Ez a kisváros Schwandorf (Hattyúfalva) Bajorországban. Egy hónapot töltök itt ösztöndíjjal, és biztos, hogy nem olyan lenyűgöző folyamatosan itt élni, mint egy ilyen jutalomjáték, de még a második héten is arról ábrándozom, most kellene teljesülnie a német álomnak. Ez az álom a harmincas évektől a pusztulásba vitte az országot, most viszont bennünket is megmenthetne. Jöjjön a németek végső győzelme! A mai Németországé.
Fényképezőgépet nem hoztam, nekem nincs is, tehát csak írok – szenvedjük el az írás közegét, ezt az elavult teret, vállaljuk fel a bukását, de azért képzeljük el, száz éve még hogy uralkodott: Móra Ferenc írja valahol, hogy amikor hatévesen meglátott az utcán egy szél sodorta újságlapot, utánavetette magát, elkapta, és az egészet elolvasta. Az írás más, mint a kép. A kép nagy rejtély, nem tudom, hogyan működik, az írásról és olvasásáról legalább hipotéziseim vannak. Olvasva az agyunk gyárt képeket. Képzelődünk.
Ez itt a Grimm testvérek Bajorországa. Zöld párában úszó erdőmélyek Piroskával és a farkassal; fenyvesekben eltűnő utacskákon Hansel und Gretel kézen fogva megy a mézeskalács házikó felé, patakból ivó őzike, a földből bomló tűlevél illata párolog, kék áfonya, vadmálna és -szeder, piros kalapos gombák, áttetsző tavak tömör, fehér felhők alatt. Már leírva is giccs, és lefényképezni végképp nem merném – illetve ami tényleg olyan, az nem is giccs. Esetleg vicc. De nem vicc, ezt a németek igazából megcsinálták. Tisztaság, békesség, mindenki kerek és nyugodt, az emberek türelmesek és jóindulatúak, a falvak életében nem tapasztalat, csupán hír a nagyvárosi terrortámadás – élnek, ahogy eddig, nem változott semmi.
A házak teteje napelemből készül, minden tanya mellett naperőmű, a fekete napcellatáblák között tehenek legelnek, a régi földesúri vár sáncai mögött muskátlis ablakok, a templomból énekszó árad, az úttesten egy kislány és egy kisfiú görkorcsolyázva focizik, az autós nem dudál rájuk, hanem megáll, a szemetet hétfelé válogatják.
Több mint hetven éve nem volt háború, és a hosszú béke veszélyes – kihalnak a túlélők, nincs, aki meséljen, és ha a fiatalok monitorján olcsó lesz az élet, összekeverednek a világok, akkor jöhetnek a bajok. De itt nem jönnek.
Ha létezik nép, nemzet, szóval néplélek, szóval ha komolyan vesszük ezt az absztrakciót, ezt az elképzelt makroközösséget, és vesszük a bátorságot, hogy területtel, intézményekkel és közös törvényekkel társítsuk, tehát hogy országot csináljunk belőle – már vettük a bátorságot –, és meg akarunk tudni valamit annak az országnak az esélyeiről és életminőségéről, nézzük meg az emlékműveit.
Minden német faluban áll egy katonai emlékmű, rajta az egyházközség nyilvántartása szerinti háborús halottak neve szépen, precízen, éves lebontásban. Első világháború, második világháború. És a legkisebb faluban sem találunk olyan kísérőszöveget, amilyet Magyarországon látunk: a hazáért… hősiesen… dicsőséggel… a becsületért… Istenért… védelmében… szent… oltárán… bátorsággal. Ilyenek itt nincsenek. Nem erre nevelik a gyereket. Nem dicső, nem hősies, nem múlt, nem a haza védelme, nem becsület, nem az Istenért, nem bátor, nem szent, nem oltár – a háború aljas. Ők viszont most jól élnek. Mi az összefüggés? A társadalom életminősége és hazugságigénye között fordított arány áll fenn. Az tud szép BMW-t gyártani, aki a jövőre figyel.
Most már nézzük, mi van a schwandorfi háborús emlékmű oszlopára írva jó nagy betűkkel: Den Toten zur Ehr, den Lebenden zur Lehr (Tiszteljük a halottakat, az élők meg tanuljanak – belőle).
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
