. Azt a hangulatot fogalmazza meg, amiben a harmadik Magyar Köztársaság létrejött, és amiben ma is élünk.
A fideszes hatalmat választási vereségre is bebiztosító mélyállamépítésre Gertrúd tevékenységénél van valamivel közelebbi történelmi párhuzam is, amely szintén a rendszerváltáshoz vezet bennünket. Jakab András alkotmányjogász, a konzervatív tudósokat tömörítő Eötvös Csoport egyik szervezője a Válasz Online-nak adott fájóan őszinte, mégsem búskomor interjút, amiben jogilag elemezte a kormány történelmi (gaz)tettét. Jakab nemcsak párhuzamot talált a rendszerváltás időszakából, hanem pontos előképet is, hiszen a pártállam megdőltekor az MSZMP állampárti vagyonának egy részét kft-kbe kezdte kiszervezni. Ezen kísérletek közül némelyiket ugyan meghiúsította a bíróság, de nem mindegyiket. Ahogy nem hiúsított meg számtalan olyan privatizálást sem, amelyeken az állam aránytalanul keveset keresett, miközben a pénzzé tett vállalatok rendre azon elit kezébe kerültek, amelyek korábban a magántulajdont tagadó politika hatalmát segítette.
És hol van azóta az utódpárt? Az MSZP ugyan 1994-ben visszakerült a hatalomba, ráadásul (SZDSZ-es segítséggel) kétharmaddal, ők azonban messze nem éltek azzal úgy (lényegében sehogy) vissza, mint ahogy Orbán saját parlamenti többségével. Azóta pedig a megszűnés határára sodródtak.
Pedig az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások idején rettegtek attól, hogy csak névben szűnik meg az állampárt hatalma. Attól tartottak, hogy a hatalmas tagsággal, infrastruktúrával, ismertséggel, médiafölénnyel rendelkező MSZP a szabad választáson megreggelizi a botladozó, kormányzási rutinnal nem rendelkező, tehát „alkalmatlan” ellenzéki pártokat.
Nem így történt. Az MSZP-nek kapaszkodnia kellett azért is, hogy az első szabadon választott parlamentbe bekerüljön, egyéni mandátumot pedig csak egyetlen képviselője szerzett, Szűrös Mátyás, aki kikiáltotta a köztársaságot.
Egy olyan langymeleg hibrid rezsimben, mint a miénk, a hatalom füstje nagyobb, mint a lángja. A kormányzó párt (bár itt inkább személyi, és nem párturalomról beszélünk) hatalma sokkal inkább fakad a túlhatalom illúziójából, a kikezdhetetlenségébe vetett hitből, mint a törvények szabta keretekből. Természetesen a törvényi, az infrastrukturális és az anyagi környezet sem kiegyensúlyozott az ellenzék és a kormányerő között, de Orbán Viktor mozgásterét döntően mégsem ezek, hanem mi határozzuk meg. Hogy mennyit engedünk neki mi, polgárok.
A Bánk bán-i mintát Gertrúd kivégzésével nem kívánom, hogy kövessük, de mégis tartsuk észben, hol vannak azok, akik valaha megszállták országunkat. Hol vannak a tatárok, hol az Oszmán Birodalom, hol vannak a Habsburgok, hol van a nagy, megdönthetetlennek és öröknek hitt Szovjetunió, hol van a hatalmát átmenteni igyekvő MSZMP? Ott, ahová hamarosan Orbán Viktor sekélyes rendszere is kerül nem sokára, a történelem szemétdombján.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
