A civilizált ember igényli a művészetet. Vagy a teremtést magát, vagy a műalkotás befogadását, feldolgozását, esetleg mindkettőt. Egy hanyatló civilizáció tünete az, ha a művészet színvonala, amit befogad, egyre csökken. Ha már a magasabb szinten lévőt nem is igényli, vagy ha eleve nem is igényel már semmit sem, mert helyettesíti ezt a mélyről jövő emberi igényt valami mással. Ha ez válik jellemzővé egy nép, vagy faj egészére, az a csoport nem lesz képes tartalmas közösséget építeni, ápolni.
A közelmúltban egy komolyzenei koncertre látogattam el, ahogy azt időnként teszem. A koncerten hallhattunk Bach-, Mozart-, Vivaldi-, Csajkovszkij-darabokat, majd zárásként a zenekar Ligeti György magyar népdalfeldolgozásainak egyikét játszotta el. Ligeti zsidó volt, s torz zenéje egyértelműen kilógott a zeneszerző mesterek darabjai közül, nem csak azért, mert a Ligeti által átírt népdal népies érzülete már nem volt benne felfedezhető, de azért is, mert minden felismerhető különbségük ellenére, a többi zeneszerző mind európai lelkületű darabokat írt, míg Ligetié érezhetően idegen.
Tavaly a Berlini Filharmonikus Zenekar a „zsidó gnóm” Kirill Petrenkót választotta új vezető karmesterének. A két legesélyesebb jelölt között szerepelt a hazafias német Christian Thielemann is, de közte és a lett Andris Nelsons között képtelen volt dönteni a hajnalig tartó vitában a 124 tag, így kompromisszumos harmadikként a zsidó lett az új vezető, bár őt eredetileg senki se akarta, számolt be róla a The Spectator. A német művészi légkör elzsidósodása nem egy új folyamat eredménye. Nemrégiben a homoszexuális zsidó Barrie Kosky operarendező mondta a berlini helyzet kapcsán:
Én azt mondom, minél több a zsidó Berlinben, annál jobb – csak rajta! Ha megnézed a háború előtti Berlint, minden színházat zsidók tulajdonoltak, olyan volt, mint a Broadway.
Kosky rendezte pár éve Jean-Philippe Rameau Castor és Pollux című operáját, melyben megjelenítette az önkielégítést, transzvesztitizmust, vagy kövér nők öncélú meztelenkedését. A fajtársak dicsérete se maradt el, David Karlin zsidó kritikus szerint ezzel a rendező „új életet lehelt a darabba”. Magyarországról is ismerős a klasszikus művek ilyetén homokos zsidó eltorzítása, Alföldi Róbert a János vitézben Jancsi szerelmét, Iluskát formálta prostituálttá. A Magyar ünnep című darabban pedig magyar bakák a Lesz, lesz, lesz… című revíziós dalt énekelve végeznek csoportos önkielégítést, majd az orgazmus a „Magyarország újra nagy és boldog lesz” résznél történik, de megjelentek még benne leszbikusok és transzvesztiták is. (Mindez a Fidesznek is köszönhetően a Nemzeti Színházban történt, 2011-ben.)
Richard Wagner 1850-ben „A zsidóság a zenében” (Das Judenthum in der Musik) címmel írt egy esszét a zsidók zenében kifejtett romboló hatásáról, melyet kibővítve 1869-ben ismét kiadott. (Magyarul az első rész itt, a második itt.) Ebben így fogalmaz:
De ha a zsidóság jármától való megszabadulás látszik számunkra a legszükségesebbnek, akkor mindenekfelett fontosnak kell tartanunk, hogy megvizsgáljuk erőinket erre a szabadságharcra. Nos, mi sohasem fogjuk megérteni ezeket az erőket úgy, hogy adunk valamilyen elvont meghatározást arról, hogy mi ez a jelenség a maga természeténél fogva, hanem csak úgy, hogy pontosan megismerkedünk annak az akaratlan érzésünknek a természetével, amely mint ösztönös ellenszenv nyilvánul meg a zsidó elsődleges lényegével szemben. Ezen keresztül, ezen leküzdhetetlen érzésen keresztül – ha azt minden teketória nélkül teljesen beismerjük magunknak – világossá kell válnia számunkra annak, hogy mi az, amit gyűlölünk ebben a lényegben. Ha azután ezt határozottan megismertük, akkor szembe is szállhatunk vele, sőt, éppen ennek leleplezése által még azt is remélhetjük, hogy kiűzzük a démont arról a területről, ahol csakis úgy tud megmaradni, hogy a szürkületi sötétség menedéke mögé bújik, ama sötétség mögé, amelyet mi, jólelkű humanisták borítottunk rá, kevésbé visszataszítóvá téve e látvány lényegét.
Egyetértek a mesterrel. A zsidóság faji karakteréből eredő romlást hozó hatások részletes megismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy ezeket a hatásokat (és a kór terjesztőit) kiiktassuk társadalmi-szellemi életterünkből. A fenti idézetet drámaibbá teszi, hogy az igazán jelentős, napjainkig is súlyosan kiható és folytatódó (az élet minden területén megjelenő) zsidó mérgezés mértéke Wagner halála után lendült be igazán. Rudolf Louis német zenekritikus, karmester, a zsidó zeneszerző Gustav Mahler kapcsán 1909-ben így írt:
Amit leginkább visszataszítónak tartok Mahler zenéje kapcsán, az annak kifejezetten zsidós karaktere. Ez gusztustalan számomra, mert jiddisül szólal meg. Másként kifejezve; a német nyelvet beszéli, de akcentussal, keleties hanglejtéssel, gesztussal, a nagyon is keleties zsidóéval.
Mahler zsidós, vagy Arnold Schönberg atonális, disszonáns, kellemetlen zenéjével a maguk idejében nem voltak népszerűek. A frankfurti iskola mozgalmának zsidó felforgatói közül Theodor Adorno 1930-ban még arról panaszkodott, hogy Mahler lassan feledésbe merül („Mahler napjainkban” esszé), de a ’60-as évekre, egyidejűleg a zsidó értelmiségi réteg kulturális és médiabeli befolyásának növekedésével már olyan zsidók, mint maga Adorno, vagy Leonard Bernstein zeneszerző és karmester hatására egyre inkább népszerűvé, sőt, zsenikké váltak – legalábbis egyes szakmai berkekben való megítélésük szerint; a zeneszerető továbbra se foglalkozik különösebben e két zeneszerzővel. A zsidóság múltját jól jellemzi a karizmatikus vezetők imádata, felmagasztalása, a személyi kultusz, így nem meglepő, hogy az elmúlt években szintén egy zsidó, az újságíró és zenekritikus Norman Lebrecht tesz meg mindent Mahler „zsidó zsenivé” avanzsálásáért, két könyvet is írt róla. Legutóbbi címe a sokatmondó Miért Mahler? Miként változtatta meg világunkat egy ember és tíz szimfónia. Ebben a szerző maga is elismeri, hogy „nem csak Berlinben, Hamburgban, Münchenben, Lipcsében, Bécsben, de alapvetően a zsidó középosztály volt Mahler közönsége”.
Az etnocentrikus zsidó Arnold Schönberg a bécsi felforgató zsidó intellektuális körök aktív tagja volt, főleg a szintén zsidó Karl Kraus köreiben mozgott. A művészetre úgy tekintettek, mint „az etikai és morális változás beható eszköze”, s hogy a „modernizmus a kultúra kritikája kell legyen.” A modernizmus és annak minden velejárója nem csak Európában, de innen emigráló zsidók által Amerikában is megjelent. 2014-ben a zsidó IAC vállalat (Joey Levin) tulajdonában lévő The Daily Beast írt cikket arról, hogy a modernizmus tulajdonképpen teljesen zsidó volt, s mindezt a zsidó Donald Albrecht kurátorral elemzik ki.
A legtöbb dizájnrajongó ismeri a modernista nagyokat. De amit nem ismernek fel: hogy azok mind zsidók voltak. Egy új kiállítás azt mutatja be, hogy a bevándorlók egy csoportja miként segített megalkotni egy amerikai mozgalmat.
Dadaizmus, absztrakt expresszionizmus
A dadaizmus jó példája a művészetekhez való zsidó hozzájárulásnak. Annak zsidó eredete és jellege nem titok, az egyik tekintélyes zsidó lap, a Jewish Daily Forward szerint „az egyik legradikálisabb művészeti mozgalom volt, amely a burzsoá társadalmat támadta […] s a megkülönböztethető mozgalom központja Bukarest városa és romániai zsidók voltak – nevezetesen Marcel és Georges Janco és Tristan Tzara – akik nélkülözhetetlenek voltak a dadaizmus szellemiségének kialakulásában.” Tzara és a Janco fivérek mellett számos más zsidó alkotó határozta meg a dadaizmust, mint Johannes Baargeld, Raoul Hausmann, Eli Lissitzky, Man Ray stb. A mozgalom tagjai a marxizmus, anarchizmus, kommunizmus világában is otthonosan mozogtak, olyannyira, hogy a Cabaret Voltaire nevű, általuk üzemeltetett kávéház és kabaré, a mozgalom egyik központi helye, az egy ideig Zürichben élő Lenin lakásától pár háznyira állt. Amy Dempsey, a modern művészetek kutatója e témában írt könyvében (A modern művészet története: Stílusok, iskolák, mozgalmak) úgy ítéli meg, hogy az irányzat egy „anarchisztikus mozgalom, melynek célja a szociális, morális normák és a tradicionális művészet megítélésének felülbírálása. […] Az értelmen és logikán alapuló rendszer elpusztítása, és annak leváltása valamire, ami az anarchián és a primitív irracionálison alapul”. H. Harvard Arnason A modern művészetek történelme című 1986-os könyvében így ír róluk: „A zürichi dadaisták kritikusan újraértelmezték a művészetet övező hagyományos kitételeket, szabályokat, rendszereket, koherenciát, a szépséget amely a művészet alkotását meghatározta az egész történelmen keresztül.”
A dadaizmus egyik legkárosabb eredménye a szépség és kiválóság elszakítása a művészettől. A rondaság és értelmetlenség, mint céltalan művészet teremtődött meg – egy jellemzően zsidó hozzájárulás az egyetemes emberi művészet történelméhez… Ennek eredménye, hogy ma már egy műalkotást megtekintő ember szemrebbenés nélkül képes elfogadni a legnevetségesebb igénytelenséget és fércmunkát is. Amikor pedig egy hagyományos, felemelő festmény mellé kifüggesztett üres vásznon lévő odahányt festékfolt, aláírt piszoár, vagy konzervbe zárt széklet is ugyanolyan szintű művészi alkotás, amikor a nihilizmus üressége is egyenlően értékes a tartalmassággal, akkor a fenségesség gazdagságát már nem is képes megfelelően átélni az ember. Az értékrendbeli relativizmus és a szellemi sorvadás ennek a zsidó kultúrbolsevizmusnak az eredménye.
A Harmadik Birodalom által elrettentésül bemutatott, 1937-es, nagy érdeklődéssel zajló Entartete Kunst (Degenerált művészet) kiállítás talán legjelentősebb részét dadaista munkák tették ki. Adolf Hitler, még korábban, a dadaizmus aktív időszakában írta Harcom című könyvét. Ebben így ír a művészi életben tapasztalható zsidó rombolásról:
Csak a nagyvilági bohém lelkek dekadens része érezhette jól magát az értelemnek ebben az útvesztőjében, és tudott irodalmi dadaizmusból élményt teremteni magának népünk azon részének közmondásszerű szerénységétől támogatva, amely a számára legérthetetlenebb frázisban is mély bölcsességet sejt. […] A régi birodalom látható hanyatlási tüneteinek egyike volt az általános kultúrszint csökkenése. […] Már a múlt század vége felé olyan elem tolakodott művészetünkbe, amely mindaddig teljesen ismeretlen és idegen volt. Azelőtt is voltak ugyan irodalmi eltévelyedések, de ezek inkább művészi kisiklások voltak, amelyeknek az utókor legalább némi történelmi értéket tulajdoníthatott. De aligha találunk művészi terméket, amely többé nem művészinek, hanem szellemtelenségig menő művészi elfajulásnak nevezhető. Utóbbiakban jelentkezett kulturális téren a később egyre világosabban látható politikai összeomlás. A művészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása. Aki ezt különösnek találja, annak csak közelebbről meg kell vizsgálnia a „szerencsésen” bolsevizált államok művészetét. Rémülettel csodálhatja meg ott az őrült és lezüllött emberek beteges kinövéseit, amelyeket a kubizmus vagy dadaizmus neve alatt évszázadunk eleje óta volt alkalmunk mint hivatalos állami művészetet megismerni. […] Amilyen kevéssé lett volna elképzelhető hatvan évvel ezelőtt a jelenlegi méretű politikai összeomlás, éppoly lehetetlennek látszott volna ez kulturális téren abban mértékben, amilyenben azt 1900 óta a futurista és kubista ábrázolásmódban észlelhetjük. Hatvan évvel ezelőtt az ún. dadaista „élmények” kiállítása egyszerűen lehetetlen volt, és a rendezők a bolondok házába kerültek volna. Manapság azonban művészi egyletek elnöki székében ülnek. Ez a ragály akkoriban nem kerekedhetett felül, mert sem a közvélemény, sem az állam nem tűrte volna meg. A kormány dolga meggátolni, hogy a népet a szellemi őrültség karjaiba űzzék. Pedig egy szép napon ez lesz a vége ennek a fejlődésnek. Mihelyt ugyanis ez a művészet megfelel az általános felfogásnak, az emberiség súlyos válságon megy keresztül. Ennek folytán kezdetét veszi az emberi agy visszafejlődése, amelynek végét pedig aligha tudjuk elképzelni. Amikor kultúréletünknek az utolsó huszonöt év folyamán történt fejlődését ebből a szempontból vizsgáljuk, rémülettel állapíthatjuk meg annak rohamos visszafejlődését. Mindenütt csírákra találunk, amelyek kultúránkat előbb-utóbb tönkre kell hogy tegyék. Bennük is ráismerhetünk lassan rothadó világunk hanyatlására. Jaj azoknak a népeknek, amelyek nem képesek többé ezt a betegséget leküzdeni. […] Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyűlölik a fennkölt és dicső múltnak tanait. A legszívesebben kiirtanák ilyen időkben az emberekből a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetőségét, s saját torz szüleményük művészetnek látsszon. Ezért minél silányabb és nyomorultabb egy új rendszer, annál inkább igyekszik kitörölni minden múltra emlékeztető nyomot.
 Zenész a város öreg kútjánál (Adolf Hitler, 1910-1912) |
Akadtak persze nem zsidó degenerált művészek is szép számmal, de a zsidók aránya e területen súlyosan felülreprezentált, ahogy nem csak az alkotók, de a kiadók, terjesztők között is, így ők a domináns erő. Például – nem meglepő módon – a weimari Németország degenerált művészeit nagy hatással reklámozó, a kor egyik legmeghatározóbb ilyen témájú lapjának, a Das Kunstblatt magazinnak a szerkesztője és kiadója Paul Westheim is zsidó volt. Ahogy a kommunizmus első, zsidók által uralt évtizedeiben, vagy a pszichoanalitikus mozgalomban, úgy a zsidó művészirányzatokban is megfigyelhető, hogy a nem zsidó alkotók európaiságukat elhagyva maguk asszimilálódnak bele ezen zsidó légkörbe, vagy szellemileg degenerálódva, vagy a baráti társaság, feleségek választása révén, avagy mindez egyszerre. Zsidó feleségeik voltak olyanoknak, mint Heinrich Davringhausen, Jackson Pollock, Robert Motherwell stb. A francia Marcel Duchamp is jó példája ennek a zsidóságba való belesimulásnak. Pierre Cabanne 1987-es könyvében (Dialogues With Marcel Duchamp) idéz a dadaistától:
Meg akartam változtatni identitásomat, és az első ötletem az volt, hogy zsidó nevet vegyek fel. Katolikus voltam, és kihívás volt egyik vallásból áttérni a másikba! Nem találtam olyan zsidó nevet, ami tetszett volna, vagy ami érdekelt volna, így hirtelen támadt egy ötletem: miért is ne változtatnék nemet?
Ducamp időnként Rrose Sélavy néven transzvesztitáskodott, ami akkoriban olyan zsidó szexológusok miatt, mint Magnus Hirschfeld elég népszerű volt „haladó” köreikben.
A művészkedni szándékozó tehetségtelenek és degeneráltak, akik között jelentős volt a zsidók aránya és irányító szerepe, a dadaizmus mellett az impresszionizmusban is magukra találtak.
Mark Rothko (Marcus Rothkowitz) oroszországi, Amerikába bevándorló zsidó családból származott, az absztrakt expresszionizmus egyik fő figurája volt. Pár zsidó társával megalkotta A tízek nevű csoportot, melynek tagjai voltak Ben Zion, Adolph Gottlieb, Louis Harris, Yankel Kufeld, Louis Schanker, Joseph Solman, Ralph Rosenborg, Nahum Chazbazov és Ilya Bolotovsky. A hagyományos művészi elvek felforgatása mellett egymás munkáinak dicsérete és ajánlása, tehát a szokásos zsidó etnikai kapcsolatépítés volt a csoport tulajdonképpeni feladata, mely viszonylag sikeresen is zajlott. Sokat elárul a hasonló művészi, ideológiai, politikai szerveződésekről, hogy zsidóságuk akkor is felszínre tör, ha amúgy azzal nem foglalkoznak sokat tudatosan, s jellemzően kívülállónak, az európai civilizációtól idegennek érzik magukat ezen ambiciózus zsidók, s mivel ég bennük egy felsőbbrendűségi tudat, a gazdanép kultúráját, szokásait, erkölcsiségét, értékrendjét igyekeznek ösztönösen átformálni olyanra, amelyben otthonosabban érezhetik magukat. Rothko és társai, akárcsak a dadaisták és egyéb zsidó ún. művészmozgalmak (és a politikában aktív fajtársaik) vagy tudatosan, vagy ösztönösen, de ezt tették, sajnos jelentős sikerrel. Erről a sajátos, tőlünk idegen, de számukra természetes (alkotásaikban és a zsidóság társadalomformáló szerepvállalásában is tetten érhető) „másmilyen valóságról” tanúskodik Gottlieb egyik nyilatkozata egy 1947-es könyvből (The Ideas of Art):
A művész szerepe, persze, mindig a képalkotó volt. Más korok más képeket igényelnek. Ma, mikor törekvéseink leredukálódtak arra a kétségbeesett szándékra, hogy megmeneküljünk a gonosztól, és az idő kizökkent önmagából, a mi megszállott, föld alatti képeink a valóság neurózisának kifejeződései. Az én elmém számára egyes ún. absztrakciók nem elvontak egyáltalán. Ellenkezőleg, ez a korunk realizmusa.
Itt érdemes a fent említett Wagner-esszéből ismét idézni, mely szintén ezt az Európa-idegen, a mi fehér érdekeinkkel folyamatosan ellentétbe kerülő, a mi szellemi-faji egészségünkre káros „másságot” ismerteti:
Idegenként és érzés nélkül élt a kulturált zsidó egy olyan társadalom közepén, amelyet nem értett, amelynek ízléseivel és törekvéseivel nem rokonszenvezett és amelynek történelme és fejlődése mindig közömbös volt a számára.
Rothko sokáig jelentéktelen volt, de a zsidó faji kapcsolatépítés meghozta eredményét, amikor a sikeres zsidó műkereskedő Sidney Janis megvette annak 12 képét 1954-ben és kiállította azokat galériájában. Ezzel Rothko berobbant a művészvilágba, képei egyre inkább jó áron fogytak. A Fortune üzleti magazin ekkor már Rothko képeinek megvásárlását jó befektetésnek nevezte. Igazuk volt, később elképesztő árakon keltek el a nevetséges, primitív alkotások.
Charles Saatchi, egy másik zsidó műgyűjtő és -kereskedő tette Damien Hirst egyik „műalkotására” utalva a fentieket megmagyarázó kijelentést:
Egy ismeretlen művész által egy nagy üvegvitrinbe helyezett, férgek által ellepett és legyek által kerülgetett rothadó tehénfej elég eladhatatlan lehet. Egészen addig, amíg a művész sztárrá nem válik. Akkor már bármit eladhat, amit megérint.
Hogy kik tartják életben és népszerűsítik ezt a szellemi és esztétikai sivárságot terjesztő „művészetet”, azt Israel Shamir, a zsidó származása ellenére fajtársait sokat kritizáló író, Pardes című könyvében mutatja be, és hoz bizonyító adatokat a modern műkereskedők és terjesztők körében fellelhető domináns zsidó jelenlétre. Ezek szerint 1973-ra az Egyesült Államok 2 500 főbb műkereskedője (műterjesztők, kurátorok, kritikusok, műgyűjtők) 75-80 százaléka zsidó volt. 2001-ben az ARTnews szerint legalább nyolc a tíz legnagyobb amerikai műgyűjtő közül zsidó volt: Debbie és Leon Black, Edythe és Eli Broad, Doris és Donald Fisher, Ronnie és Samuel Heyman, Marie-Josee és Henry R. Kravitz, Evelyn és Leonard Lauder, Jo Carole és Ronald S. Lauder, illetve Stephen Wynn. Shamir szintén hivatkozik Gerald Krefetz, egy gazdasági témákban jártas zsidó író által 1982-ben elmondottakra:
A zsidók a művészvilág minden szegletét élvezik: mint művészek, műkereskedők, műgyűjtők, kurátorok, konzultánsok és segédek. Tulajdonképpen a kortárs művészvilágnak vagy egy erős zsidó íze. Egyes körökben a kereskedőkre csak úgy hivatkoznak, mint a zsidó maffia, mivel ők rendelkeznek befolyással, presztízzsel, és mindenek felett: pénzzel.
Eunice Lipton, egy zsidó művészettörténész 1996-ban mondta hivatása kapcsán, hogy „ott akartam lenni, ahol a zsidók vannak – konkrétan, olyan szakmát akartam, mely lehetővé teszi nekem, hogy olyanokkal legyek körülvéve, akiken keresztül megélhetem zsidóságomat.” A műkereskedők (Clement Greenberg, Hilton Cramer, Ben Hiller, Ezra, David és Giuseppe Nahmad, Charles Saatchi) és galériatulajdonosok között is nyilvánvaló a zsidó túlsúly, mint a Pace galéria (Arne Glimcher), Downtown galéria (Edith Halpert), Perls galéria (Klaus Perls), Castelli galéria (Leo Castelli) stb.
A magyarországi művészkedő zsidóknál is a fentiekben bemutatott hajlamot figyelhetjük meg. Ilyen volt a weimari Németország zsidó atmoszférájában otthonosan mozgó Moholy-Nagy László festő (főleg Bauhaus és dadaizmus), vagy a Nyolcak nevű, festőket tömörítő csoportosulás, melynek nyolc tagjából hat zsidó volt (Pór Bertalan, Berény Róbert, Czóbel Béla, Orbán Dezső, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos). A rondaság, nihilizmus és lelketlenség jelenik meg az ő műveikben is. Nem túl meglepő módon, a Nyolcakból többen is a Kun Béla-féle zsidó vörös terrort készséggel kiszolgálták. Pór Bertalan festette a közismert Világ proletárjai egyesüljetek! képet, Berény Róbert pedig a szintén ismert Fegyverbe! Fegyverbe! kép alkotója volt. Az irodalomba szintén otthonos ízt hozott a dadaizmus és expresszionizmus olyan zsidó írók, költők révén, mint Déry Tibor (tagja volt a Kommunista Pártnak és szerepet vállalt íróként a Tanácsköztársaságban), vagy Barta Sándor (ő is kiszolgálta a vörös terroristákat újságíróként).
Rövid betekintés a művészkedő zsidó feminista pszichébe
A Zsidó Nők Archívuma nyíltan beszél a zsidó nők művészetekben betöltött jelentős szerepéről. Oldalukon így írnak erről:
Amerikai zsidó nők jelentősen hozzájárultak a művészvilághoz, mint művészek, fényképészek, galériatulajdonosok, múzeum kurátorok, kritikusok, művészettörténészek, műgyűjtők a 20. század kezdete óta.
E nők (akárcsak a fentebb bemutatott fajtársaik) művészethez való hozzájárulásában egy hagyományos európai művészi érzékkel rendelkező ember részéről sok köszönet nem lehet. A főleg az 1960-as években belendülő zsidó feminista mozgolódás a tehetségtelen, de arrogáns és feltűnési viszketegségben szenvedő feminista zsidó nőket is arra késztette, hogy alkossanak. Elvégre egy olyan kort teremtettek meg fajtársaik politikai és médiabeli befolyásuk révén, ami az erkölcsi és kulturális relativizmus kora – ahol minden ugyanolyan értékes, és nem igazán értékes semmi sem. Így nem meglepő, hogy amit „feminista művészetnek” ismerünk, nem nőies bájt, szépséget és meghittséget sugárzó magas művészet, hanem torz, szexuálisan aberrált, groteszk és primitív. Tehát a zsidó feminizmus hű vizuális tükröződése…
Ahogy ideológiai és politikai, úgy a „művészi” téren is zsidók uralták a színteret: Eva Hesse, Florine Stettheimer, Louise Nevelson, Ruth Gikow, Helen Frankenthaler, Nancy Spero, Barbara Kruger, Eleanor Antin, Joan Snyder, Grace Hartigan, Mary Frank, Judy Chicago, Hannah Wilke, Carolee Schneemann stb. Még a nem zsidók is a zsidó gyűjtők, terjesztők és galériák világában dolgoznak, mint Tracey Emin, akinek „Ágyam” című nevetséges „alkotását” annak idején Charles Saatchie nagy nevű gyűjtő vette meg 250 ezer dollárért, de két éve már 4,3 millióért lett eladva.
E zsidó feminista alkotók zsidósága is megjelent munkásságukban, nem csak faji karakterük megnyilvánulásán keresztül implicit módon, de nyíltan is. A Mongoos művészeti magazin így ír Hannah Wilke kapcsán:
Nekilátott fényképek és előadások sorozatához, az 1974-1975-ös Csillagosító Tárgy Sorozat S.O.S.-ben teste, mint a vágy tárgya volt megjelenítve, de szintén meg volt »sebezve« vagina formájú rágógumidarabokkal. Wilke elmagyarázta, hogy ezen sebek egyik vonatkozása az, hogy »mint zsidó, a háború alatt meg lettem volna jelölve és el lettem volna temetve, ha nem Amerikában élek«.
A már hivatkozott Zsidó Nők Archívuma írása is utal erre:
Mint Wilke és Weil, sok zsidó nő – köztük Eleanor Antin, Rachel Rosenthal és Carolee Schneemann – jelentősen hozzájárult a előadó-művészet irányzatához, sokszor életrajzi anyagokat felhasználva, máskor saját zsidó hátterük vonatkozásainak bemutatásával.
Amikor Wilke nem kerámiából formált női nemi szerveket készít, kényszeresen pózol meztelenül. Az éppen rákkal küzdő, amputált mellű anyjával is készített közös aktképeket, de saját halálos ágyán, kopaszon, kemoterápiától meggyötört testtel is fontosnak tartotta az aktképek készítését (limfómában halt meg nem sokkal később). Alkotásaiban nincs szépség, áhítat, csak arrogáns öncélúság és túlméretezett önkép. Ez jellemzi olyan társait is, mint Carolee Schneemann, aki nemi szervéből előhúzott hosszas papírszalagról olvas fel szöveget „művészi előadás” gyanánt. A zsidó „alkotás a hatásért” (társadalmi visszhang, felforgatás, valami bemocskolása), ellenben az európaibb „alkotás a teremtésért” (a műalkotás megtöltése lélekkel és tartalommal) különbsége válik észrevehetővé általuk is.
Ha végignézzük a fentebb is említett feminista alkotók fércmunkáit, visszatérő elem a szexuális perverzió, abnormalitás, értelmetlenség, rondaság, nihilizmus. Akárcsak a dadaisták, vagy expresszionisták munkáiban. Ami összeköti őket, a zsidó lelkület. Louise Bourgeois például így magyarázza „Az apa elpusztítása” című alkotását:
A gyerekek megragadták [az apát] és felhelyezték az asztalra. Étellé vált. Szétszedték, feldarabolták őt. Megették. És folyadékká vált… ahogy ő is folyadékká változtatta gyerekeit. A szobor az asztalt is és az ágyat is jelképezi.
Visszatérő érv az ilyen „művészet” mellett, hogy ezek „kitörnek a korlátok közül” melyet a hagyományos művészet elnyomó módon felállít. Véleményem szerint azonban nem kitörésről van itt szó, mely áttör falakat és felemeli az embert. Ezen zsidó alkotások sokkal inkább magukba roskadnak és magukkal rántják a befogadót az igénytelenségbe, az esztétikai sorvadásba. A szépségre és kiválóságra való törekvés helyett a torz és degenerált elfogadására nevelve azt. A hagyományos művészetekre jellemző természetesség, isteni jelleg helyett ezek lelketlen, groteszk formák, akár zenében, akár vizuális művészetekben. Gömbök, kockák, vonalak, foltok, ízléstelen színpárosítás, beteges látomások és kopárság. Az ember szépségérzetét és szellemi felemelkedésének igényét leköpő otromba nihilizmus. A zsidóság faji karakterének ez a degeneráltság, és a szépség bemocskolása egy korokat átívelő eleme. Akár politikában, társadalmi folyamatokban, szexualitásban, filmekben, zenében, vizuális művészetekben, a zsidó faji rondaság felszínre tör.
Mint azt korábban többször is kifejtettem, a zsidó sikerek, mint feminizmus, vagy politikai, társadalmi befolyásuk titka nem a zsidók és elveik zsenialitása, hanem a faji együttműködés. Mihelyst egy etnocentrikus zsidó hatalmi pozícióba kerül, mindent megtesz azért, hogy fajtársait, azoknak irányelveit emelje fel, helyezze befolyásos szintre, legyen az a politikai párbeszéd, vagy eleve a kultúra átformálására irányuló törekvés. Mint láthatjuk, ez a művészetek világában is így van. A jellemzően ízléstelen, értelmetlen, nevetséges, vagy egyenesen beteg fércmunkák is kiállításokat, díjakat, rangos elismerést kapnak sokszor a kultúra világában befolyásos helyet betöltő zsidók segítségével. Hogy melyik festő, szobrász, ilyen-olyan „művész” lesz népszerű, nagyban függ attól, hogy mi elérhető (nyilvánosság, hírverés, terjesztés), és mi a kritikailag dicsért, elismert. Egy elzsidósodott, degenerálódott kultúrájú civilizációban, mint amilyen jelenleg a nyugati, nem az értékesség és minőség a mérvadó. Márpedig az, hogy milyen jellegű és minőségű művészi alkotásokat „fogyasztanak” az emberek egyenes úton kihat a társadalom és kultúra milyenségére, szellemi egészségének állapotára.
Hollywood és popkultúra
A mozgóképvilágához európai, fehér művészek adták az alapot és az irányvonalat. Eleve a kamera Thomas Edison általi feltalálása tette mindezt lehetővé. Később a zsidó Warner fivérek egy használt kamera (kinetoszkóp) megszerzése és megjavítása után illegálisan készítettek filmeket a levédett készülékkel, mire válaszul Edison beperelte őket a szerzői jogok megsértése miatt. A Warner fivérek Los Angelesbe menekültek, ahol a helyi törvények miatt folytathatták a filmezést. Így alapították meg ott Hollywoodot. Később a filmre vihető hang technikáját is két fehér ember, Lee De Forrest és Theodore Case találta fel, melyet a hollywoodi zsidók aztán maguk is alkalmaztak. A filmművészethez a legjelentősebb zsidó hozzájárulás Hollywood volt. Bár egyéni zsidók alkottak értékelhető filmeket, ők jellemző módon európai filmek és filmrendezők nyomdokain haladtak munkáikkal. Hollywood viszont egy szinte teljes egészében zsidó kultúrmaffia, melyben ugyan dolgoznak nem zsidók is, de a döntés, az irányvonal a zsidó fejesek körében dől el. A zsidó filmkritikus Neal Gabler A saját birodalmuk: miként találták fel a zsidók Hollywoodot című könyvében ezt így fogalmazta meg:
Megalkották a saját Amerikájukat – egy Amerikát, ami nem az igazi Amerika… De végül ez az Árnyékamerika oly népszerűvé lett, és oly széles körben lett terjesztve, hogy képei és értékrendje felfalta az igazi Amerikát […] Hollywood nagy iróniája, hogy az amerikaiak végül is ezen Árnyékamerika által határozták meg magukat, melyet kelet-európai zsidó bevándorlók alkottak.
Mialatt olyan mesterek, mint D.W. Griffith, Carl Theodor Dreyer, Ingmar Bergman, Robert Bresson, Theo Angelopoulos, Andrej Tarkovszkij, Alekszandr Szokurov és még sokan mások az egyetemes filmművészetnek adtak, azt fejlesztették művészi érzékükkel, addig a Hollywood által a világra hányt filmek és televíziós műsorok (így, egy évszázad mérlegén) pedig az európai civilizáció lépcsőzetes átformálását tették lehetővé – a fentebb is bemutatott örökös kívülálló, idegen zsidók egészen másmilyen lelkülete által, az irányításuk alatt álló filmiparon (is) keresztül. A film, mint művészet rágógumiszerű élvezeti cikké silányítása mellett Hollywood folyamatosan átnevelte az embert, főleg a fiatalokat, akik többet tanulnak az elektromos zsidóból, mint saját szüleiktől (akik maguk is inkább a tévé előtt ülnek). A homoszexualitás és egyéb szexuális fogyatékosságok, perverziók megítélése, a hedonizmus és fajkeveredés vonzóvá tétele, a zsidók számára fontos témák – mint a holokauszt – tematizálása, narratívájának zsidó szájíz szerinti megismertetése, az európai lelkület, a hagyományos erkölcs és értékrend folytonos démonizálása, gúnyolása az évtizedek alatt megtette hatását.
A tekintélyes lapoknak író zsidó Joel Stein, a Los Angeles Times-nak 2008. december 18-án írt cikkében is elismeri az egyértelműt. A cikk címe: Zsidók irányítják Hollywoodot? Naná! A világhálós változat címe már finomodott (Kik irányítják Hollywoodot? Na kik…). Ebben Stein így ír:
Sose voltam még ennyire felkavart egy felmérés által. Az amerikaiak mindössze 22 százaléka hiszi, hogy „a filmipar és televízió meglehetősen zsidó irányítás alatt áll”, az 1964-es 50 százalékról csökkent ez az arány. A Rágalmazásellenes Liga, mely kiadta a felmérést a múlt hónapban, úgy tekint e számokra, mint a sztereotípiák elleni harc győzelmére. Valójában ez csak azt mutatja mennyivel hülyébbek lettek az amerikaiak. A zsidók teljesen irányítják Hollywoodot.
Hogy milyen mélyen zsidó Hollywood? Amikor a stúdiófőnökök megvettek egy egész oldalas hirdetést a Los Angeles Times-ban pár hete, követelvén, hogy a Színészek Szövetsége rendezze szerződését, a nyílt levél aláírói a következők voltak: a News Corp. elnöke Peter Chernin (zsidó), a Paramount Pictures elnöke Brad Grey (zsidó), a Walt Disney Co. vezérigazgatója Robert Iger (zsidó), a Sony Pictures elnöke Michael Lynton (meglepetés: hollandiai zsidó), a Warner Bros. elnöke Barry Meyer (zsidó), a CBS Corp. vezérigazgatója Leslie Moonves (annyira zsidó, hogy nagybácsikája volt Izrael első miniszterelnöke), a MGM elnöke Harry Sloan (zsidó) és a NBC Universal vezérigazgatója Jeff Zucker (megazsidó). Ha a Weinstein fivérek valamelyike is aláírta volna, ez a csoport nem csupán olyan hatalmas lenne, hogy minden filmkészítést leállíthatna, de létrehozhatna egy minyant, kiknek ha tele lenne kezük Fiji-vízzel, az megtöltene egy mikvát.
A személy akire itt acsarkodtak a SAG elnöke Alan Rosenberg (találja ki). A hirdetés erős cáfolatát a szórakoztatóipar szuperügynöke, Ari Emanuel írta (zsidó izraeli szülőkkel) a Huffington Postban, melynek tulajdonosa Aianna Huffington (nem zsidó és nem is dolgozott Hollywoodban).
A zsidók olyannyira dominánsak, az elágazásokban kellett kutatnom, hogy találjak hat nem zsidót a szórakoztatóipar magas szintjein. Mikor felhívtam őket, hogy nagyszerű előmenetelükről beszéljünk, öten nem voltak hajlandók szóba állni velem, állítólag azért, nehogy megsértsék a zsidókat. A hatodik, az AMC elnöke, Charlie Collier, mint kiderült, maga is zsidó.
Majd Stein így zárja cikkét:
De nem érdekel, hogy az amerikaiak szerint mi irányítjuk a hírközlést, Hollywoodot, Wall Streetet, vagy a kormányt. Csak az érdekel, hogy továbbra is mi irányítsuk azokat.
Az egyik legrombolóbb hatás, ami ma a fiatalokat éri a rendkívül degenerált popkultúra, melynek messzemenően legnagyobb formálói a zsidó médiamogulok, producerek, menedzserek, kiadók, stúdió- és televíziótulajdonosok. Ők döntik el, mi lesz a tömegek elé helyezve, mi lesz pozitív és negatív fényben bemutatva. Az ugrabugráló néger előadó csak a felszín. A folyamat röviden: zsidó menedzser zsidó stúdióba viszi a négert, a felvett lemezt zsidó kiadó jelenteti meg és zsidó tévék, médiumok teszik slágerré azt, majd pedig zsidó díjakat kap: vörös szőnyeg, státusz, hírnév. A fertő normalizálása és vonzóvá tétele, ahogy az a többi zsidó mozgalomnál látható. A vászonra hányt festékpaca az új „festmény”, pár felaggatott kötél az új „szobor”, a hátsó felünk majomszerű riszálása az új „tánc”, a makogó drogos bűnöző az új „énekes”, a degenerált viselkedés a „menő”. A művészetekben és kulturális életben végbevitt rombolás hatása ez, az örök kívülálló, idegen zsidó, gazdanépet megváltoztató aknamunkája, mellyel a saját torz lelkületére formálja át az eredendően magasabb, fennköltebb és értékesebb európai lelkületet.
Az alábbi rövid videóban megismerkedhetünk egy apró szeletével annak az elképesztő mocsoknak, amit fényes nappal a gyerekeknek, fiataloknak adagol a zsidó gépezet, nap mint nap.
Kik azok, akik konkrétan ezt a fertőt megteremtik, kiadják, terjesztik, népszerűsítik? Álljon itt pár név, ők mind zsidók (ezek a kiadók, stúdiók sokszor további számos kisebbet is irányítanak): Universal Music Group (Lucian Grainge, Zach Horowitz), EMI Music Publishing, Asylum Records (David Geffen) DreamWorks Records (Steven Spielberg, Jeffrey Katzenberg, David Geffen), Interscope Records (Jimmy Iovine) Sony/ATV Music Publishing (Lew Grade) Def Jam Recordings (Rick Rubin), Warner/Chappell Music (Jack L. Warner), A&M Records (Herb Alpert), RCA Records (Emile Berliner), Sony Music Entertainment (Doug Morris, Clive Davis), Time Warner (Steve Ross), Warner Music Group (Lyor Cohen, Edgar Bronfman Jr, Stephen F. Cooper), Atlantic Records (Herb Abramson), Sire Records (Seymour Stein, Richard Gottehrer), Hollywood Records, Walt Disney Records (Michael Eisner), Kemosabe Records (Lukasz Gottwald), Elektra Records (Jac Holzman), TVT Records (Steve Gottlieb), Republic Records (Monte Lipman, Avery Lipman), Rostrum Records (Benjy Grinberg), Live Nation (Michael Rapino, Irving Azoff, Arthur Fogel) stb. Majd miután zsidó producerek, stúdiók és kiadók a világra hányják ezt a szennyet, olyan zsidó médiumok népszerűsítik azokat, mint az egyre elképesztőbb fajkeveredést, perverzitást, nyíltan fehérellenes politikai műsorokat sugárzó MTV és VIVA TV. Mindkettő a Viacomhoz (Sumner Redstone, Steve Ross, Doug Herzog, Philippe Dauman) tartozik. De a szintén zsidó tulajdonú Disney (Bob Iger, Michael Eisner) és Nickelodeon (Viacom) ugyancsak előszeretettel szoktatja rá a kisgyerekeket a degenerált popzenére, ahogy rendkívül káros, fajkeveredést, nihilizmust tanító műsorokat is készít számukra.
Ez a degenerált mocsok nem csak a semmiben lebeg, hanem része a fiatalok életének. Kísérletként az olvasó végigböngészheti a (nyugati) fiatalok körében népszerű közösségi oldalakat, mint például az Instagram, és megfigyelheti mennyire siralmasan népszerűek a leggusztustalanabb aberrált „popsztárok” akár már 10-14 évesek között is. Rendkívül romlott, aljas alkat kell ahhoz, hogy a lenézett gazdanépnek már a gyerekeit is célba vegye ez a gépezet, s már kiskorukban ránevelje őket minderre. Az érv, miszerint „majd kinövik” sajnos nem elfogadható, mert ez egy lépcsőzetes kondicionálás. Ha mélyre lemegyünk a lépcsőn, később hiába lépünk párat feljebb, még mindig lent leszünk. Ha valaki ezen nő fel, később is viszonylag elfogadóbb lesz mindezzel kapcsolatban. Nem véletlenül lehetséges ma már szakállas transzvesztitáknak díjakat nyerniük reflektorfényben. Szinte senkinek se rezzen már arcizma se, ha fajkeveredést lát a filmekben. Pár évtizede nem így volt ez sem.
Írásom végére érve kirajzolódhat az olvasóban egy korokon és kontinenseken átívelő, beazonosítható, torz zsidó jelleg. Pedig sok mindenről még szó sem esett, se a zsidó Hermann Nitsch-ről, aki előszeretettel „állít ki” kibelezett disznók vérében fürdetett meztelen, keresztre feszített embereket, se a „szarból jövő mélymagyarokról” író Spiró Györgyről, se a magyargyalázó másik zsidó tollforgatóról, Esterházy Péterről, mert e lista hosszas… Filoszemiták és egyes zsidók érvelnek azzal, hogy „ezek csak kiragadott esetek”, s rámutatnak egy-két értelmesebb zsidó művészre. Álláspontom szerint ők egy lényegtelen, szűk réteg. Ők azok a zsidók, akik az európai lelkületet imitálva valamelyest értékelhetőt alkotnak, s munkásságuk zsidó jellege nem meghatározó, nem ők öntenek mérget a művészetekbe, ők az európai utat járják több-kevesebb sikerrel. (Példa erre valamelyest Stanley Kubrick filmrendező, aki zsidósága ellenére elég rossz véleménnyel volt fajtársairól, s egyszer úgy nyilatkozott, hogy „Hitlernek szinte mindenben igaza volt”, vagy a viszonylag európaias komolyzenét szerző Mendelssohn, aki Wagner szerint „édes és csilingelő, de mélység nélküli”.)
Ellenben a művészetek minden formájában felbukkanó, nagyon is jellemző és felismerhető – a fentiekben bemutatott – zsidó karakter az, amit a művészetekhez való konkrét zsidó hozzájárulásnak nevezhetünk. Ez a hozzájárulás pedig katasztrofális, az annak isteni, fennkölt mivoltát degradálja, elrondítja, megalázza. Torz, bűzös jelenlétével a tiszta, fenséges művészetet is bemocskolja azáltal, hogy a befogadó ember ingerküszöbét fokozatosan lejjebb szállítja. Ahol minden nevetséges förmedvény kiállítást, múzeumot, díjakat érdemlő „művészet”, ott a fenséges is csak egy a sok közül a tömegek számára, így ráneveli az embert a zsidó fércmunka a fennköltebb esztétikai, szellemi, művészi igény elhagyására. Ebben a szellemi pöcegödörben nevelkedett fehér ember így saját eredendő európai művészi érzékétől távolodik el egyre jobban, azt idővel már nem is igényli, nem is érti. A művészet célja pedig az ember felemelése lenne, a zsidó művészet ezzel szemben az embert torzítja, sivárabbá, igénytelenebbé teszi. Ez a fajta lelki elsivárosodás pedig kihat az élet minden más területére is.
Liszt Ferenc A cigányok és zenéjük Magyarországon (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie) című könyvének 1881-es második kiadásában szerepel az alábbi rendkívül helytálló, és az azóta eltelt 135 év által sokszorosan igazolt pár sor (mely rész egyesek szerint Liszt párjának, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnének adaléka a könyvhöz, mindenesetre Liszt haláláig nem határolódott el tartalmától):
El fog jönni az a nap, amikor minden olyan népnek, akik között zsidók laknak, fel kell tennie a kérdést, hogy mindannyiukat kiutasítja; ez a kérdés az élet és halál kérdése lesz, az egészség vagy krónikus betegség kérdése, a békés létezés vagy az állandó szociális láz kérdése.
A történelem és a jelenkor egyaránt igazolja, hogy a zsidók képtelenek beilleszkedni és csak a faji alkatukból eredő züllést hozzák az európaiak nyakára. Így volt ez mindig, így van most is, és így lesz ez mindig is. Ha egyéni kivételek akadhatnak is, a zsidó mint csoport túlságosan olyan, amilyen ahhoz, hogy ezt magáról levetkőzze. Ha több ezer év alatt ez nem változott, ezután se fog, ahogy Tacitustól Luther Mártonon keresztül Wagnerig ezt kiválóságok is felismerték. Elkerülhetetlen feltenni és helyesen megválaszolni a Liszt-könyvben is említett kérdést.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
