…Ugyanakkor minden nehézség és irányváltás ellenére a Jobbikban legalább tetten érhető volt valamilyen politikai stratégia, és annak (nagyjából) fegyelmezett kivitelezése. Vona visszavonulása is egy végiggondolt és előkészített terv részének tűnik: ha minden rendben lesz, akkor ő 2020-ban vagy 2021-ben visszatérhet pártelnökként vagy miniszterelnök-jelöltként. A többi ellenzéki párt és vezető közül melyik gondolkodik több évre előre?…
A sajtó és a közvélemény nagy része a Jobbik tisztújítását a radikálisok és a mérsékeltek közötti erőpróbaként értékelte: eszerint a tét az volt, hogy a Jobbik a néppárti úton megy-e tovább, vagy „visszajönnek a radikálisok”. A valódi különbség azonban véleményem szerint nem ebben, hanem a politikai stratégiában mutatkozott meg a két elnökjelölt és irányvonal között.
Kétségtelen, hogy a Jobbik 2010 és 2018 közötti változása leírható a mérséklődéssel is: a párt személyi állománya, képviselőjelöltjei, arculata, retorikája, politikai nyelvezete, sokat „szelídültek”. Noha a radikalizmus egyáltalán nem veszett ki a Jobbikból, ám a párt üzenetei már jó ideje elsősorban nem a saját törzsközönségét célozzák, hanem a többi párt támogatóit és a bizonytalanokat. De pontosan kiket, melyik párt támogatóit? Ezt a kérdést eddig a Jobbikkal foglalkozó elemzések nem járták körül kellőképpen, pedig a célcsoport meghatározása a politikai stratégiának – tehát a párt irányvonalának – talán legfontosabb indikátora.
Véleményem szerint leegyszerűsítő lenne a Jobbik „elmúltnyolcévét” egy egyenes vonalú, egyenletes mozgásként leírni: a 2013-2014-es Jobbik-kampány sokak számára a kiskutyás képekről és a United Colors of Benetton reklámot idéző fiatalos plakátról maradt emlékezetes („a jövőt nem lehet megállítani, a fiatalok között már a legnépszerűbb párt” szlogennel), mégis, ebben az időben a Jobbik egyértelműen a Fideszből kiábrándult szavazókat és a mérsékelt jobboldaliakat célozta meg. A politikai stratégia lényege az volt, hogy a párt a radikális politikusokat és nyilatkozatokat fokozatosan háttérbe szorítva mérsékeltebb, kormányzóképesebb erőnek tünteti fel magát – azonban a Jobbik világosan érzékeltette rendpárti, konzervatív, jobboldali, keresztény identitását. A programja „Kimondjuk, megoldjuk” címet viselte, a kampányvideójában az „Isten, haza, család” (egy családi otthonban falon lévő kereszt, magyar termékek előnyben részesítése, a nemzeti büszkeség) volt a fő üzenet, kiegészítve a csendőrség ígéretével, a kampány pedig a „megélhetést, rendet, elszámoltatást!” hívószavakra épült, amelyekből az első ugyan baloldali, ám a másik kettő nemcsak jobboldali, hanem radikális üzenetként is felfogható. A radikális elemek még a pártelnök szótárából sem hiányoztak – a kémiai kasztrálás mellett a Magyar Gárda létjogosultsága melletti kiállás is fontos kampányígérete volt, sőt, Vona 2014 nyarán még a diplomáciai kapcsolatokat is meg akarta szakítani Izraellel –, ám a többi megszólalótól is sokkal több muníciót kaphattak a párt szélsőjobboldali hívei, valamint Novák Előd elnökségi tagsága is biztosította a Jobbik többszólamúságát.
A stratégia logikus volt, hiszen a Fidesz akkor még egy fokkal sebezhetőbbnek tűnt, mint ma, 2013-ban pedig még az MSZP, Együtt-PM és DK összesített támogatottsága több mint a duplája volt a Jobbikénak, Bajnai vagy Mesterházy Attila tűnt Orbán esélyes kihívójának, és csak nagyon kevesen gondolták, hogy Vona Gábor lehet az. Ráadásul a szélsőjobbról indulva akkor még túl hirtelen és túl nagy ugrás lett volna a baloldali és liberális szavazók megszólítása – ezt a változást is épp elég nehéz volt lenyomni a párttagság és néhány vezető torkán. Mivel nemcsak a terv, hanem a kivitelezés is jól sikerült, az eredmény sem maradt el: a kampány utolsó néhány hónapjában a Jobbik szignifikánsan növelte a támogatottságát, 20 százalék feletti választási eredménye, és különösen az a tény, hogy megközelítette az „Összefogás” szavazatarányát új helyzetet teremtett a magyar politikában. 2015 április-május környékén pedig a Jobbik – változatlan irányvonallal – felért az eddigi csúcsára: a pártválasztók között a 25 százalékot közelítette a támogatottsága, már a Fidesz előnye sem tűnt behozhatatlannak, a párt pedig megnyerte első egyéni választókerületét egy hagyományosan fideszes körzetben, Tapolcán.
2015 nyarán azonban a migránsválság teljesen felülírta a Jobbik tervét – ahogy a teljes magyar politikát is átrendezte. A Fideszhez hamar visszament számos 2014-es jobbikos szavazó, Vona Gáborék pedig azzal találták szemben magukat, amivel a Fidesz 1993-ban: a saját térfelén egy erőforrásokban, narratívában és minden más szempontból is óriási fölényben lévő politikai rivális található, aki ereje teljében van – miközben a túloldalon egymással marakodó, gyengülő, mondanivalóval is bajban lévő kis és közepes pártokat láthattak. Ahogy Orbán 1993-1994-ben, Vona is úgy döntött 2015-ben, hogy azon az úton megy, amelyik jobb kilátással kecsegtet – még akkor is, ha jóval nagyobb ugrásra van szükség. A Fidesz tehát a liberális térfélről jobbra, a Jobbik pedig a jobboldali térfélről baloldalra indult el. A Jobbik életében véleményem szerint nem 2013-2014, hanem 2015-2017 volt tehát az igazán nagy változás! Ehhez a korábban megtűrt többszólamúság már nem igazán fért bele, például ezért kellett 2016-ban kitenni Novák Elődöt az elnökségből és a frakcióból is (az viszont ebben a megközelítésben hiba volt, hogy a szintén kezelhetetlen Toroczkai bekerülhetett az elnökségbe).
A 2017-2018-as kampányban a Jobbik tehát már teljesen egyértelműen a baloldali-liberális szavazókat célozta meg: Botka László bukása után Vona levelet írt a baloldali szavazóknak, hanuka alkalmából üdvözletet küldött a zsidó egyházaknak, elfogadta a Spinoza klub meghívását, tüntetőleg kiállt a Népszabadság és a CEU mellett – ám talán ennél is fontosabb, hogy az egész kampányt kifejezetten a bérunióra fűzte fel. A korábban SZDSZ-utódnak kikiálltott LMP-vel és Momentummal koalíciós kormányzást helyezett kilátásba. A párt régi témáiról – így a Magyar Gárdáról és a cigányságról – már szinte egyetlen szót sem ejtett nemcsak Vona, hanem az őt néhány kivételtől eltekintve fegyelmezetten követő Jobbik sem. A Jobbik stratégiája szempontjából kedvező fejlemény volt az átszavazási hajlandóságot erősítő civil fellépés is: ez nemcsak elfogadottabbá tette a Jobbikot számos ellenoldali szavazó szemében, hanem a vidéki választókörzetek elsöprő többségében baloldali és liberális voksokat is hozott neki: a párt listán közel 1,1 millió szavazatot kapott, egyéniben azonban majdnem 200 ezerrel többet. Szintén segítette a Jobbikot a baloldali vezetők (és még inkább a megmondóemberek) egymásnak – és néha saját maguknak is – ellentmondó nyilatkozatsorozata: volt, hogy hevesen elleneztek a Jobbikkal mindenfajta együttműködést, máskor viszont nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is tartották azt – leterítve ezzel a szőnyeget a szavazóik Jobbik felé vándorlásának útján.
A Jobbik azonban megérzésem szerint soha sem akart együttműködni (tehát kölcsönösen visszalépni egymás javára) az MSZP-vel és a DK-val. Anyagilag ellenérdekelt volt, a párton belüli viszonylagos béke és egyensúly is azonnal felborult volna, és ugyan a saját szavazótábora (és Márki-Zay Péter) felől érkezett némi nyomás, ám ez kisebb mértékű volt, mint amivel a baloldali pártoknak szembe kellett nézniük: míg a baloldali választók többsége teljes összefogást követelt, addig a jobbikosoknak „csak” egyharmada vélekedett így.
Vona ugyan rengeteg áldozatot és kompromisszumot hozott a Fidesz legyőzése érdekében, a döntő érv azonban talán az lehetett, hogy úgy mérte fel – utólag nézve alighanem helyesen –, hogy erre nincs valós esély 2018-ban. A legtöbb, amit kihozhatott volna a helyzetből, az az, hogy a Fidesz abszolút többségét megakadályozta volna (és még ez is igen kétséges volt). Ez a forgatókönyv ugyanakkor nem lehetett olyan vonzó számára, hiszen az a többi ellenzéki vezetővel kölcsönös egymásrautaltságot eredményezett volna, egy olyan pártállami rendszerben, ahol Orbán keze szinte mindenhova elér. Ehelyett inkább az volt a fő célja, hogy az ellenzéken belüli domináns pozíciót magának vindikálja. Ezt pedig jelentős részben sikerült is elérni, a Jobbik már listán is jóval több voksot kapott, mint az MSZP–P–DK–Együtt-blokk, egyéniben pedig még nagyobb a különbség. Vona célja egy lengyelországihoz hasonló kétpártrendszer, ahol megférhet ugyan néhány bejutásért küzdő baloldali-liberális kispárt, de az mindenki számára teljesen egyértelmű, hogy a legnagyobb ellenzéki párt az esetleges kormányváltás fő letéteményese. Lehet, hogy négy év múlva is együtt kell működni másokkal – gondolhatja Vona –, de akkor már a Jobbik számára jóval kedvezőbb helyzetből (és az sem lenne baj, ha a „mások” inkább az LMP és a Momentum, nem pedig az MSZP és a DK lennének).
Így válik értelmezhetővé a Jobbik mostani kongresszusa és vezetőválasztása. A Vonához teljes mértékben lojális Sneider és Gyöngyösi várhatóan tovább kívánja vinni a „néppártinak” nevezett, valójában azonban elsősorban baloldali-liberális szavazókat (és így az ellenzéki dominanciát) célzó stratégiát; Toroczkai és Dúró (és Novák Előd) pedig állításuk szerint valahova 2014-hez tértek volna vissza, amikor a Jobbik még markánsan jobboldali volt, valójában azonban a „radikális” (az én felfogásom szerint sok esetben szélsőséges) kijelentéseket is hiányolják. Ők – és Volner János – azzal érveltek, hogy a Jobbiknak nem a többi ellenzéki párt, hanem a Fidesz szavazótáborát kellene fogyasztania, ezzel segítenék a kormányváltást. Természetesen a versengést személyi, stílusbeli és más ellentétek is formálhatták, ám a stratégiai különbség véleményem szerint ebben állt – és a Jobbiknál legalább felfedezhetőek voltak a vezetésre aspirálók közötti tartalmi különbségek.
Mi várható most? Vona terve csak hosszú távon működhet (ha egyáltalán): 2022-re talán már inkább elhinnék a Jobbiknak a jelenleg más pártot választók és a bizonytalanok, hogy valóban megváltozott, a szélsőségessége már a múlté. Ebből a szempontból félúton visszafordulni nem lenne okos döntés. Ugyanakkor a 2009-2010-es (és korábbi) Jobbikhoz mégiscsak az állt közelebb, amit Toroczkaiék képviseltek. Az ásotthalmi polgármester 46 százalékos szavazataránya, és az, hogy az elnökségbe bekerült három olyan politikus is, aki nyíltan bírálta az eddigi stratégiát (Volner mellett a 2016-ban Vona által megvétózott Hegedűsné és Apáti) világosan jelzi a párt megosztottságát. Márpedig mindenképp nehezíti a terv véghezvitelét az, hogy a pártnak csak alig több mint a fele tud vele azonosulni. Ha viszont Sneiderék korrigálnak és kompromisszumokat kötnek a Toroczkai-szárnnyal, akkor meg az lehet a probléma, hogy a következetlenség és az újabb kanyar miatt az átlagválasztó már egyáltalán nem fogja tudni követni a Jobbik politikáját.
Ugyanakkor minden nehézség és irányváltás ellenére a Jobbikban legalább tetten érhető volt valamilyen politikai stratégia, és annak (nagyjából) fegyelmezett kivitelezése. Vona visszavonulása is egy végiggondolt és előkészített terv részének tűnik: ha minden rendben lesz, akkor ő 2020-ban vagy 2021-ben visszatérhet pártelnökként vagy miniszterelnök-jelöltként. A többi ellenzéki párt és vezető közül melyik gondolkodik több évre előre?
Róna Dániel – hvg.hu
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
