Barcaföldváron működött a II. világháború idején és az európai hadakozás befejezését követő közel fél éven át Románia egyik leghírhedtebb fogolytábora. A köztudatba haláltáborként bevonult lágerbe magyar és német hadifogoly katonák mellett elsősorban észak-erdélyi magyar és (részben) német ajkú civilek ezreit zsúfolták össze 1944 októberétől kezdődően. Itt válogatták ki a munkaképeseket, akiket marhavagonokba zsúfolva a Tömös völgyén keresztül a Brassó–Predeál–Ploiești–Mizil–Râmnicu Sărat útvonalon a Kárpát-kanyar megkerülésével szállítottak a szovjet ellenőrzés alatt álló foksányi átmeneti táborba, majd onnan a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba.
Előzmények
A romániai magyarság és német ajkú lakosság II. világháborús meg-, illetve elhurcolásának megértéséhez vissza kell kanyarodni a két világégés közötti bő két évtizedhez. Ebben az időszakban alakult ki mind a román közvéleményben, mind a román hatóságok körében az a másság-, ezen belül magyarságkép, amely meghatározta az 1944. őszi és utána következő történéseket. A Trianonban Romániához csatolt Erdélyben, a romániai Bánságban és a Partiumban élő magyarság, illetve német ajkú lakosság ugyanis megpróbálta mind politikai, mind kulturális, illetve gazdasági vonatkozásban megszervezni önmagát ahhoz, hogy saját, nemzetiségi alapon szerveződő pártjaik révén érdekeiket a román parlamentben minél hatékonyabban ellátni igyekvő közképviselethez, továbbá a kultúra sajátos nemzeti jellegzetességeit minél jobban érvényre juttató, illetve saját gazdasági helyzetüket minél jobban erősítő eszközökhöz jussanak. Egyszóval, az új impérium alatti létet minél könnyebbé és élhetőbbé tevő nemzeti jellegű intézményrendszer létrehozására és fejlesztésére törekedtek, ez azonban gyanakvást és ellenszenvet váltott ki nem csak a többségi román nemzetben, hanem a román hatóságokban is. Erre egy példa az Állambiztonsági Hivatal és Csendőrségi Ügyosztály egyik, 1936. július 23-i jelentése, amelyben az áll, hogy „az Országos Magyar Párt különböző szervezeteken keresztül kulturális tevékenység leple alatt erős irredenta propagandát folytat, hogy fenntartsa és beoltsa a kisebbség lelkébe a magyar revizionizmus gondolatát”.
Az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntés után fokozódott a Romániánál maradt Dél-Erdélyben élő magyarsággal szembeni ellenszenv és gyanakvás, a román hatóságok pedig – annak ellenére, hogy a Magyar Népközösség szerepvállalása csak érdekvédelmi kérdésekre korlátozódott – megkezdték a magyarok internálását. A román hatóságok ugyanis a Népközösségnek a magyar kormánnyal, az aradi és a brassói magyar külképviseletekkel fenntartott kapcsolatait irredenta és revizionista cselekedetekként értékelték, az államrend elleni szövetkezéssel, irredentizmussal és tiltott határátlépéssel vádolt magyarokat bíróság elé állították és internálták.
Hatványozottan tetézte a magyarellenes hangulatot a második bécsi döntés s vele együtt az 1940 szeptemberében Észak-Erdélybe bevonuló/visszatérő magyar honvédség néhány kisebb alakulatának a szilágysági Ippen és Ördögkúton elkövetett románellenes tömeggyilkossága. 1944 őszén a Maniu-gárdák néven hírhedtté vált fegyveres román szabadcsapatok brassói alakulata – pontos nevén a brassói Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj – egyebek mellett éppen ezeknek a sérelmeknek a megtorlására indult el székelyföldi magyarellenes vérengzései helyszínére, például Szárazajtára, Csíkszentdomokosra, Gyergyószentmiklósra.
Közben szovjet részről is megfogalmazódott a magyarokkal szembeni negatív álláspont. 1943. június 7-én a Nagy-Britannia kormányához intézett levelében ugyanis a szovjet kormány úgy ítélte meg, hogy „azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (…), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell”. Fél év múlva megerősítést nyert ez az álláspont, amikor december 12. és 18. között a szovjet–csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és a magyarokkal szembeni, háború utáni álláspont kialakításáról a szovjet fővárosban Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal tárgyalt Edvard Beneš száműzetésben levő csehszlovák elnök. A december 14-i második összejövetelen – amelyen Sztálin nem vett részt – Molotov kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni.”
Hozzá kell tenni, hogy míg a trianoni Magyarország területéről elhurcolt magyarsággal – és német ajkú lakossággal – szembeni magatartás ettől a fenti csehszlovák–szovjet állásponttól, valamint a szovjet katonai hatóságok 1944. őszi – 1945. tavaszi intézkedéseitől is függött, a dél-, illetve észak-erdélyi magyarság elhurcolása elsősorban nem ezen, hanem a román hatóságok önálló akaratán alapult. A romániai internálásoknak ugyanis az 1944. augusztus 23-i román átállás másnapján történt (újra)indításától a Szövetséges Hatalmak képviseletében a Szovjetunió, valamint Románia között 1944. szeptember 12-én aláírt, egyebek mellett a német és a magyar katonák, valamint a két ország alattvalói internálását előíró fegyverszüneti egyezmény megkötéséig a román hatóságok önállóan, saját hatáskörükben intézkedtek. Ismert, hogy Románia 1944. augusztus 23-án sikeresen állt át a szövetségesek oldalára. 24-ére virradó éjszaka megalakult Constantin Sănătescu tábornok első kormánya.
Az első Sănătescu-kormányt alkotó, Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt sajtója 1944 őszén azt terjesztette, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. A Bukarestben megjelenő România liberă Észak-Erdélynek a „fasiszta-horthysta” csapatoktól való megtisztításáról cikkezett. A Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt lapja, a Dreptatea arról írt, hogy a románok kegyetlenül megbosszulják az ellenük irányuló cselekedeteket, így nem csak a magyarok vezéreit kell megbüntetni, hanem a székelyek ezreit is, akik – a lap állítása szerint – felelősek románok életéért és bántalmazásáért. A Brassóban megjelenő Gazeta Transilvaniei a magyarok ellen alkalmazandó golyókról, szíjakról, szenvedésről és vérontásról cikkezett.
A sajtókampány mellett kormányszinten is elhangzottak hasonló kijelentések az őshonos magyar és német lakosság kapcsán. A kormány szeptember 15-i ülésén például Lucrețiu Pătrășcanu államminiszter azt mondta, hogy „valamennyi német nemzetiségű lakost internálni kell”, a szeptember 16-i kormányülésen pedig Grigore Niculescu-Buzești külügyminiszter vélekedett úgy, hogy „ha a magyaroknak kell a magyar lakosság, vigyék innen”. Hiába hangoztatta egy brassói tízezres népgyűlésen dr. Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanár, hogy „az erdélyi nép szerencsétlenségéért nem az egész magyar nép bűnös”, és hiába intett óva hasábjain az Ekésfront lapja, a Plugarii, miszerint „ne egy egész nép, hanem csak a bűnösök büntetését kérjük”.
Hatósági intézkedések
A Románia és Németország között beállt hadi állapot következményeként az első intézkedések közé tartozott, hogy a Belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte: még aznap tartóztassák le a Német Népcsoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának a megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit. Augusztus 27-én a Csendőrség Főfelügyelősége újabb utasítást adott ki. Ebben elrendelték, hogy a Német Népcsoporthoz tartozó vagy idegen állampolgárságú valamennyi német polgárnak jelentkeznie kell, városokban a rendőrkapitányságokon, a falvakban a csendőrőrsökön, a kiválogatás során veszélyeseknek tekintetteket pedig a helyi csendőrlégiók által létesített ideiglenes, fegyveresen őrzött központokba kell internálni. Ezeket az ideiglenes lágereket román többségű helységekben kellett létrehozni, az utasítást a lehető legrövidebb időn belül végre kellett hajtani. Az intézkedés minden 16 év feletti személyre vonatkozott, azaz férfiakra és nőkre is. Az utasítás szerint ugyanakkor minden német katonát, ha civilbe öltözött is, el kellett fogni és át kellett adni a hadbíróságnak.
Mivel azonban például a Magyar Népközösség iránt mindig gyanakvó belügyiek évek óta gyűjtötték az adatokat annak elöljáróiról, a dél-erdélyi magyar vezetők egy részét már 1944 júliusában is begyűjtötték néhány napra, kényszerlakhelyre utasítván őket. Bár a Csendőrség Főfelügyelősége, valamint a Belügyminisztérium első rendelkezései csak a Német Népcsoporthoz tartozó vagy idegen állampolgárságú németeket érintették, és nem vonatkoztak sem a Romániában tartózkodó magyar állampolgárokra, sem a magyar nemzetiségű román állampolgárokra, a hatóságok utóbbiakra is kiterjesztették azt.
Az internálások ügyében újabb helyzet állt elő azt követően, hogy Moszkvában 1944. szeptember 12-én aláírták a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt. Ennek 2. szakasza arról rendelkezett, hogy „Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország területén (…) ott-tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására”. Az egyezmény aláírását követő első intézkedés volt, hogy szeptember 15-én a Csendőrség Főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német állampolgár családjával együtt történő internálását a Târgu Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott.
Tekintettel arra, hogy a zsidók mellett az „idegenekhez” férjhez ment román nemzetiségű nők szabadok maradhattak, és csak akkor kellett internálótáborokba vonulniuk, ha követni akarták férjüket, mindebből világosan kitetszik, hogy az internáláskor az állampolgárság mellett elsősorban a nemzeti hovatartozást vették alapul a román hatóságok. Ezt támasztja alá az is, hogy míg például az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, addig az azonos állampolgárságú, tehát azonos jogállású észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Ez az álláspont nyert megerősítést, amikor 1944. szeptember 20-án a Belügyminisztérium rögzítette a tennivalókat a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról a magyarok és a németek internálását illetően. Az indoklás szerint: „Dacára annak, hogy a Bécsi Diktátum hatálytalanítása nyomán Észak-Erdély valamennyi lakója úgy tekintendő, mint akik automatikusan és visszamenő hatállyal újra román állampolgárokká váltak, a magyar útlevéllel rendelkező és a román közigazgatás ellenőrzése alatt álló területen levő észak-erdélyi származású magyar és német nemzetiségűek internálandók.”
A rendeletet úgy is lehetett értelmezni, hogy a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt betű szerint betartva a román ellenőrzés alatt álló területen levő magyar és német állampolgárokat kell internálni, de úgy is, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségűeket kell fogolytáborokba hurcolni. Ezt az utóbbi lehetőséget erősíti meg a fentebb idézett belügyi rendelkezésnek az előírása, miszerint az észak-erdélyi románok kivételt képeznek az internálás alól, még akkor is, ha magyar útlevéllel tartózkodnak a román ellenőrzés alatt álló területen.
Ez volt az a hírhedt, 1944. szeptember 29-i 44759. számú belügyminisztériumi rendelet, amellyel az internálást az akkor Romániában tartózkodó, 1940. augusztus 30-a után bejött magyar és német állampolgárokról Erdély teljes magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságára kiterjesztették. Ebben a szellemben adta ki a román hadsereg nagyvezérkara október 19-i, 578832. számú értesítését, miszerint „a magyar hadseregben szolgált, és a felszabadított Erdélyben levő otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők és lágerekbe internálandók”. Erről végrehajtás végett a Csendőrség Főfelügyelősége az alantas szerveknek 1944. október 27-én 46180. számmal titkos körrendeletet bocsátott ki. Az észak-erdélyi magyar civil férfiak tömeges elhurcolásának ez a körrendelet szolgáltatta a másik alapot, miközben – mint láttuk – a Belügyminisztérium 1944. november 20-ai, a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról, ezen belül a magyarok és a németek internálásáról rögzített álláspontja értelmében az észak-erdélyi román nemzetiségű magyar állampolgárok – tehát a magyar hadseregben szolgált észak-erdélyi román nemzetiségű katonák is – mentesültek az internálás alól.
E két intézkedéssel az internálást az állampolgárság jogköréből etnikai síkra terelték, és Erdély őshonos magyar és német nemzetiségű teljes lakosságára kiterjesztették. Nem mellőzhető az a szempont sem, hogy a szovjet „mintához” hasonlóan Romániában is tapasztalható a katonák és a civilek összemosása a fogságba hurcolás terén.
1944. november 1-jén a Belügyminisztérium a Minisztertanács elé terjesztette az internálóközpontok létrehozásáról és működéséről szóló szabálytervezetet. A november 5-én átalakított, így már a második Sănătescu-kormány november 6-án elfogadta a szabályt, ezzel utólag megteremtette a már működő lágerek jogi alapját. Augusztus 23-ától november 6-ig, tehát majdnem három hónapon át jogalap nélkül működtek Romániában az internálóközpontok. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Barcaföldváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Köröstárkányban; továbbá Zsombolyán, Târgu Jiuban, Slobozia Vechén, Ciurelén, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Piteşti-en, Vulkányban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtettek további internálóközpontokat. Szinte minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36, saját kutatásaim szerint 44 láger. Román ellenőrzés alatti fogolytáborok voltak még az óromániai Argeş megyei Corbeni-ben, az ugyancsak ókirályságbeli, Ilfov megyei Budeşti-en, Turnu Măgurelén, a Gorj megyei Bărbăteşti-en, Caracalban, Titun, szovjet kézen levő láger volt Foksányon kívül Konstancán.
A román hatóságok a dél-erdélyi internálások megkezdése után néhány héttel Észak-Erdélyben is hozzáfogtak a tömeges elhurcolásokhoz a Csendőrség Főfelügyelőségének 1944. szeptember 11-i, 44158. számú rendelkezése szerint. Az utasítás arról szólt, hogy fel kell kutatni és őrizetbe kell venni azokat a személyeket, akiket – a dél-erdélyiekhez hasonlóan – irredentizmussal „vádoltak”, akik 1940 és 1944 között, tehát a négyéves magyar uralom alatt Észak-Erdély román ajkú lakosságát valamilyen formában üldözték, illetve a román államot gyalázták.
Az elhurcolás során gyakran tapasztalt félrevezetés volt, hogy a magyar férfiaknak azt ígérték: a csendőrőrsökön igazolást kapnak, utána pedig szabadon hazamehetnek. Egy másik, gyakran alkalmazott félrevezetés volt a szovjet malenykij robot mintájára néhány napi munkára történő behívás. Ennek egyik példája a csíkszentmártoni székely férfiak esete: a visszavonuló németek által a Gyimesi-szorosban felrobbantott Karakó-vasúti híd újjáépítésére/kijavítására hívták össze a község férfi lakosságát, de különválasztották azt a harmincfős csoportot, amelyik a frontról nem sokkal azelőtt otthonaikba hazatért volt katonákból, immáron civilekből állt. Munka helyett a csíkszeredai csendőrségre, majd vonattal a brassói, onnan a barcaföldvári internálótáborba hurcolták őket. A túlélők szerint az életben maradt csíkszentmártoniak csak 1945 tavaszán szabadultak, miután a hozzátartozók pénzzel kiváltották őket. Azzal a „váddal” is hurcoltak el magyarokat, hogy partizánok voltak.
(Elhangzott a Gulagkutatók 2016. évi VII. nemzetközi konferenciáján)
(folytatása holnapi lapszámunkban)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
