A vikingekről alkotott kép romantikus mítosz, amelyet a modern történetírás és a populáris kultúra együtt épített fel. Alex Woolf történész szerint ideje újragondolni ezt a konstrukciót. Nem a „viking” szó ellen érvel, hanem az ellen, ahogyan azt egységes népként vagy kultúraként használjuk.
A „viking” szó jelentése a források szerint
Alex Woolf azzal kezdi, hogy rámutat: a „viking” szó valóban létezett a középkori forrásokban, de csak szűk jelentéssel. Az óangol wicing és az óészaki víkingr kalózokat jelölt, függetlenül azok etnikai hátterétől. A kifejezés nem utalt sem nemzetre, sem kollektív identitásra.
Az izlandi sagákban is akkor jelenik meg, amikor fiatal nemesek tengeri fosztogatásra indulnak. Eredeti jelentése tehát tevékenységhez, nem pedig származáshoz kötődött. A „viking” modern, kultúrát vagy népet jelölő értelmezése a 19. században alakult ki, és a 20. században vált általánossá.
A „vikingek”, mint egységes történelmi csoport modern találmány. Bár Charles Francis Keary már 1891-ben írt róluk, a fogalom a második világháború után vált meghatározóvá. Az 1970-es és 1980-as években terjedt el igazán, főként angolszász nyelvterületen.
A középkori források azonban nem így beszéltek róluk. A „dánok”, „norvégok” vagy „pogányok” kifejezések voltak használatosak, földrajzi, politikai és vallási szempontok szerint. A „viking” kollektív történelmi alanyként való alkalmazása nem található meg az eredeti forrásokban.
Woolf bírálja, hogy ma már szinte bármit „vikingnek” neveznek – gyerekeket, farmokat, városokat. Ez szerinte rombolja a skandináv társadalmak belső sokféleségét, és kiragadja őket a regionális kontextusból.
Például a Borre temető Norvégiában 400-tól 1050-ig működött. A Lofoten-szigeteken található Borg település története pedig a 3. századig nyúlik vissza. Ezek a helyszínek sem illeszkednek a szűken értelmezett „viking korszakba”.
Angol központú történetírás
Woolf szerint a 793–1066 közé eső „viking korszak” angol találmány. Paul Du Chaillu dolgozta ki, és az angol nemzeti narratívához igazodik. A Lindisfarne elleni támadástól a hastingsi csatáig tartó időkeret Anglia szempontjából releváns, de alkalmatlan a skandináv történelem leírására.
A skandináv térségben sokkal fontosabb esemény volt a kereszténység felvétele vagy a monarchiák kialakulása. Emellett a gazdaság is átalakult – az iszlám ezüstöt germán és angol érmék váltották fel.
A kora középkorban a skandináv világ kulturálisan, politikailag és földrajzilag is rendkívül változatos volt. Ribe város például már 700 körül fontos kereskedelmi központ volt, és kapcsolódott a fríz, szász és brit hálózatokhoz.
Ugyanakkor a norvég fjordok és elszigetelt falvak képe – amelyet az izlandi irodalom terjesztett el – egy sztereotipikus, romantikus képzetet hozott létre. Woolf szerint Jütland például inkább hasonlított Kelet-Angliához, mint Norvégia többi részéhez.
A kalózoktól a királyokig
A történész szerint problematikus egyetlen kategóriába sorolni a 8. századi tengeri rablókat és a 11. századi keresztény királyokat. A Lindisfarne-i támadók és uralkodók, mint Harald Sigurðarson vagy Nagy Knut, alapvetően különböző társadalmi és politikai szereplők voltak.
A „viking korszak” tehát nem zárult le egyetlen ponton. Sveinn Ásleifarson, akit az utolsó vikingként emlegetnek, 1170 körül halt meg. A 13. századi skót szigetek is tanúsítják, a „viking” jelenség nem ért véget 1066-ban.
Woolf hangsúlyozza a nyugati és keleti skandináv diaszpórák különbségeit. Nyugaton Olaf Guthfrithsson vagy Oda érsek példája mutatja, hogy a „viking” eredetű szereplők beépültek a helyi társadalmakba.
Keleten a svédek és gotlandiak folyami kereskedelmi útvonalakat hoztak létre, amelyek egyedülállók voltak. Finnország korai gyarmatosítása, vagy a Sztaraja Ladoga megalapítása szintén a 8. századra esik – tehát jóval korábbra, mint amit a hagyományos viking korszak határaként tartunk számon.
Izland, mint különutas példa
Izland egyedülálló eset, politikailag parasztköztársaság volt, állam nélkül. Talán csak Gotlanddal mutat némi hasonlóságot. Mégis, az izlandi sagák aránytalanul nagy szerepet játszottak a modern viking kép kialakításában.
Woolf nem a „viking” szó elhagyását javasolja, hanem a leegyszerűsítő értelmezések meghaladását. Szerinte a „vikingek” egységes népként való kezelése modern konstrukció, amely akadályozza a múlt pontosabb megértését.
A cél olyan történetírás megteremtése, mely figyelembe veszi a skandináv világ kronológiai és földrajzi sokszínűségét. Ez segítene kiszabadítani a középkori történelmet az anakronisztikus keretei közül, és új, árnyaltabb narratívák kialakítását tenné lehetővé.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
