Szinte nincs ország, nép, ahol ne lenne valamilyen abszurd helyi mítosz.
A legnépszerűbb mítoszok ráadásul ismétlődnek, azaz sok helyen megvannak.
Pl. sose találkoztam még országgal, ahol a helyiek nem mondanák teljesen meggyőződve, hogy:
- a mi nőink a legszebbek,
- a mi nyelvünk a legkifejezőbb,
- a mi konyhánk a legjobb;
ráadásul minderről határozottan állítják: mindez világszerte közismert tény. S nagy a meglepetés, amikor találkoznak egy idegennel, aki ugyanazt állítja a saját országáról.
A magyaroknak is megvan az összes fenti mítosza, van viszont egy saját mítoszuk is: ez a „világhírű magyar szinkron”.
Engem ez nagyon idegesít. Egyrészt mert a szinkront rossznak tartom, a legjobb esetben is kényszernek, szükséges rossznak. Másrészt meg mert nem igaz.
Én Magyarországon kívül még szinte sose hallottam a „világhírű” magyar szinkronról. S amikor hallottam róla, az is olyanoktól volt, akik idegenként Magyarországon éltek, s nekik meg nagyon rossz véleményük volt a szinkronról, lásd „a filmet sehol se vetítik szinkron nélkül, nem tudtuk megnézni” – persze ez még a DVD és internet előtti korban.
Ugyanis van egy sajátos jelenség az idegen nyelvek ismereténél: az írásbeli értés előbb jön, mint a szóbeli: tehát ha valaki magyarul közepesen tud, az a magyar felirattal boldogul, de a szinkron neki még túl nehéz. Az átlag angolul tanuló magyar ez szinte mindig tapasztalja: már tud olvasni angolul, de filmet nézni nem képes.
Én egyenesen sajnálatosnak tartom, hogy Magyarországon komoly szinkroniparág alakult ki. Amióta tehetem, sose nézek szinkronizált filmet.
Meggyőződésem, annak az oka, hogy a bolgárok kiejtése angolul jobb, mint a magyaroké (persze a bolgár akcentus is felismerhető) az, hogy Bulgáriában szinte csak a rajzfilmeket és a szappanoperákat szinkronizálják, azokat is rámondással, azaz hátul hallatszik az eredeti hang is.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
