A Waffen-SS gyalogsági harcászata (a szárazföldi haderő elődjétől némileg eltérően) elsősorban az első világháborús német rohamcsapatok tapasztalatai alapján alakult ki.
(Arcanum)
1915-től kezdve a lövészárkokba és tábori erődítésekbe húzódott milliós tömeghadseregek napokig tartó tüzérségi előkészítés után rohamra küldték katonáikat, akiket az ellenség géppuskái persze rövid időn belül lemészároltak. A kialakult állásháború vérszivattyújából minden hadviselő fél kereste a kivezető utat.
A németek ekkor még nem harckocsikat építettek, hanem a gyalogságukat próbálták ütőképesebbé tenni. Két-három különlegesen kiképzett és felszerelt századból rohamosztagokat (Sturmabteilungen) hoztak létre. A rohamosztag kísérő lövegekkel támogatott századai olyan kis létszámú (két-három fős) rohamcsoportokból (Stosstrupp) álltak, amelyeknek célja az ellenség peremvonalába való betörés volt. A közelharcra is kiképzett katonáknak kellett átjárhatóvá tenni az akadályrendszert a saját gyalogság számára, felszámolni az ellenséges ellenállást a lövészárkokban, átfordítani a mellvédeket és leküzdeni a saját tüzérségi előkészítés után még harcoló ellenséges állásokat. Később a rohamharcászat járőrözéssel is bővült.
A német rohamcsapatokat (Sturmtruppe) 1916-tól rohamzászlóaljakba szervezték. Ezek egy-öt rohamszázadból, egy-két géppuskás századból, egy lángszórós osztagból, egy gyalogsági ágyús ütegből és egy aknavető-századból álltak.
A rohamcsapatok tagjai elitnek tartották magukat, tisztjeik és katonáik között közvetlenebb kapcsolat alakult ki. Nagyobb fejadagokat kaptak, jóval többet pihenhettek, s az árokszolgálat alól is fel voltak mentve. A lövészárok kínzó unalmát nem érezték, hiszen legtöbbször a mögöttes területen lévő rohampályákon gyakoroltak vagy sportoltak. A kiképzés a következő készségeket ölelte fel: kézigránát-ismeret (beleértve az ellenség által használt típusokat is) és gránátos-kiképzés, akadályleküzdés és rohamkiképzés, éleslövészet közepes és kis lőtávolságon, lángszóró-ismeret, géppuskalövészet, oktatás a „kézi (könnyű-) géppuskákról”, távcsövespuska-lövészet, szuronyvívás, gázoktatás, 100 méteres síkfutás, tartós futás, és persze sport minden mennyiségben.
A rohamkatona (1917. március 12-től Grenadier vagyis gránátos) egyéni felszerelése a lehető legkönnyebb volt. Egy karabély szuronnyal (lőszer a zsebekben), rohamsisak a repeszek, srapnelgolyók ellen (felerősített acéllappal gyalogsági lövedékek ellen is), két homokzsák a vállon átvetve és elöl-hátul összefűzve (ebben nyolc-tíz nyeles kézigránát és 16-20 tojás kézigránát), a térdnél bőrrel megerősített nadrág, gázálarc, ásó rövid nyéllel (többnyire fejszeszerűen kiélezve), kenyérzsák, két vizes kulacs, drótvágó olló, a szuronyon kívül rohamkés vagy pisztoly. Minden rohamszázadnak volt 10-12 gránátvetője maximum 300 méteres távolságban lévő célok ellen. A megerődített támpontok és harckocsik ellen kötegelt kézigránátot (Geballte Ladung) alkalmaztak. A nyugati fronton 1917. augusztustól rohamszázadonként 10-10 darab 9 mm-es P 08 típusú öntöltő pisztolyt is rendszeresítettek.
A támogató fegyverek közé tartoztak a 10,5 cm-es hegyitarackok és a 7,5 cm-es aknavetők is, amelyek egyrészt a betörési pontok környékét tartották tűz alatt, másrészt az ellenséges oldalazóműveket kapcsolták ki, vagy a meginduló ellenséges ellenlökést tartóztatták fel tüzükkel. A géppuskás század(ok) ritkán harcolt(ak) külön feladattal, főleg az egy altisztből és hat-nyolc rohamkatonából álló rohamkülönítmények harcát támogatták. 1918 első negyedében a rohamcsapatokhoz került a 9 mm-es Bergmann MP 18.I típusú géppisztoly is, amelyet kiváló eredménnyel alkalmaztak.
A német 5. rohamzászlóalj katonái 1918. január 26-tól kezdve a német és zsákmányolt antant harckocsikkal való együttműködést is gyakorolták. Ezzel ők lettek a páncélgránátosok elődei. 1918. március 20-tól a harckocsik és rohamcsapatok közösen hajtottak végre harccselekményeket a franciaországi Urvillers közelében.
A német rohamcsapatok megkülönböztető jelzéseiket (mint például két egymást keresztező nyeles kézigránát) egyenruhájuk bal ruhaujjának alsó részén viselték, akárcsak később a Waffen-SS csapatai saját alakulataik nevét. Az első világháború után sok egykori német rohamkatona csatlakozott különféle szabadcsapatokhoz (Freikorps), ahonnan csaknem egyenes volt az út az SA-ba vagy az SS-be.
Felix Steiner vezetésével, aki maga is tagja volt egy ilyen rohamzászlóaljnak, a Waffen-SS-ben ezeket az alapokat vegyítették a német szárazföldi haderő által először elméletben, majd 1939-től gyakorlatban is megvalósított összfegyvernemi harc tapasztalataival, amely a légi fölény birtokában, a légierő által támogatott páncélos- és gépkocsizó seregtestek gyors bekerítő manővereire épült.
Noha a Waffen-SS-ben is javarészt a Heer kiképzési előírásait használták, az SS-csapatok kiképzése néhány részletben mégis eltért. A harckiképzés során itt jóval nagyobb hangsúlyt kapott a közelharc és annak eszközei, valamint a fizikai állóképesség.
A Waffen-SS-ben a szárazföldi haderőtől eltérően nem a raj volt a legkisebb harcászati egység, hanem – akár az első világháborúban – a hat-nyolc fős rohamkülönítmény (Stosstrupp). Az SS-katona egyéni fegyvere – akárcsak a Heerben – az ismétlő rendszerű karabély volt, de egyre inkább terjedt a közelharcban jobban használható géppisztoly is. Igen jelentős változás kezdetét jelentette, amikor 1939 szeptemberében a hadba vonuló SS-katonák tábori szürke egyenruhájuk fölé terepszínű álcaöltözéket húztak. A Heer csapatai egy darabig gúnyolták őket, majd a harc közben roppant előnyös viseletet idővel maguk is átvették.
A Waffen-SS, akárcsak a német szárazföldi haderő, mind támadásban, mind pedig védelemben igyekezett jól megszervezni az egyes fegyverfajták együttműködését. Rajszinten a könnyűgéppuskák sorozatainak támogatásával felváltva szökelltek előre, vagy húzódtak hátra a katonák. A páncélgránátos rajok egyenként kettő-kettő könnyűgéppuskával rendelkeztek. Akik fedezékbe értek, karabélyukból, géppisztolyukból, öntöltő puskájukból vagy éppen gépkarabélyukból leadott lövésekkel segítették társaikat az előre- vagy hátrajutásban. A mesterlövész és a puskagránátvető-lövész kissé lemaradva támogatta rohamozó vagy visszavonuló társait. A raj minden tagjánál voltak nyeles vagy tojás kézigránátok, amelyeket támadáskor, illetve védelemben is használhattak.
Szakaszszinten a rajok támogatták egymást. Századszinten már közepes (8 cm-es) aknavetők és nehézgéppuskák is bekapcsolódtak a tűztámogatás rendszerébe. A zászlóalj nehézfegyverei (12 cm-es aknavetők, 7,5 cm-es gyalogsági lövegek és páncéltörő ágyúk) és az ezred-közvetlen századok tüzérségi és légvédelmi tűzeszközei tovább növelték a tűzerőt. A Waffen-SS (gépkocsizó) páncélgránátos-ezredének tűzrendszere 1944-1945-ben az alábbiak szerint épült fel:
A gyalogsági alapú SS-csapatok közül (a Wehrmacht ilyen alakulataihoz hasonlóan) a legnagyobb tűzerővel a lövészpáncélosokkal felszerelt (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljak rendelkeztek, amelyekből általában az SS-páncéloshadosztályokban is csak egy volt.
A zászlóaljtörzsben hat (géppuskával felszerelt) lövészpáncélost rendszeresítettek. A három páncélgránátos-század egyenként 23-23 lövészpáncélosból állt. Egy században fedélzeti fegyverként 18 géppuska, négy nehézgéppuska, két közepes (8 cm-es) aknavető, hét 2 cm-es gépágyú és kettő 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú volt. A páncélgránátosok egyéni fegyvereit 18 könnyűgéppuska és 13 darab 8,8 cm-es kézi páncéltörő rakétavető (Panzerschreck–páncélrém) egészítette ki.
A zászlóalj nehézfegyver-százada 17 lövészpáncélossal rendelkezett. Fedélzeti fegyverzetüket 11 géppuska, négy nehéz (12 cm-es) aknavető és hat 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú alkotta. A zászlóaljat egy ellátó század szolgálta ki.
A páncéloshadosztályok páncélgránátos-ezredeinek egyike olyan törzzsel rendelkezett, amelyet szintén kilenc lövészpáncélossal láttak el, így a páncélozott harccsoportok vezetési törzseként is szolgálhatott. Ennek az ezrednek az ezred-közvetlen utászszázada is (14 közepes lövészpáncélos birtokában) páncélozott volt. Az ezred önjáró gyalogságilöveg-százada is rendelkezett öt lövészpáncélossal.
Az SS-hadosztályokat a páncélgránátos-, gránátos- és hegyivadász-gyalogság ezredein és a lóról leszállva harcoló lovasság ezredein kívül egyéb fegyver- és csapatnemek egészítették ki.
A hadosztály távolharc-képességét általában a (páncélos-) tüzérezredek alkották, amelyek löveganyagukkal tűztámogatást adtak a csapatoknak. Rendszerint egy tüzérosztály egy ezredet támogatott. A lövegek mennyisége, űrmérete, típusa és a vontatás módja a hadosztály fegyver-, illetve csapatnemétől függött.
A páncéloshadosztályok páncélosezrede igen ritkán harcolt önállóan. Legtöbbször a hadosztály erre alkalmas elemeivel páncélozott harccsoportot (Gepanzerte Kampfgruppe) alkotott. Erre még később visszatérünk.
A harcászati felderítésről a (páncélos-) felderítőosztályok gondoskodtak. Ezeknek a zászlóalj méretű kötelékeknek alapfeladata nem elsősorban a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, erejének és szándékainak felfedése. Az osztály páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok esetében páncélgépkocsikkal is rendelkezett, amelyek a terepen gyorsan mozogva kutatták fel az ellenséget. A páncéloshadosztályokban ezen kívül egy század féllánctalpas páncélgépkocsi (Sd.Kfz. 0/9), két-három (könnyű és közepes lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század és ellátó század alkotta a felderítő köteléket.
A többi hadosztály-típusban a lövészpáncélosokat terepjáró személygépkocsik, általában úszóképes VW-Schwimmwagen járművek helyettesítették. A gránátoshadosztályban felderítő feladatokra a kerékpárral felszerelt hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljat alkalmazták. A hadosztályok mozgékony felderítő kötelékeiket gyakran szárnyaik biztosítására, tartalékként ellenlökésekre, vagy visszavonulás esetén utóvédként a menetoszlopok fedezésére is bevetették.
A német hadosztályok utászalakulatai nem csupán műszaki zárak, aknamezők létesítésére és felszedésére, állások építésére, hídverésre vagy hídrobbantásra, vagy az utak karbantartására voltak kiképezve és felszerelve. Ezek a kötelékek voltak az első világháborús rohamcsapatok egyenesági leszármazottai, amelyek gyalogsági fegyverzetükön kívül aknavetőkkel, géppuskákkal, lángszórókkal és különféle robbanóanyagokkal rendkívül hatékonyan harcoltak tábori erődítések ellen, vagy folytattak helységharcot beépített területen. A páncéloshadosztályokban egy századuk és egy szakaszuk általában lövészpáncélosokkal is fel volt szerelve, amelyek közül néhány jármű kettő-kettő beépített lángszóróval is rendelkezett.
A páncélvadászosztályok vadászpáncélosai és vonatott nehéz páncéltörő lövegei a hadosztály mozgékony páncéltörő tartalékát alkották, amelyeket az ellenséges harckocsik és önjáró lövegek betörésének elreteszelésére vetettek be. Ilyenkor ezek az eszközök legtöbbször rejtett lesállásokból, meglepetésszerűen nyitottak tüzet. A kötelékek vadászpáncélos-századai gyakran a hadosztály gyalogsági elemeit is támogatták.
A hadosztályok légvédelmi tüzérosztályai igen sokrétű tűzerővel rendelkeztek. A 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket a közepes magasságon repülő légi célokon kívül páncélosok és bunkerek ellen is megsemmisítő hatással vethették be. Közvetlen irányzással tábori tüzérség gyanánt is használhatták őket. A 2 és 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúk főleg az alacsonytámadásokat végrehajtó repülőgépek ellenfelei voltak, de legalább ilyen gyakran nyitottak tüzet élőerőre vagy egyéb, gyengén páncélozott földi célpontokra is. A lövegekből és gépágyúkból gyakran ütegnél kisebb, vegyes tűzerejű harci különítményeket is összeállítottak, amelyek a gyalogság harcát támogatták.
A hadosztály szétbontakozott csapatai között a vezetékes és rádiós híradókapcsolatot a híradóosztályok megfelelő századai építették ki és állították helyre, ha azt az ellenséges tűz megrongálta volna. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályokban a híradócsapatok rádió adó-vevő rendszerekkel és antennákkal felszerelt lövészpáncélosokkal is rendelkeztek.
A sebesülteket először az alakulatoknál létesített kötözőhelyeken látták el, majd a súlyosabb eseteket az egészségügyi osztály mentőgépkocsi-szakaszai a hadosztály tábori kórházába szállították. A németek, így az SS-csapatok is, halottaikat is mindig igyekeztek visszahozni a tűzvonalból és tisztességesen eltemetni.
A hadosztály lőszer-, üzemanyag- (vagy takarmány-) és élelmiszerkészleteit a vonatalakulatok tehergépkocsi- és/vagy fogatolt járművei szállították. A csapatok a hadosztály vételező helyén vehették át az ellátmányukat.
A hadosztály gépjárműveit karbantartó század javította. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknak többszintű javítási kapacitás-rendszere volt, amelynek a hadosztályon belül a páncélos-karbantartó osztályok voltak a „csúcsszervei”. A tábori körülmények között nem javítható technikát általában vasúton a Harmadik Birodalom valamelyik üzemébe küldték nagyjavításra.
Az élelmezésről (az előre csomagolt élelmiszerféleségeken kívül) a hadosztályok hentes- és pékszázadai gondoskodtak.
A rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás eszköze a hadosztály tábori postahivatalán átment levelezés volt. A cenzúra persze minden katonailag fontos (vagy csak annak látszó) részt töröltetett a levelekből.
Az összfegyvernemi harc hatékonyabb megvívása érdekében a hadosztályokat több harccsoportra (Kampfgruppe) bontva alkalmazták. A harccsoportok kétféle módon alakultak ki. Leggyakrabban a hadosztály saját alakulataiból és esetleg más megerősítő erőkből olyan összfegyvernemi kötelékeket hoztak létre, amelyeket egyszemélyi vezetés alatt, meghatározott feladat végrehajtására vetettek be. Ezek mérete a megerősített zászlóaljtól a megerősített ezredig terjedt. Összetett tűzerővel és saját utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, vagyis önálló harcra képes kötelékek voltak. A cél elérése vagy a kivitelezés lehetetlenné válás után ezek a harccsoportok feloszlottak és elemeik visszatértek eredeti csapattestükhöz.
A harccsoport másik típusa volt, amikor egy szervezetszerű egység (hadosztály, ezred vagy zászlóalj) annyira meggyengült, hogy többé már nem volt képes olyan szintű feladatok végrehajtására, mint amilyeneket feltöltött állománytáblája alapján meg kellett tudnia oldani. Így például a legyengült hadosztályt hadosztály-harccsoportnak, a kivérzett ezredet ezred-harccsoportnak nevezték azért, hogy a döntéshozó parancsnokok reális erőkkel tervezhessék a harctevékenységet.
A hadosztályok harccsoportjaikat általában ezredekre alapozták. Az SS-páncéloshadosztályok általában három, néha négy harccsoportot szerveztek. A támadás vagy ellenlökés/ellentámadás legütőképesebb eleme a páncélozott harccsoport volt, amely a páncélosezred zöméből, a hadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljából, a páncélos-tüzérezred önjáró tarackokkal rendelkező tüzérosztályából, a páncélos-utászzászlóalj lövészpáncélosokon szállított utászszázadából, a páncélozott járművekkel felszerelt páncélgránátos-ezredtörzsből és annak beosztott önjáró gyalogsági lövegeiből állt. Ezt egészítették ki az önjáró légvédelmi gépágyús vagy légvédelmipáncélos-szakaszok, az utánpótlást szállító járművek és az egészségügyi katonák. A páncélozott harccsoportok általában 1000-1200 méter széles arcvonalon támadtak, s harcrendjük mélysége elérhette az 1200 métert is.
A gépkocsizó páncélgránátos-ezredek (az egyik lövészpáncélos-zászlóalja nélkül) legtöbbször egy vontatott tüzérosztállyal, egy gépkocsizó utászszázaddal és esetleg a páncélvadászosztály egy-két vadászpáncélos-századával közösen alkottak harccsoportot.
Különleges esetekben a páncélos-felderítőosztályt páncélosokkal erősítették meg és gyorscsoportként (Schnelle Gruppe) alkalmazták oldalbiztosításra vagy megkerülő manőverekre.
A páncélgránátos-hadosztályok két gépkocsizó páncélgránátos-ezredükből oly módon szerveztek harccsoportot, mint a páncéloshadosztályok hasonló ezredei. A különbség csak az volt, hogy itt az ezredeket a hadosztály páncélososztályának századai is támogatták. Értelemszerűen ezek a hadosztályok páncélozott harccsoportot csak akkor állíthattak fel, ha kivételes módon voltak lövészpáncélosai és önjáró lövegei.
A lovas-, gránátos- és hegyihadosztályok alapezredeiket erősítették meg különféle szakcsapatokkal. A felderítőosztály (vagy a lövészzászlóalj) e hadosztályok esetében mindig a legfontosabb, s egyben legmozgékonyabb tartalék volt.
A Waffen-SS harcászati alapvonása a német szárazföldi csapatokhoz hasonlóan a manőverező összfegyvernemi harc volt, még védelemben is. Noha 1943-tól a német csapatok hadászati szinten védelembe kényszerültek, harcászati szinten számos ellenlökést és ellentámadást indítottak.
A védelembe betört ellenség visszavetésére (vagy erre nem elegendő saját erő esetén elreteszelésére) ellenlökések indultak. Ezeket nem tervezték meg előre, a parancsnokok a harcászati helyzet felmérése után egyszerűen megszervezték a végrehajtást és kiadták a parancsot. Az ellenlökések célja a korábbi helyzet visszaállítása volt. Ellenlökést egy raj, vagy akár egy ezred is indíthatott.
Az ellentámadást már alaposan megtervezték és végrehajtására általában legalább hadosztály, de inkább hadtest erejű köteléket vetettek be. Ebbe akár több hadsereget (sereg-, illetve hadseregcsoportot) is bevonhattak. Az ellentámadás célja általában a hadműveleti vagy hadászati kezdeményezés visszaszerzése volt.
Az SS-csapatok is a legszorosabb együttműködésre törekedtek a légierővel, ezért annak összekötő tisztjeit mind a harccsoportokba, mind pedig a hadosztálytörzsbe beosztották.
Az aktív védelem jegyében a németek sokszor megelőző, korlátozott célú, zászlóalj vagy ezred erejű támadásokat hajtottak végre a gyülekező ellenség ellen.
A Waffen-SS harcászata három alapelv körül csoportosult. Csapatai meglepetésszerűen támadtak, s általában az arcvonal egy bizonyos részére összpontosították erejük zömét: ezzel súlypontot képeztek és helyi erőfölényt hoztak létre. Ha csak tehették nem arcból, frontálisan támadtak, hanem igyekeztek az ellenséget átkarolni és a szárnyakra mért csapásokkal elvágni utánpótlási vonalait, hogy ezzel visszavonulásra kényszerítsék vagy bekerítsék. Ha visszavonulásra kényszerítették őket, kezdetét vette az üldözés. Ha az ellenséges csapatokat bekerítették, akkor hozzáláttak felszámolásukhoz.
Mindez azonban csupán a légi-fölény és a hadműveleti kezdeményezés birtokában kecsegtethetett sikerrel. Ha valamelyik tényező hiányzott, akkor kudarc, elhúzódó véres állásháború, vagy éppen sietős visszavonulás lehetett a következmény.
A hadosztály harcát a hadtesttől érkezett parancsok alapján a hadosztálytörzs szervezte és irányította. A alábbiakban röviden ismertetjük a törzs egyes beosztásait.
A hadosztályparancsnok vezette a hadosztályt, gondoskodott az elöljáró parancsnokságoktól érkezett parancsok és feladatok végrehajtásáról, s egy személyben volt felelős a hadosztály általános állapotáért.
Az 1. vezérkari tiszt (Ia) volt a hadosztályparancsnok első helyettese. Ő foglalkozott a csapatvezetés, a kiképzés, a szervezés és a szállítások ügyeivel. ő szervezte meg az alakulatok elhelyezését és a légvédelmet is. A beérkezett tapasztalati jelentéseket ő dolgozta fel. ő tett javaslatot a hadosztályparancsnoknak a harctevékenység lehetőségeiről, majd kidolgozta a parancsokat. A hadosztályparancsnok távolléte esetén helyettesítette őt.
Az Ia-nak a O1 (1. parancsőrtiszt) volt a segítője. Ez a tiszt vezette a hadinaplót és jelölte a változásokat a helyzettérképen. ő volt felelős a csapatok hadrendjéért és létszámáért és ő tartotta a kapcsolatot a szomszédos kötelékekkel is.
Az Ib volt a hadosztályparancsnok második helyettese. Ő volt felelős a hadosztály teljes ellátásáért és az utánpótlás megszervezéséért. Több beosztott tiszt is segítette munkáját.
Az Ic az ellenségről szerzett adatok gyűjtésével és rendszerezésével, valamint az ellenséges felderítés akadályozásával foglalkozott. Ő rendszerezte a fogolykihallgatások és rádiólehallgatások során szerzett információkat a hadosztályparancsnok és az Ia számára. Utasításai szerint készültek az ellenség helyzetét és erejét feltűntető helyzettérképek (Feindlage). Ő ellenőrizte a tábori postát is. Alárendeltségébe tartozott a hadosztály térképész-csoportja és annak nyomdaszakasza is, amely térképeket és nyomtatványokat állított elő a csapatok számára.
A IIa volt hadosztály segédtisztje. Ő foglalkozott a tisztek ügyeivel (utánpótlás, áthelyezések, kitüntetések, szabadságolások és fenyítések), s vezette a veszteséglistát is. Egyben ő volt a hadosztály-kísérőszázad parancsnoka.
A IIb tevékenysége hasonló volt, csak ő az altisztek és a legénység ügyeit intézte. A III volt a hadosztály-hadbíróság vezetője és a tábori csendőrség parancsnoka. A IVa a hadbiztosság vezetője volt, aki az ellátás és utánpótlás anyagi részét intézte. A IVb a hadosztály vezető orvosa és az egészségügyi alakulatok parancsnoka volt. Amelyik hadosztályban lovak is voltak rendszeresítve, ott a IVc volt a vezető állatorvos. A V foglalkozott a fegyverzet, a gépjárművek és a páncélosok technikai kiszolgálásával és javíttatásával. A VI volt felelős a nemzetiszocialista világnézeti nevelésért, gyakorlatilag ő volt a politikai tiszt. Ezek a beosztások általában a hadtest- és hadseregtörzsekben is megtalálhatók voltak. A hadosztálytörzs osztályai jelentősebb adminisztrációs személyzettel rendelkeztek, de ezeknek a katonáknak is volt alapkiképzése.
A hadosztálytörzsből a mozgó hadviselés koordinálására, a német „vezess elölről!” jelszó jegyében, mozgékony vezetési osztagot (Führungsstaffel) különítettek ki, amelyet a hadosztályparancsnok, az 1. parancsőrtiszt és a hadosztály tüzérségének parancsnoka alkotott. Az osztag gépjárművekkel (páncéloshadosztályoknál lövészpáncélosokkal), híradóeszközökkel felszerelt gépjárművekkel és több motorkerékpáros összekötővel rendelkezett.
A hadosztály-kísérőszázad alkotta a hadosztálytörzs testőrségét, védte az előretört ellenséges ékek meglepetésszerű támadásától és egyben a hadosztály utolsó szervezetszerű tartalékát is képezte. Általában egy páncélgránátos- vagy motorkerékpároslövész-szakaszból, egy önjáró légvédelmigépágyús-szakaszból, esetleg aknavetőkből, páncéltörő ágyúkból és gyalogsági lövegekből állt. A páncéloshadosztályok ilyen alakulatai lövészpáncélosokkal voltak felszerelve, a páncélgránátos-hadosztályok kísérőszázadai pedig VW-Kübelwagen terepjáró személygépkocsikkal.
A tábori csendőrség osztag- (szakasz-), vagy századkötelékben teljesített szolgálatot a hadosztálytörzs alárendeltségében. A pisztollyal, géppisztollyal és néhány géppuskával felszerelt gépkocsizó kötelék feladata a hadosztály járműforgalmának irányítása, a belső fegyelmi rend fenntartása, az engedély nélkül visszavonulók feltartóztatása és a hadosztály körletének biztosítása volt szabotázs- és partizánakciók ellen. A tábori csendőröket a német katonák „láncos kutyáknak” (Kettenhunde) hívták a nyakukban lógó fémjelvény (Blechkravatte) miatt.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
