Ágyúcső meredt az olvasókra a Könyvfesztiválon Juhász Katalin2025. 10. 06., h – 14:40
Hogyan baltázzuk el egy fontos könyves esemény hangulatát rosszul megválasztott helyszínnel? Erre szolgál megszívlelendő példaként az október 2-5. között lezajlott 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelyet idén először (és remélhetőleg utoljára) a Bálnában tartottak.
Nem hibáztatom a szervezőket (a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése), hiszen kész helyzet elé lettek állítva: menniük kellett a jól bevált Millenárisról, és gyakorlatilag két lehetőség közül választhattak. A Bálna, ez a kezdetektől fogva „elátkozott“ helyszín, vagy a kőbányai Hungexpo. Utóbbit gyorsan – talán túlságosan is gyorsan – kizárták, a Duna-parti komplexum mellett döntöttek, amely kívülről ugyan impozáns, belül viszont leginkább egy elfuserált pláza benyomását kelti.
Jelenleg itt működik a Honvédelmi Központ a toborzó irodával, és ide száműzték a várból a Hadtörténeti Múzeumot.
Félreértés ne essék: szükség van egy fegyvereket és hadászati eszközöket bemutató kiállítóhelyre minden fővárosban. A Bálna tárlatai azonban szerintem inkább propaganda-célokat szolgálnak. Azt sugallják, hogy a katonai pálya nagyon menő. A könykiadóknak, íróknak, olvasóknak viszont semmi közük mindehhez, vagyis számukra kissé nyomasztó ez a körítés. Ráadásul a csöndes hétköznapokon tágasnak tűnő helyszín nem képes befogadni ekkora tömeget.
Módszeres emberkínzás
A levegőtlen, szűk folyosókon nehéz hömpölyögni, és az osztálynyi rendezvénytermekbe, a könyvbemutatókra, beszélgetésekre is jóval többen szerettünk volna bejutni, mint ahányan befértünk. Nem csak velem fordult elő háromszor-négyszer is, hogy mire átküzdöttem magam a szürreális csarnok egyik feléből a másikba, a másikra, a terem már megtelt, és nem engedtek be.
További sokkhatások
Az autóval érkezők váratlan parkolási problémákkal szembesültek, sokan fél órán át köröztek, mire feladták, és egy távolabbi parkolóból villamasoztak a Bálnához. Ismerek olyan írót, aki lekéste a dedikálását, és olyat is, aki fél órával később ért oda az általa vezetett pódiumbeszélgetésre a parkolási mizéria miatt. De vizsgáljuk meg azon olvasók és írók lelki állapotát is, akikre érkezéskor egy kiállított tank ágyúcsöve meredt. És odabent sem enyhült a feszültség. Ezt részben nyilván a jelenlegi háborús helyzet is indukálta.
A kiállítók standjait és a rendezvénytermeket tartalmazó térkép is nehezen megfejthetőnek bizonyult, és ezzel sem voltam egyedül: az infópontnál folyamatos sorok álltak, legalább akkorák, mint a (női) mosdóknál, vagyis tizenöt percesek.
A csarnok ablakai nem nyithatók, és bár állítólag volt légkondi, ezt nem igazán észleltem.
Száz szónak is egy a vége: mininimum kétóránként ki kellett menekülnöm pár percre friss levegőt szívni, mert folyamatosan úgy éreztem, megfulladok.
De hagyjuk a háborgást, elvégre a könyves standoknál örülnek a tömegnek. Ez a rendezvény minden évben bizonyítja, hogy vannak még olvasók, sőt, könyvmolyok is, akik akár több száz kilométert is hajlandóak utazni a Könyvfesztiválra. Televásorolják a szatyraikat, kihasználják a 20-25 százalékos árengedményeket, sorban állnak dedikációért kedvenc íróik asztalánál, élvezik a programokat. Enni-inni ugyan nincs hol, hiszen az épületben működő bisztrók árait a Duna-parton sétálgató külföldi turisták pénztárcáihoz igazították, és leülni sem tudnak, hogy megpihenjenek könyvvadászat közben. De annyi baj legyen – az eltökélt olvasó sokat kibír.
Díszvendégekről röviden
Minden évben van egy ország, amelynek kortárs irodalma fókuszba kerül a rendezvényen, és egy külföldi író, aki megkapja a Budapest Nagydíjat, és portrébeszélgetést, dedikálásokat szerveznek neki.
Az esemény idei díszvendég országa Románia, díszvendége pedig a magyar nyelvterületen elsősorban a Semmi című regény szerzőjeként ismert dán írónő, Janne Teller volt. Kezdjük vele, hiszen sokmindent megtudtunk róla a Bombera Krisztina által vezetett beszélgetésen, amelyet – nem véletlenül – a pazar Budapest Music Centerben (BMC) tartottak.
Az 1964-ben Koppenhágában született Janne Teller eredetileg közgazdaságtant és jogot tanult, majd az ENSZ és az EU szolgálatában volt gazdasági és politikai tanácsadó többek között olyan veszélyeztetett térségekben, mint Tanzánia, Mozambik vagy Banglades. 1995-től kizárólag az irodalomnak szenteli magát. Jelenleg felváltva él Koppenhágában, New Yorkban, Milánóban és Párizsban. Teller az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású írója, könyveiben súlyos és kényelmetlen morális kérdéseket feszeget, szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel, és állásfoglalásra kényszerít minket.
Legnagyobb hatású műve az idén 25 éves Semmi, amely megjelenésekor, 2000-ben Európa-szerte hatalmas port kavart.
Több országban betiltották, majd jött a váratlan fordulat: 2001-ben elnyerte a dán kulturális minisztérium Gyermekkönyv-díját, és azóta kötelező olvasmány az országban. Világszerte több mint 1,7 millió, Magyarországon pedig 40 ezer példányban kelt el, 35 nyelvre fordították le és film is készült belőle.
De új könyvvel is érkezett a díszvendég: a Könyvfesztiválon mutatta be Büszke vagy rám, Joanna? című regényét, amelyen 20 éven át dolgozott. A mű részben Teller ENSZ-missziós munkájának tapasztalataiból táplálkozik: egy dán ENSZ-diplomatát ismerhetünk meg benne, akit egy véletlen párizsi találkozás kétségbeesett kutatásra késztet: miért és hogyan halt meg a lánya, Joanna egy közel-keleti békedemonstráció során. A szerző könyveit magyarul a Scolar kiadó jelenteti meg, külön köszönet nekik ezért.
Az ismeretlen Románia
Épp itt volt az ideje, hogy Románia irodalma, könyvkiadása és kultúrája kiemelt figyelmet kapjon a „szomszédban“. Ráadásul az elmúlt évtizedekben sok olyan román író életművét jelentették meg, akiket az előző diktatúrában nem lehetett kiadni. A rendszerváltás óta a román irodalom jelentős sikereket ért el a nemzetközi porondon, a francia, angol, német, spanyol nyelvre fordított román művek fontos díjakat kaptak. A könyvfesztiválra meghívott szerzők közül többen két-három, sőt öt magyarul megjelent kötettel is büszkélkedhetnek.
Mégis az a helyzet, hogy az átlagnál tájékozottabb olvasók is csupán Mircea Cărtărescu nevét ismerik, aki évek óta szerepel az irodalmi Nobel-díjasok „várólistáján“.
A szakmabelieknek ismerősen csenghet két írónő, Gabriela Adameșteanuig és Doina Gecse-Borgovanig neve is. Velük együtt közel húsz román író, költő, valamint neves erdélyi magyar irodalmárok és fordítók mutatták be az ottani sokszínűséget Budapesten.
A Visegrádi Pódium
Ha a kíváncsiság időnként el nem szólított volna máshová, legszívesebben a V4-ek közös programhelyszínén táboroztam volna le. Ezt a helyszínt a szlovák díszvendégséget anno kitűnőre, és később még kitűnőbbre megszervező Bázis Egyesület működtette, az érintett országok kulturális intézeteivel együttműködve.
A Bázis, a pozsonyi Womanpress és a nemrég alakult, szlovák műveket magyar fordításaira specializálódó Abacus+ kiadó segítségével, minimális állami támogatással prezentálták mindazt, amit a szlovák államnak lenne dolga prezetálni ezen a fórumon.
A Bázis Egyesületet hazai magyar irodalmárok alapították, akik nem kértek a magyar kormány támogatásából, ezért kiváltak a Szlovákiai Magyar Írók Társaságából. Mára bizonyossá vált, hogy jól döntöttek, még ha nem is futja nekik logós pólókra és luxus-írótáborokra lojális mentorokkal, összelasszózott 8-10 fős mentorált-csapattal. A valódi művészet ugyanis utat tör magának, minden rezsimben, a mostaniban is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
