Ahol megállt az idő – Sipka László magángyűjteménye

Ahol megállt az idő –  Sipka László magángyűjteménye

Különös csodabogár él Fülek és Fülekpüspöki határában. Sipka László háza közvetlenül a két település választóvonalán épült, otthonának sajátos kisugárzása magával ragadja az odalátogatót.

Laci bácsi mosolyogva, szeretettel fogad. A kapun túl gyümölcsfák terebélyesednek, melyek elrejtik a kíváncsiskodók szeme elől azt, amiért én is érkezem. Néhány lépéssel beljebb aztán előbukkannak Laci bácsi kincsei, s ő rögtön mesélni kezd. Szavaiból tudás és szeretet árad gyűjteménye iránt, azonnal egyértelművé válik, hogy ez az élete. Ezt ő is többször megerősíti, de mindig hozzáteszi, hogy elősorban unokáinak és az őt meglátogató gyerekeknek szeretne velük örömet okozni.

Az egyik fából készült pavilon alatt a traktorokat mutatja, melyek gyűjteménye büszkeségei. Kollekciója megalapozását egy Zetor diesel 3011-el kezdte, ezt követte a többi jármű. A mellette lévő, szintén Zetor gyártmányú, két hengeres, 25 lóerős traktor. Az egyikkel szántani lehetett, a másikkal pedig vontatni. Mindkettőt súlyra vette, és ő maga hozta működőképes állapotba. De már nem jár ki velük a földekre – mondja – mert nem szeretné összesározni őket, csak a gyerekek kedvéért indítja be, hogy lássák a működésüket.

Az igazán becses darabokat azonban lakat alatt őrzi. Bár minden jármű kedves számára, egy mégis kiemelkedik a többi közül, amivel egykor a napi betevőt kereste.

– A kassai gépipari szakközépiskola gépészeti szakán érettségiztem. Aktív pályafutásom a Kovosmalt vállalat műszaki osztályán konstruktőrként kezdődött. Majd 1990-ben a rendszerváltás után megváltozott a munkaköröm. A fémmegmunkáló műhelyben műszaki vezetőként dolgoztam egészen nyugdíjazásomig. De olyan kevés volt a fizetésem, hogy valami mellékkereset után kellett néznem, hisz el kellett tartani a családot. Ezért 20-25 évig én szántottam a környék földjeit – emlékezik vissza. A polcok szerszámoktól roskadoznak, s bár a laikus szemének talán káosznak tűnhet, Laci bácsi mégis rendezettséget talál ebben a kavalkádban is.

Szintén az udvaron kaptak helyet az egykori paraszti tárgyak. Különféle vetőgépek, kaszálógép, cséplőgép – gyerekkorában a szülei még ezekkel dolgoztak a szövetkezetben. Érdekességként említ egy amerikai gyártmányú aratógépet, amit még ló vontatott. Ezzel akkoriban a gabonát sorolták, amit az asszonyok aztán kévébe raktak. Majd a kévék cséplőgépbe kerültek, elől jött ki a szalma, hátul pedig zsákolták a kész szemet. Annyi tárgy sorakozik az udvaron, hogy szinte lehetetlen mindet bemutatni. A ház hátsó részébe lépve azonban ismét érdekességre bukkanok. Laci bácsi ide gyűjtötte össze a len- és kenderfeldolgozáshoz szükséges eszközöket.

– A szomszédos Béna felé haladva, a közeli mezőn volt egykor a kenderáztató. A feldolgozás első lépése az aratás volt, ezt követte az áztatás, a szárítás, majd tilolóval összetörték a lent vagy a kendert. Ezután a gerebennel kifésülték, ebből lett a kóc. Ezt feltették a talpas guzsalyra, az asszonyok nyálazták, majd rápederték az orsóra. Ebből fonál vagy cérna lett, amit egy csövecskére tekertek, a csövecskét beletették a csónakba, és amikor a szövőszék már fel volt vetve, akkor a csónakot húzták jobbra-balra. Így készült a szőttes.

Hírdetés

Laci bácsi azt mondja, a legtöbb tárgyat azért gyűjtötte, hogy az őt meglátogató nyugdíjas barátok nosztalgiázhassanak, a gyerekek pedig lássák, mivel dolgoztak egykor a nagyszüleik.

– Gyakran jönnek hozzám alapiskolás csoportok. Nekik a gépeket működés közben is be tudom mutatni. Mindig nagyon élvezik, ahogy zúg a traktor, pöfékel a füstje. A kovácsmesterséget Popovics Miklós barátommal szemléltetjük, ugyanis régen Fülekpüspökiben kovácsműhely is működött. Ahogy megszűnt, az utolsó kovácsüllőt nekem ajándékozták. Manapság szerszámokat javítok vele.

Végül megérkezünk a gyűjtemény legfőbb és utolsó állomásához. Ahogy Laci bácsi befelé invitál, a szeme egyre inkább csillogni kezd. Az ajtón egy magyar címer díszeleg: „Királyért és hazáért!” – ez áll rajta. Azt mondja, sokan kérték már tőle, de nem adja senkinek. A konyhába érve egy kávéskészlet előtt állok meg.

– A várgedei Szabó László grófé volt. A nagyszüleim nála szolgáltak. Majd’45-ben, amikor jöttek az oroszok, a grófék Várgedéről Nyugatra menekültek, és a nagyszüleimnek ajándékozták ezt a kávéskészletet.

Majd a nappaliba lépek, ahol a kollekció legbecsesebb darabjai találhatók, az órák. A falon, a polcokon, az asztalon, a földön, dobozokban, mindenütt.

– Az órákkal kezdődött minden. A hozzájuk kötődő vonzalom már gyermekkoromban kialakult az apai nagymamámnak köszönhetően, aki, mivel szegények voltunk, játék helyett ócska órákat hozott ajándékba. Eleinte szétszedtem, nézegettem, tanulmányoztam a szerkezetüket. Serdülőként pedig javítottam és gyűjtöttem is őket. A javításért cserébe pedig nem anyagi juttatást, hanem már nem használt órákat kértem, így mennyiségük évről évre nőtt. Az unokámmal egyszer próbáltuk megszámolni őket, de már az elején feladtuk, hisz sosem érnénk a végére.

Laci bácsi többszáz darabos gyűjteményét karórák, zsebórák, ébresztőórák, faliórák és állóórák alkotják. A zseb-órák némelyike több mint 100 éves és speciális kulccsal hátulról kell felhúzni őket. A kandallóórák érdekessége, hogy ütik a fél és az egész órát. Az egyik angol gyártmányú a westminsteri apátság harangjátékát játssza.

Egy másik, svéd gyártmányú falióra Hulita Vilmos, a füleki zománcgyár egykori igazgatójának idejéből való. Ez irányította a gyár szirénáját. Reggel 6 órakor ébresztette a munkásokat, délután 14 órakor pedig búcsúztatta őket. A shwarzwaldi, vagyis fekete erdei órákat svájci parasztok készítették. Ezek a legolcsóbb és   legegyszerűbb órák, súlymeghajtásúak és fából van a csapágylemezük. A fali-órákról elmondja, hogy lehetnek rúgós vagy súlyos meghajtásúak. Az állóórákat pedig súly hajtja.

Laci bácsi mindennapjait nyugdíjasként a szerelés tölti ki. Tavasztól őszig traktorjavítással foglalkozik, s mihelyt beköszönt a tél, áttér az órákra. A többszáz vekker legtöbbjén megállt az idő, ahogyan Laci bácsi otthonában is, de ő ezt így szereti. Mint mondja, annyi nyugdíjat kap, hogy éhen nem hal, munkát pedig talál magának, amíg bírja szusszal. Közben felcsendül a westminsteri apátság harangjátéka, elszaladt az idő, ezért búcsút veszek, de megígérteti velem, hogy még visszatérek. 


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »