885 novemberében a mindössze egy apró szajnai szigetre kiterjedő Párizs már nem először találkozott a Skandináviából kirajzó viking portyázókkal.
885 egyik november végi napján a helyi püspök kezében egy feszületet szorongatva tekintett le rezidenciája tetejéről az Île de la Cité-re (Párizs központjában álló Cité-sziget). Miután megszemlélte az idegenek Szajna-parton növekvő csoportját, a keresztet visszatette a helyére, és felkapta íját, tegezét, valamint csatabárdját. Ezekben a vészterhes időkben nem ő volt az egyetlen egyházi méltóság, aki így cselekedett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a vikingek meglátogatták a Szajna-parti mezővárost. Párizst 845-ben is kifosztották, sőt, Frankföldre már 799-ben betették a lábukat. „A középkorban a legtöbb ember abban a faluban, városban hunyt el, amelyikben született, és a két időpont között sem sűrűn hagyta el a település határát. Ezzel szemben az északiak hatalmas távolságokat tettek meg életük során, Új-Fundlandtól Bagdadig” – írja John Haywood a „Northmen: The Viking Saga AD 793-1241” című könyv szerzője.
A történész szerint a nyugati államok kialakulásának sajátos dinamikája nagyban köszönhető a viking világjárók (később pedig a magyar kalandozók) rendszeres látogatásainak. „A skandináv királyságokban honos szokás szerint bárki uralkodóvá válhat, akinek ereiben királyi vér csörgedezik. Ennek köszönhetően az északi nép igencsak harciasabb módszereket alkalmazott, mint Európa más részei. 800 körül a normann vetélkedés intenzitása az egekbe szaladt, a számos királyjelölt pedig nem csupán egymásnak, hanem Nyugat- és Dél-Európának is nekirontott” – teszi hozzá.
A belső hatalmi harcok vesztesei – „a királyi vér hívásának engedelmeskedve” – megmaradt embereikkel és hosszú hajóikkal a kontinens délebbi partszakaszai felé vették az irányt.
A 9. század közepétől kezdve egyik kedvenc célpontjuk egy Szajna-menti mezőváros, az akkoriban még csupán egy kis szigetre, a már említett Île de la Cité-re összpontosuló Párizs volt. A normannok egyfajta első állomásként tekintettek rá a gazdagabb burgundiai területek felé vezető „folyékony országúton”.
A Nagy Károly idején kiépített tengerparti véderőművek békét hoztak a frank területeknek, a belső vidékeknek, mint például a tenger felől a Szajnán tökéletesen megközelíthető Párizsnak pedig gazdasági prosperitást is. A császár 814-es halálát követően a védrendszer a Karoling Birodalommal egyetemben lassan pusztulni kezdett.
Az északiak első alkalommal 845 húsvét vasárnapján támadták meg a Szajna gyöngyét, amikor is Ragnar vezetésével (akit gyakran kapcsolnak össze a sagákban szereplő Ragnar Lodbrokkal) 120 hajóval négyezer normann katona érkezett az Atlanti-óceán felől Párizs alá.
Miután legyőzték a Kopasz Károly nyugati frank király által küldött csapatokat, Ragnar emberei megszállták Párizst. Csak azután hagyták el a szigetet, miután az uralkodó 7 ezer fontnyi ezüstöt küldött nekik, hogy távozzanak.
Habár a vikingek nem kevés borsot törtek a Nyugati Frank Királyság orra alá, az uralkodók idejét leginkább a trónra támadó, hataloméhes testvéreikkel és a királyi hatalom ellen lázadozó, rebellis nagyurakkal folytatott harcok töltötték ki.
Ily módon Kopasz Károly inkább fizetett a vikingeknek, ám ez növekvő adóterhekkel járt, így a nagyurak, valamint a nép királyi hatalommal szembeni ellenszenve sem csökkent. Azt remélte, hogy a pénz megoldja a „viking problémát” és az északiak nem térnek vissza, ám a nagy összegű kifizetések természetszerűleg csak tovább fokozták a vikingek érdeklődését.
A szaporodó támadások, a növekvő adóterhek, valamint az a törvény, amely megtiltotta a nagyobb erődítmények építését (amely talán megvédte volna a lakosokat a fosztogatóktól, ám a király ellen lázadók szolgálatába is állhatott volna), csak tovább növelte a frankok királlyal szembeni ellenérzéseit.
A vikingek 856-ban is bevették Párizs, öt évvel később pedig felgyújtották. Amikor 885 novemberében, nyolc évvel Kopasz Károly halálát követően ismét visszatértek, a város már jobban felkészült. A sziget mindkét oldaláról a szárazföld felé történő átjárást biztosító fahidak megakadályozták, hogy a hajók megkerülhessék a szigetet, valamint a Gauzelin párizsi püspök felügyelete alatt épült, az Île de la Cité-t körbevevő fal is hatalmas előrelépést jelentett. Ennek ellenére a túlerő semmi jóval nem kecsegtetett: a város néhány száz fegyveresével szemben 300-700 hajóval érkező, mintegy 30-40 ezres viking sereg érkezett.
A viking csapatok vezetője, Sigfred azzal a kéréssel érkezett a püspökhöz, hogy biztosítsa a folyó felsőbb szakaszaira történő áthajózásukat (vagyis ne állítson akadályt a távolabbi vidékeken való portyázás elé), cserébe a fallal körülvett várost megkímélik. A püspök az ajánlatot visszautasította, és a következő reggelen a vikingek katapultok és faltörő kosok segítségével megindították az ostromot. Maga az egyházi elöljáró is csatlakozott az otthonuk megvédelmezésére felsorakozó párizsiakhoz, akik a nyílzápor mellett olykor forró szurkot, viaszt vagy olajat öntöttek a támadók nyakába.
Az északiak számára mindenképpen szokatlan volt, hogy egy várost ostrom alá kellett venniük, ugyanis így éppen a sikerük kulcsának számító mobilitásuk sérült. Sigfred emberei azonban állhatatosak voltak, és heteket vártak a Szajna partján, csupán 886 januárjának utolsó hetében indították újra az ostromot.
Ekkor három gyújtóhajót irányítottak a Grand Pont nevű fahíd ellen, azonban nem sikerült lángra lobbantaniuk. Ami a vikingeknek nem sikerült, a természet néhány héttel később percek alatt elintézte: a Petitie Pont hidat elsodorta a kora tavaszi ár. Az ostrom tovább folytatódott, ekkorra a bent rekedt párizsiakat már az éhség és a különféle betegségek is tizedelték.
886 októberében végül Kövér Károly (az új nyugati frank uralkodó III. Károly néven) csapatokat küldött a város megsegítésére. A közel egy évig húzódó ostrom végül azzal fejeződött be, hogy az uralkodó 700 font ezüstöt adott a normannoknak és biztosította eredeti kérésüket, a szabad átjárást a Szajna teljes szakaszán. A párizsiak úgy érezték, a király elárulta őket. Habár a vikingek sohasem vették be Párizst, a hosszú ostrom fordulópontot jelentett a francia történelemben.
A tény, hogy az uralkodó kudarcot vallott alattvalóinak megvédelmezésében, tovább csökkentette a királyi befolyást és hatalmat, ezáltal végleg szakítottak Nagy Károly hagyományaival. Miután Kövér Károlyt eltávolították a hatalomból 887 novemberében, a nyugati frank trónra Párizs grófját, a várost vitézül védelmező Odót emelték. Uralma alatt drasztikusan csökkent a viking jelenlét a területen, az elkövetkező években pedig Párizs könnyebben ellenállt az alkalmi portyáknak.
„Ebben az időben derült fény Párizs stratégiai, valamint a nyugati frank területek feletti egyre dominánsabb szerepére” – írja Haywood, hozzátéve: „A viking ostrom miatti figyelem és megszerzett presztízs emelte végül Párizst a franciák fővárosává. Ezen ostrom nélkül könnyen lehet, hogy Rouent vagy más fontosabb települést tették volna meg központnak.”
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
