Hernádi Mária teológus, irodalomtörténész, a PPKE BTK Vitéz János Tanárképző Központja adjunktusa beszélt Nemes-Nagy Ágnesről, a 20. századi magyar líra nagy alakjáról október 2-án a Pasaréti Közösségi Házban.
Az előadás-sorozat házigazdája, Bagyinszki Ágoston OFM köszöntötte a hallgatóságot és mutatta be az előadót. Hernádi Mária magyar-hittan szakon végzett Szegeden, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít gyermekirodalmat, emellett modern magyar irodalommal foglalkozik. Nemes-Nagy Ágnes költészete volt a doktori disszertációja témája is; mindig is az irodalom és a teológia határterülete érdekelte.
Az előadás témáját bemutatva Hernádi Mária beszélt Nemes-Nagy istentapasztalatának rétegeiről, és utalt rá: valószínűleg már mindannyian tapasztalhattuk, hogy nem deklaráltan vallásos művek is tudnak közvetíteni Isten és ember között. Nemes-Nagy Ágnes református családjából hozott magával egy vallásos műveltséget, de a személyes útja máshogy alakult.
Egy 1939-es, 17 évesen írt költeményt mutatott be elsőként Hernádi Mária, és ennek kapcsán idézett a költő egy nevezetes interjújából is: „… nincs létünknek olyan szelete, ami ne transzcendeálhatna egy adott pillanatban” – mondta Nemes-Nagy a Teológia folyóiratnak adott, A létkérdések és a vers című interjúban. Ebben a beszélgetésben is elhangzott a „fölfelé nyújtott kéz”, amely kép visszatérő eleme költészetének: „úgy érzem, a költészet nem több, mint egy fölfelé nyújtott kéz”. „A versen valaminek át kell repülnie” – fogalmazott ugyanekkor, utalva vers és szakralitás szoros kapcsolatára:
„A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át – nem, nem egy albatrosz – akár csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létrejönni.”
A partiumi lelkész-ügyvéd családból származó Nemes-Nagy szülei költöztek Budapestre; lányuk az átélt traumák (köztük a világháború, a holokauszt) hatására már fiatalon eltávolodott gyerekkori hitétől. 1945-ös, A szabadsághoz című versében már súlyos vádakkal illeti az Istent, perlekedik vele. Az Isten által megengedettnek vélt szenvedés távolítja el: „Néhány barátom éhenhalt a multkor, / Mondom, mivel úgy látszik, nem tudod” – írja. Majd áttér a vers a bazsarózsa szépségére: inkább ez előtt borulna le – írja –, és ez jellemző az egész életműre.
A Rákosi-korszakban születő költeményeiben is egyszerre van jelen a vád és a vágyakozás Isten után; majd a Jég című későbbi versben is az Isten-hiány fejeződik ki: „ha hinnék Benned”.
Jég
Belém fagy lassan a világ,
mint téli tóba nádgubák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab –
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn,
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.
A Paradicsomkert című költeményt is elemezte a hallgatóságnak Hernádi Mária, melyben a Luciferként értelmezhető angyalnak egy bodzaág válaszol – ez érthető Isten válaszának, amely itt nem verbális, nem racionális szinten érkezik.
Az 1967-es Napforduló kötettől számítják Nemes-Nagy érett költészetét, melyre az Istenről való beszéd intellektualizálása jellemző; ezt a belső üdvtörténetnek tekinthető Ekhnáton-cikluson keresztül mutatta be az előadó. Ezekben a szerepversekben egyféle istenteremtő kísérlet tanúi lehetünk; a bizonyosság, biztonság, stabilitás erős vágya jelenik meg. Ez a ciklus az Isten felé vezető útnak egy zsákutcáját jeleníti meg – és egyben fordulópont is.
Az előadás következő egységének címe a sokszor idézett sor volt: „Az én szívemben boldogok a tárgyak”. Már az Ekhnáton-ciklus csúcspontja is ide mutat: a felkelő nap a tárgyakban válik jelenvalóvá (Ekhnáton az égben). Ekhnáton számára az érzékelésre való rátalálás mutat kiutat a zsákutcából (A tárgyak, A tárgy fölött). Mint Hernádi Mária fogalmazott: „… az elme megreked, a lélek csendben elindul hazafelé”; az összeférhetetlen rétegek mégis összeférnek.
A tárgyak
Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szivemben boldogok a tárgyak.
A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
Hiszem a test feltámadását.
A „birtoklás helyett viszonyulás” téma kapcsán az előadó kivetítette a Nemes-Nagy által nagyra tartott, sokat fordított Rilke egy levélrészletét (Ilse Jahrhoz, 1923), melyben az Oroszországban töltött időről ír, ahol hitre talált, és néven nevezte az Istent. A megnevezés mindig birtoklást jelent, ugyanakkor a költőnek feladata, hogy a „névteleneket” néven nevezze.
„Ekkoriban ezért néven is neveztem őt, a váratlanul rám súlyosodó Istent, és hosszú időn át neve előterében, térden állva éltem… Most már aligha hallhatod, hogy néven nevezném őt, leírhatatlan tapintat alakult ki köztünk, s ha korábban közelség és közvetlenség volt köztünk, most új távolságok feszülnek, akár az atomban, amely a modern tudomány szerint a világmindenség kicsiben. Ami megragadható, tovatűnik, átalakul, a birtoklás helyett az ember megtanulja a viszonyulást, új névtelenség születik…”
(Rainer Maria Rilke levele Ilse Jahrhoz, 1923)
A mozdulat
Éjjel kezem föltartottam,
az égre Hozzád nyújtottam,
mi lesz Helyetted, kérdeztem,
s Te mondtad, hogy a mozdulat.
Ezután a teremtett világhoz ért el az előadás, átlépve a „Természet Könyvébe”. „A tárgyakban […] nemcsak jelentés van, nemcsak hír van, hanem bizonyosfajta öröm is. Azt hiszem, az érzékeltetés és az érzékelés öröme nélkül nincs költészet, és az ember akkor támad föl, amikor az érzékelést újra megtalálja” – mondta Nemes-Nagy az Írószobám című 1978-as interjúban.
Az élők mértana című esszéje is megmutatja, mennyire foglalkoztatták a természettudományok – élete végéig előfizetője volt például az Élet és tudomány lapnak. A lélek ráismer a természetben saját formáira; nála a táj soha nem csupán illusztráció vagy díszítőelem:
„Lelki akácleveleket kell közölnünk a versben, biológiailag determinált, belsővé lett formákat kivetítenünk, amelyek hatnak ránk, válaszokat váltanak ki belőlünk, felismeréseket, ráismeréseket, emóciókat. […] A művészet pszichénk élettanilag meghatározott formáinak érzékletes vetülete.”
Időben visszalépve néhány évtizedet, a Jegyzetek a félelemről című, az ’50-es években íródott versben mutatta meg az előadó, ahogy a költő az elme őrlő poklából kifelé fordítja a tekintetét, „lélekzeni” kezd, és „emeli a szemet az ág”: a természet segít túllátni, a kronoszból a kairoszba.
A lovak és az angyalok című nem kései, mégis létösszegző mű kapcsán beszélt Hernádi Mária Nemes-Nagy közvetítő lényeiről, majd bemutatott a hallgatóságnak még egy esszét, amelynek első részében Hamvas Bélát kritizálja Nemes-Nagy (Filozófia és jómodor), háborogva Hamvas homályossága miatt. Majd áttér saját magára:
„Költő vagyok, tehát a kimondhatatlan, kimondatlan, vagy nehezen kimondható dolgok bányásza. […] Suhogó és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé. S ez egyszerre öröm és szomorúság. Öröm, mert kiválasztottság és vigasz – szomorúság, mert kiszolgáltatottság. Olyasmire tettem az életemet, ami nincs hatalmamban; ő tart hatalmában engem. […] Rettentő igényem volna magyarázatra, értelemre. Az angyalok azt magyarázták meg nekem, hogy nincs ilyesmi, de van vigasz. […] Nem hiszek, de úgy élek, mintha hinnék. Nem értek semmit, de szüntelen fölháborít a világ értelmetlensége. Híd vagyok, mely mindkét partját elvesztette. Nincs is semmi értelme más, csak az ívelő mozdulata.”
Az előadást követően a hallgatóság élt a lehetőséggel, és számos kérdést tett fel Hernádi Máriának, majd Bagyinszki Ágoston OFM a következő, november 6-i alkalmat ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, amikor is Horváth Pál professzor beszél majd egy „renitens ferences zseniről”, William Ockhamről.
Szerző: Verestói Nárcisz
Forrás: Pasaréti Közösségi Ház
Fotó: Gieszer Richárd
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
