„A Szó szimfóniája” sorozat keretében december 5-én Szoliva Gábriel ferences szerzetes beszélt a budapesti Pasaréti Közösségi Házban összegyűlt népes közönségnek zene és szakralitás viszonyáról.
Gábriel testvér többek között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen (Zeneakadémián) oktat egyházzenét, ahol maga is végzett, illetve itt írta meg doktori értekezését is a középkori zágrábi zsolozsmáról. Emellett kódexkutató – az ezzel kapcsolatos izgalmas felfedezéseiről már többször is beszámolt, amelyekről ITT és ITT olvashatnak.
Kezdésképp a közönség Mozart C-dúr zongoraversenyének második tételét hallgatta meg, majd a zenemű születésének korát mutatta be pár szóban Gábriel testvér. Az egész nemzedék számára meghatározó, traumatikus 1775-ös lisszaboni földrengés után sokan pesszimistán látták a világot, „a vádlottak padjára ültették Istent”, ahogy Karl Barth írja. A tiszta lelkű Mozart Isten békéjét nyújtotta zenéjével; ahogyan szintén Barth fogalmaz: „Azt tette hallhatóvá, amit az idők végén meg fogunk látni.”
A zene alapadomány – folytatta Szoliva Gábriel –, amely nem választható el a teremtettségünktől. „A teremtés anyagából építünk hangszert”, a néma anyagból. Az ember torkában is ott a hangszál, de kezdettől igény mutatkozott rá, hogy az anyagból is kicsaljunk hangot. Ez a hang eleinte jelzés lehetett vagy utánzás – a madárhangok utánzása például végigkíséri a zene történetét.
Érezzük a zenén keresztül végzett kommunikációt – miközben valami teljesen fizikai dolog történik. Dekódolható, de nem azonos módon dekódoljuk.
A zenével kapcsolatban az előadó kiemelte a szentségekhez való hasonlatosságát, hiszen a szentségek is Istennel hoznak kapcsolatba minket.
– és itt érkezünk el az előadás címében foglalt témához. „Mit értünk szent és profán alatt?” – tette fel a kérdést Gábriel testvér. A „szent” szónak a latinban két változata létezik: a „sanctus” Isten jelzője, tehát megragadhatatlan, ez a „nagybetűs Szent”; míg a „sacer”, a kisbetűs párja olyasvalami, ami a nagybetűshöz tartozik, számára lefoglalt. A „profán” eredetileg nem hordozott pejoratív felhangot, egyszerűen azt takarta, ami nem a nagybetűs szenthez tartozott: ami e világi volt. A paradicsomban a profán a szentre irányult – ide vágyakozunk vissza azóta is. Isten terve az elbukott profán reszakralizációja, „visszaszentesítése” – fogalmazott Gábriel testvér. – Ez Jézus második eljövetelével fog beteljesedni, és adventben különösen is hangsúlyos téma.
A zene szentsége a reszakralizáció része. A modernitás előtt a művészet célja a szép megragadása volt;
Szoliva Gábriel felidézte Pilinszky János szavait egy francia barátjáról, aki megtapasztalta Bach zenéjének jót megvalósító erejét az életében – és itt jött el az ideje, hogy a Pasaréti Közösségi Házban ülő hallgatóság is Bach d-moll kettős hegedűversenyére figyeljen.
Ezután tért át az előadó a vokális művekre, bevezetésként Szent Ferenc második életrajzából idézve Celanói Tamás beszámolóját arról, hogy Ferenc édesanyja nyelvén, franciául énekelt himnuszt Isten dicséretére, és egy ágon hegedült hozzá:
„Néha meg ezt tette: az édes dallamoknak, melyek bensejében törtek fel, francia nyelven adott kifejezést, és az isteni susogás neszét, melyet fülével lopva felfogott, francia himnuszban öntötte dalba.” (CÉ2 127)
A szövegek kapcsán felmerülnek bizonyos kérdések. A szöveg teszi-e szentté a zenét? Vajon a szent szövegeket használhatjuk-e nyersanyagként? Például a zsoltárokat, amelyeket Jézus is imádkozott, „gyúrhatom-e én ide-oda”? Az Egyház kezdettől szembesült ezekkel a kérdésekkel; ennek mentén alakult ki a gregorián, Gábriel testvér szakterülete. A gregorián szövege alapvetően szentírási, szent cselekményt kísér. A zene alázatát láthatjuk a szöveggel szemben – és mégis zene, ami létrejön.
A mi nemzedékünk „nem tudja kimosni a füléből” a romantika korának zenéjét, mindent azon keresztül közelítünk, mutatott rá az előadó. A gregorián külön zenei nyelv, amely a szent szöveget hordozza; a II. Vatikáni Zsinat szerint annál szentebb, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményhez. A szent zenéjének belső szabályai vannak – és csakúgy, mint a nyelveket, tanulni kell.
Szoliva Gábriel felhívta a figyelmet arra, hogy a gregorián nem a szöveg zenei ábrázolása, nem tükrözi az abban leírt érzelmeket, „csak átnyújtja a szöveget, amelyet szolgálni akar”. A szerzők is homályban maradnak. Az előadó szerint bizonyos értelemben a legpopulárisabb zene, példaként kiemelhetjük az Ízleljétek és lássátok kezdetű communio előtti éneket, amelyet bármilyen élethelyzetben elimádkozhatunk.
Miként lesz a liturgikus szövegből gregorián mű? Erre példaként Gábriel testvér egy nemrég előkerült töredéket hozott: Római Szent Ágnes Induit me Dominus kezdetű responzóriumát. Az Izajás 61-en alapuló szöveg ráillett Szent Ágnes életére. Vértanúságát „a szentbe való beöltözéseként” írja le. A Gábriel testvér kutatásainak tárgyát képező töredékek egyik darabját az esztergomi székesegyházban őrizték, másik felét pedig Zágrábban, egy kódex kötésében találta meg a ferences szerzetes. Egyházzenész kollégája, Göbölösné Gaál Eszter énekelte el a responzóriumot a hallgatóság előtt.
*
Kérdésre válaszolva Szoliva Gábriel elmondta: az értékes kották könyvkötőanyagként való hasznosítása szinte általános volt korábban, és voltaképpen ennek köszönhető, hogy az általa vizsgált kották fennmaradtak, máskülönben valószínűleg a török kor áldozatául estek volna. A szerzetes és munkatársai feldolgozták a kalocsai érseki könyvtárban őrzött hasonló töredékeket is.
A másik, elsőre meglepőnek tűnő kérdés úgy hangzott: nem leptük-e meg Istent a zenével, hogy ezt hoztuk ki a rendelkezésünkre álló fizikai világból. Gábriel testvér úgy véli, amit az Isten felkínál tálcán, abból kell valami jót kihoznunk – és ez a zenére is igaz.
– vethetjük fel a kérdést.
A kottaírásról az előadó elmondta, eleinte csak a memóriában elraktározott zene felidézésére szolgált. Arezzói Guido a 11. században találta ki a vonalas kottarendszert, ami már dekódolható volt, le lehetett jegyezni a fülben-fejben tárolt zenét. Onnantól kezdve megváltozott a zenetanítás módja is.
Felmerült kérdés a népénekekre vonatkozóan is: a késő középkorban jelent meg az igény, hogy a nép is énekelhessen. A műfaj fénykorát a 16–17. században érte el, ekkor születtek nálunk Balassi Bálint művei és a legszebb adventi énekeink. A Liber usualisból (1934) az Éneklő Egyház (1986) a szövegeket vitte tovább, az összetett zeneiség elmaradt, annak érdekében, hogy a nép is énekelni tudja a népénekeket.
Forrás és fotó: Ferences Média
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
