Fodor Réka doktornőt legújabb missziós útjáról kérdeztük. A nigériai Onitshába már évek óta hazajár: ez a 15. missziója az egyházmegyei kórház területén, ahol testvérként fogadják. 1600 beteget gyógyít és 270 ösztöndíjas diákot látogat meg egy hónap alatt. Fogadta a Hungary Helps delegációját, Azbej Tristan államtitkárt is, aki a magyar támogatással épült nővérképző egyetem átadására érkezett.
– Nagy ünnep volt Onitshában, magyar zászlókkal, törzsi táncokkal… Mi történt pontosan?
– Már több mint egy éve vártuk Azbej Tristan államtitkári látogatását, hiszen a nővérképző a Hungary Helps segítségével felépült, szeptemberben elkezdődött az első egyetemi évfolyam. Tavaly elhalasztották a látogatást, most pedig nagyon boldogok voltak, hogy végre eljött a pillanat. Itt az emberek mindig nagyon hálásak a segítségért, és ezt szeretnék kifejezni, tánccal, szeretettel, vendéglátással. Anambra államban még soha nem járt más ország államtitkára, ezért különösen fontos volt a látogatás. Onitsha, ez a 8 millió lakosú város olyan Nigériában, mintha nem lenne a térképen: periféria, a politikusok mindig Abujába vagy Lagosba mennek. Az itt élő igbó nép nagy része keresztény, katolikus, kisebbségben vannak a muszlim többségű környezetben, de ők ezt békésen viselik. Ehhez tudni kell, hogy 1960-ban mentek ki az angolok, és rá hét évre kitört a térségben a polgárháború, mert el akartak szakadni. Három év véres polgárháborúban egymillió igbó halt meg. A sikertelen függetlenedés emléke ma is él, és bármit elviselnek a béke érdekében.
A nővérképző felépülése óriási dolog. Nagy lehetőséget kaptak vele, egyetemi rangot adtunk egy intézménynek. A tudás korábban is megvolt, főiskolának számított az intézmény, de nem volt integrálva a nemzetközi oktatási rendszerbe. Az első magyarországi ösztöndíjas nővérünknél, Trinitynél szembesültünk ezzel, amikor Szegedre jött tanulni, és nem fogadták el a diplomáját. Akkor jött az ötlet: ha a Hungary Helps segítségével felépítünk egy új épületet, egy 400 fős kollégiumot, megoldódik a nemzetközi akkreditáció. Ez meg is történt, az egyházmegye tudott élni a lehetőséggel, a lehető legjobban használták fel a forrást. Onitsha legmagasabb épülete lett, nagyon híressé vált: minden államból (Nigériát 36 állam alkotja) érkeznek ide diákok, tavaly tízszeres volt a túljelentkezés, keresztények és muszlimok egyaránt tanulhatnak itt. Jó érzés, hogy a híd szerepét játszhattam ebben.
– Hogyan fejezték ki a hálájukat ezért a hatalmas ajándékért?
– Egy hete mindenki táncol. Így élik meg, hogy az Isten nem hagyta őket magukra. A kórház területén rendezett ünnepség előtt el kellett mennünk Anambra kormányzójához is, hiszen egy államtitkár látogatott ide, az nem lehetett, hogy csak a püspök és a papok fogadják. A kormányzónak Basil atya egy fantasztikusan szép, hagyományos néven mutatott be engem: Adadioramma, ami azt jelenti, egy olyan isten lánya, aki mindenkiről gondoskodik. Utána elmentünk az igwéhez – ez egy hagyományos rang, törzsi király. Keresztény és tradicionális dolgok keverednek az itt élők életében, fontos nekik a hagyomány, büszkék a törzsi kultúrára. Sokszor az igwére jobban felnéznek, mint a hivatalos politikai vezetőre. Ha van egy földvita, akkor először hozzá vagy a képviselőjéhez fordulnak.
A Borromeo-kórház területén hatalmas tömeg várt minket. Beöltöztek piros-fehér-zöldbe, az egész épületen végig magyar zászlók voltak kitűzve, kétszáz lány magyar, kétszáz pedig nigériai zászlót lengetve integetett, a diákok törzsi táncokat táncoltak. Elmentünk a Hungary Helps által támogatott árvaházba, majd a bazilikába, ahol Okeke érsek volt a házigazda. Nagy vacsorát rendeztek a bazilika előtti téren, Azbej Tristant törzsfőnökké avatták: az egész éjszakát bevilágító hold, ez lett a törzsfőnöki neve. Gyönyörű ünnepség volt, a szeminaristák itt is törzsi táncot mutattak be. Este kilenckor a bazilika tele volt emberekkel, nem tudták, hogy jövünk, csak éppen imádkoztak. Bemutattak minket, és közösen imádkoztunk a világ békéjéért, Magyarországért. Olyan volt, mint egy mese, a szeretet volt a lényege, nem pedig a politikai akció. Ilyen szépen köszönték meg a segítséget, hogy valóban hálót adunk nekik, nem csak halat.
– Micsoda bevezetés egy nehéz és hosszú misszióhoz!
– Gyönyörű volt, viszont előtte alig aludtam, mert kalandosra sikerült az utazásom. Etiópiában az átszálláskor lekéstem a gépet, az előírtnál korábban lezárták a kaput. Ott zokogtam, mert három nap múlva indult volna csak újabb gép, és nem késhettem le az államtitkári látogatást. Akkor már két napja nem aludtam, előtte 29 előadást tartottam 21 nap alatt. Végül egy reptéren dolgozó nővér megsajnált, adtak egy ágyat, rozoga volt, de legalább vízszintesben voltam, három órát tudtam pihenni. Végül megláttam a telefonomon, hogy az egyik képemen véletlenül rajta van az időpont, ami bizonyítja, hogy hamarabb lezárták a kaput, mint ahogy jelezték. Ekkor minden megoldódott: kaptam szállodai szobát, másnap mehettem két átszállással Onitshába, ahol aztán gyorsan aludnom kellett, hogy másnapra készen álljak. Az utolsó éjszaka kellett megvarrni a másnapi ruhámat. Itt szimbólumokban gondolkodnak, minden ruhának története van, és az államtitkárnak ugyanolyan anyagból készítettek ruhát.
– Milyenek a mostani missziód hétköznapjai?
– Négy hónapon át készítettük, majd terjesztettük az Afréka 3 című kötetet, amellyel megteremtettük a misszió anyagi alapját. Egy hónapig leszek itt: meg kell látogatnom az öt iskolában a 270 ösztöndíjasomat és 1600 beteget látok el, ez nyolc terepmunkanap. Ennek az előkészítése is egy hónapnyi munka, hiszen nem úgy van, hogy kirohansz a pusztába és ott majd lesz áram, mikroszkóp, meg húszfős személyzet. Nagyon sok emberre van szükség: minden alkalommal négy nővér, négy gyógyszerész, négy ember a regisztrációnál, van, aki áramforrást fejleszt… A tífusz-, a maláriaszűrést, a vérnyomásmérést már az előző nap elvégzik, a betegek ott alszanak a földön. Van, aki három napon át gyalogol, hogy odaérjen. A regisztrációt is előre végzik el a helyiek.
– Szervezetten folyik az előkészítés?
– 2017-ben kezdtük a missziót a zéróról, vak vezetett világtalant. Ez a 15. misszióm itt, elképesztően sok minden megváltozott, szervezett lett, teherautók, személyzet, papok, apácák rohangálnak miatta, építik a sátrat, kiszervezik a generátort, mikroszkópokat, teszteket, gyógyszereket, személyzetet. Évek munkája van benne, rengeteg energia. Ez egy jutalomjáték már, előtte éveken át kellett begyakorolni. Egy olimpiai úszónak sem ugyanaz az eredménye, ha éveken át lemegy minden reggel négykor edzeni, mint ha hat napot készül egy versenyre, bármilyen tehetséges is. Nagyon sok ember közös munkájának az eredménye ez. Amikor megérkezem, tartunk egy meetinget: Izunna atya, Basil atya és én, mi hozzuk a döntéseket, ez az Afréka Alapítvány operatív csoportja. Akkor már látjuk, mennyi pénzzel számolhatunk, mennyi adomány gyűlt össze. Miután elment a delegáció, azonnal munkához láttunk, mert bár előtte is minden megvolt szervezve, de hála Istennek jól ment a könyveladás, jöttek az adományok, és amennyivel több gyűlt össze, annyival többet tudtunk beletenni a misszióba. Hatalmas adakozási hullám indult el a könyv megjelenésével. Eldöntöttük, hogy nyolc helyen lesz gyógyítás.
– Minden másnap ösztöndíjas gyerekeket látogatsz meg? Miért fontos a személyes kapcsolat?
– A nővérképzőn kívül öt iskolában vannak ösztöndíjasaink, összesen 270 diák. A gyerekeknek van jelképes örökbefogadó magyar családjuk. A szponzorok és a gyerekek között valódi kapcsolat van már, ünnepek idején váltanak levelet. Nincs telefon, internet, ezért én vagyok a postás. Online is elküldhetném, de inkább magam hozom, így igazi szív a szívhez kapcsolat. A gyerekek köszönetet mondanak, leírják, mi van velük, mik szeretnének lenni, hány testvérük van…Nagyon szép gesztus, amikor odaadom a magyar szponzor levelét a kisdiáknak, ő pedig ideadja a húsvéti üdvözletét a magyar családnak. Vass Réka, orvostanhallgató önkéntesem tette rendbe ezt a programot, amit Grega (Greguss Sándor, író, Fodor Réka 2023-ban elhunyt férje – a szerk.) kezdett el, de amióta meghalt nem volt rá idő és energia. Réka felvette újra a kapcsolatot a magyar családokkal, és húsvétra kivittem a leveleiket, a gyerekek pedig írnak üzeneteket. Ez a látogatás nem a pénzről szól, hanem egy szívbéli, gyönyörű kapcsolatról. Minden intézménynek pap az igazgatója, érsek atya 600 iskolát alapított. Anna lányom 2003-ban született; Izunna atya fiatal papként akkor Awkuzuban volt plébános, és ugyanabban az évben alapított egy iskolát. Évekkel ezelőtt elvitt oda, éppen emiatt az egybeesés miatt: 6000 diák tanul itt, akikből sokan a Boko Haram áldozatai, akik igbó rokonoknál laknak délen. Harmincat támogatunk közülük. Az én jelképesen örökbe fogadott kislányom, Anaestesia is az awkuzui iskolában tanul.
– Melyek a legszebb pillanatok?
– Nagyon sok szép pillanat van mindennap. Szerdánként van a Mindszenty-imacsoport alkalma. Egyre többen csatlakoznak, már ötvenen vannak, pedig csak öt fővel indult. Nagyon aktív a csoport, az államtitkári látogatás kapcsán különösen sokat tettek. A kicsi Clara, a csoport egyik tagjának a második gyermeke, akinek szeptemberben én lettem a keresztanyja, nagyon édes, az anyukája mindig a kezembe nyomja. Reggelente pedig szokás szerint Izunna atya miséivel indul a nap, mindennap imádkoznak a misszióért, a magyarokért. Készülök a gyönyörű húsvétra, a tízezres szertartásokra, tűzszentelésre, a vasárnapi börtönlátogatásra, csodálatos élmény, ahogy le van írva minden az Afréka 3-ban.
Fotó: Fodor Réka/Facebook
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
